Igen, Diniróval, mert a neveket sokszor rosszul írták le a bevándorláskor…így lett di Niroból, de Niro, és Diniro is. A fiatalok úgy döntöttek, hogy elhagyják a messze földön híres Itáliát, mert úgy gondolták, hogy szülőföldjükön, nem tudják majd tisztességben felnevelni a még születendő gyermekeiket. Ebben a témában nagyon erős olasz, realista filmeket láthattunk, és kevébé realistákat is, például a Keresztapa trilógiát, aminek az atyja Francis Ford Coppola szintén erről a vidékről származik. És nem Szicíliából, de erről majd később.

Giovanninak és Angelinának 1897- ben New York-ban született meg a második fiuk, Henry Martin de Niro, akinek szép hosszú élete volt, 99 évet élt és négy gyermeke között ott találjuk Robert de Niro festőművészt, a világhírű, azonos nevű színész édesapját.

Nem tudom ki hogy van vele, én szeretem Robert de Nirot. Mindenféle értelemben. Szeretem, ahogy kiáll az elveiért, ahogy nekimegy bármelyik disznófejű Nagyúrnak, ha kell, szeretem azt a még most is csibészes félmosolyát, meg az anyajegyet a jobb szeme sarkában, na meg még egy-két dolgot. Például az apja iránti megingathatatlan szeretetét, a humorát, ahogy beleveti magát a jó és kevésbé jó szerepeibe, ahogy egyben tartja a családját.

Molise

Csak miatta látogattunk el Ferazzanoba. A falu az itáliai Molise megyében van, ami a családom második otthona. Varázslatos vidék, van valami a levegőben. Nem messze onnan a basilicátai Bernaldából szálltak fel az óceánjáróra Francis Ford Coppola felmenői is. Coppola 2004- ben nyitott ott egy szállodát, a Palazzo Margheritát, abban a lenyűgöző dél-olaszországi városkában, ahol apai nagyapja, Agostino Coppola először látta meg a napot, és ahonnan 1902-ben ő is elindult a tengerentúlra.

Itt ünnepelt a többszáz fős násznép is, amikor lánya Sophia, a szintén, Oscar díjas filmrendező, beadta derekát Thomas Marsnak. Aki nem látta volna a Lost is Translation – Elveszett jelentés – című remeket, az ne késlekedjen tovább. Sophia volt a film rendezője, forgatókönyvírója és producere is.

A palazzo kertjében bódító csillagjázmin, wisteria és citrusfák hajladoznak, illatuk átjárja még a lelkünket is. Vannak ott biotermesztésű zöldségek és fűszernövények. Ott gyökerezik az anyaföldben a híres peperone crusco di Senise, Basilicata vörös aranya, az őshonos paprika, amit szárítva és porrá őrölve fűszerként használnak délen. Itt a bárban megihatunk egy kávét, finom biscottik, vaníliás cornetto kíséretében, vagy ebédelhetünk tenger gyümölcseit. De vacsorázhatunk pizzát kiváló borok kíséretében, ugyanis a papa, Francis Ford Coppola híres borász is. Akinek vaskosabb a bankszámlája, az eltölthet itt pár éjszakát, például a Sophiához címzett 4- es lakosztályban, aminek belseje az ő kezeit dícseri, s ahol 2011- ben miután egymás ujjára húzták a gyűrűt, elhálta nászéjszakáját Thomas Marssal ,.

Mellesleg nem messze Ferazzano-tól, Traniból indultak útra a nuevo tango megalkotója, Astor Piazzola elmenői is. Tősgyökeres olasz család sarja, csak a századfordulón mindkét ágról Argentínába emigráltak a nagyszülei. Az apai nagyapja Pantaleo Piazzolla halász, volt, majd tengerész.

Errefelé tényleg megállt az idő. Ördögfejecscskék figyelnek a templomok falairól, és nem ússzuk meg, hogy majd száz éves nénik, bácsik, meg ne invitáljanak bennünket az otthonukba egy kávéra, vagy saját készítésű amarettir. Akár ott is alhatnánk, ha akarnánk, annyira vendégszeretőek.

Ugyanígy, erre a hegyszirtre épült, icipici molisei faluból indult 1892-ben világgá Angelo Luche Vitantonio és Giuseppa Trevesona fia a családjával. Angelo épp betöltötte a 44. életévét, tisztes férfikorban volt, és úgy döntött, mindent felad, még zenetanári és hegedűjavítói munkáját is hogy egy sokkal szebb jövőt adhasson két fiának, Luiginek és Antonionak. Amikor családjával megérkezett New Yorkba, hamar rá kellett jönnie, hogy ott még egy rendes olasz tésztát sem lehet enni, a szakmája meg az új életben fabatkát sem ér. Az az ötlete támadt, hogy megépíti a Little Italy-ban élő olaszoknak azt gépet, amivel gyorsan, munka után össze tudnak dobni egy friss házitésztát. Mert hát cefetül hiányoztak a mammák, akik otthon a szűk utcákra kiülve, tereferélve, kézzel gyúrták, nyújtották és formázták a spagettit meg a fusillit meg az orecchiettét. Többszöri nekifutásra, Angelo 1906-ban megalkotta a kézzel forgatott tésztagép első modelljét.

New York

Hosszan lehetne sorolni Molise labirintusának világhíressé vált alakjait, de térjünk rá Robert de Niro édesapjának a festményeitre.

Nemrég láttam egy rövid dokumentumfilmet, „Remembering the Artist Robert De Niro Sr.” címmel, amelyben a fiú, az 1993-ban elhunyt édesapjára emlékezik. A férfira, aki zseniális festőművész volt. Őstehetség, ahogy mondani szokták.

„Az elismeréshez hozzátartozik a szerencse is, nincs befolyásod ezekre a dolgokra.”– mondja De Niro az apjáról készült dokumentumfilmben. Az apjának ez nem adatott meg.

De Niro végtelenül őszinte a Perri Peltz és Geeta Gandbhir rendezte kisfilmben. De Niro adta nekik az ötletet, különösebb szándéka nem volt a filmmel, mindössze annyi, hogy a család emlékezzen az idősebb de Niróra. Titkon persze azt is remélte, hogy talán végre igazi helyére kerül apja munkássága, képei, amiket a megélhetése miatt eladogatott, s talán így nem kerülnek a szemétbe, tulajdonosai nem hagyják őket elveszejteni.

De Niro végig kísérte a film munkálatait. Saját bevallása szerint kicsit elkésett ezzel a mementóval, mert sokkal jobb lett volna ha az apja megérte volna a dokumentumfilm elkészültét.

De Niro apja nem emelkedett ki a középszerűségből, miközben messze messze megérdemelte volna a világhírnevet. Csak egy “tisztességes” festő lett, aki nem került be az oly sokak által áhított panteonba, a híresebb absztakt impresszionisták – Jackson Pollock, Robert Motherwell, Willem de Koonig Franz Kline, Adolph Gottlieb, Mark Tobey, Mark Rothko, Clyfford és Barnet Newmann társaságába. Sok művész volt, van és lesz még ezzel így, hogy csak a halála után értékelik. Ezzel ő maga is mentegetőzött az akkor már világszerte híres fiának.

Az idősebb de Niro depresszióval küszködött, képtelen volt beilleszkedni a művészek világába, és ezt a helyzetet tetézte az is, hogy családja a homoszexualitása miatt kirekesztette.

Akadtak ugyan sikerei, de nem ért fel a többiek közé. Franciaországban, Párizsban is szerencsét próbált, több kevesebb sikerrel. Szerencsétlenségére legtermékenyebb időszakában, az 1950-es évek közepén és végén az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban megszületett a Pop Art irányzat, amely kezdett egyre népszerűbbé válni, s de Niro ebből kimaradt.

Idősb. Robert de Niro 1993- ban halt meg, és négy olyan jegyzetfüzeteket hagyott hátra, amelyek feltárták legbensőbb gondolatait, a szexualitásával és mentális egészségével kapcsolatos küzdelmeit. 1963-tól kezdve, több mint 10 éven keresztül írta tele ezeket a füzeteket. „Szomorú volt olvasnom, hogy voltak démonai. Sajnáltam.” – nyilatkozta ezekről fia, a színész. Az áhított, de mindvégig elmaradt művészi elismerés, a pénzkereset nehézségei, aggodalmai, házassága felbomlásához is vezető nemi identitása miatt, mindvégig áthatották papírra vetett gondolatait. Az 1940-es – 50-es évei során idősb de Niro New York-i művészeti világának kiemelkedő alakja volt: tájképeket, csendéleteket és portrékat festett. Absztrakt és expresszionista stílusjegyek ismerhetőek fel munkáin. Képein könnyen tetten érhető egyik legnagyobb ihletője, Matisse hatása. Naplójában arról írt, hogy “addig imádkozik, amíg meg nem gyógyul lelki, és érzelmi betegségéből, és hozzátette: „Ha Isten nem akarja, hogy homoszexuális legyek (amiért annyi bűntudatom van), akkor talál nekem egy nőt, akit szeretni fogok és aki viszont fog szeretni. De úgy istenigazából nem akarom, hogy a homoszexualitásom meggyógyuljon.” Máshol pedig ezt írta, :” Tele vagyok félelemmel… a saját gondolataim, az érzéseim, és az impulzusaim által okozott kellemetlenségektől. Annyi mindent kihagytam ebből a naplóból… Sírásaim, siránkozásaim, önsajnálatom és panaszaim sokkalta nagyobbak, mint amit itt lejegyeztem.”

Ezekből az írásokból később könyv is született a New York- i Rizzoli könyvkiadó gondozásában és ifjabb de Niro írta hozzá a bevezetőt. Ez a régóta esedékes átfogó monográfia újra felfedeti az idősebb Robert de Niro, a New York-i iskola fontos festőjének és költőjének ötven éves pályafutását. Az olasz- amerikai művész a háború utáni amerikai művészet mára megkerülhetetlen alkotójává vált. Egyedülálló, merész ábrázolási stílusáról ismert. Portréit csendéleteit, női aktjait, belső tereit jellegzetes, gesztusú stílussal tette vászonra, azzal a ragyogó színvilággal, amelyek Henri Matisse és tanára, Hans Hofmann hatását tükrözik. Az absztrakt expresszionizmus és a pop art csúcspontján, az 1960-as években de Niro továbbra is hű maradt saját elképzeléseihez, erőteljes figurális alkotásai megértek az újrafelfedezésükre. A gazdagon illusztrált könyv a művész festményeit, grafikáit, valamint írásainak és költészetének eleddig nem publikált válogatását tartalmazza. Számos kiadatlan írással, művel, fényképpel, közelebb érezhetjük magunkhoz a művészt, az embert, aki minduntalan megpróbálta a lehetetlent: megfelelni egy olyan világnak, amely még nem volt felkészülve rá, hogy befogadja.