Nemzetközi elismerést, világhírt “A homok asszonya” hozott neki 1962-ben, ezt a regényét meg is filmesítették, Tesigahara Hirosi vitte vászonra Kóbó saját forgatókönyve alapján, Hirosi rendezésében, Eidzsi Okada és Kioko Kisida főszereplésével. Az azonos című mozgókép elnyerte a zsűri különdíját az 1964-es Cannes-i Filmfesztiválon, és két kategóriában Oscar-díjra is jelölték. A Közgázon volt egy filmklub, ott láttam, szép a film, fekete-fehér, ugyanakkor nagyon nyomasztó is. Fantasztikus “festmény képeivel “ egész jól hozza a könyvet.

A homok, ami nekem az egyik legszebb dolog a világon – a végtelen, homokos tengerpart a mindenem – ebben a szerelmi történetben fullasztó, halálos erőként jelenik meg, szimbolizálva a körülöttünk lévő boldogtalanságot, a közömbösséget, a fásult tehetetlenséget, ami homokként temet be mindent, és mindenkit, és ezzel teszi tönkre az életünket. A homok asszonya az elszigeteltség, az önmagunk megismerésének képtelensége, a magány, az elidegenedés, az örökös, hiábavaló küzdelem regénye. Főhőse az amatőr rovarkutató tanár, aki azért utazik egy elszigetelt közösségbe hogy egy homok-bogárfajt megkeressen. A kis tengerparti városban fizikailag, és lelkileg is fogságba esik. Szeretne megszökni ebből a “börtönből”, de végül feladja, amikor rájön, hogy visszatérve a régi életéhez sem kapna több szabadságot. Elfogadja új identitását, és vele a családját is. Hét év után hivatalosan is halottnak nyilvánítják.

Kóbó Mandzsúriában született 1924-ben, rovarokat gyűjtött és imádta a matematikát. Dosztojevszkijen, Kafkán és Poe-n nőtt fel – a filozófusokat sem vetette meg, Heidegger, Jaspers, és Nietzsche könyvei is ott sorakoztak nála a könyvespolcokon. Ebbéli vonzódását erősen érezni a művein, közülük több is kiérdemli a megtisztelő “kafkai” jelzőt. Később “A szerelem színes szemüvege” című regényével aratott óriási sikert Japánban.

Imádom ezeket a címeket is.

Kóbó a háború utáni japán avantgárd, és egzisztencializmus jellegzetes egyénisége volt. Visszatérő témái sosem voltak vidámak, a semmittevő hétköznapok, az elszürkülő emberek, a téblábolás a nagyvárosi élet árnyai között, a társadalmi konfliktusok, a hagyományok és a modern életforma minduntalan egymásnak feszülő ellentmondásai. Szatírák a bürokráciáról és a megfigyelő társadalomról, a teljes abszurditás és a teljes belső következetesség keverékével. AZ ÉLET. Nekem leginkább az olasz zseni, Alberto Moravia írásait juttatja eszembe.

Kóbó az ötvenes évek elején belépett a Japán Kommunista Pártba, 1956-ban pedig eljött Kelet-Európába, hogy a saját szemével is megnézze milyen is az. Itt jövünk be mi a is képbe, mert többek között járt Magyarországon is, és az 1956- os magyar forradalom leverése volt az, ami végképp kiábrándította a kommunizmusból. Ekkorra már ki is akart lépni a pártból, de nem engedték, később kizárták.

1971-ben, Tokióban megalapította az Abe Studio színházat, előadókat képzett és színdarabokat rendezett. Ellentétben a Haiyuza hagyományos produkcióival, az Abe Studio lett a színtere a japán kortárs színháznak, ami egy biztonságos hely volt a fiatal, feltörekvő előadók számára, akiket Abe gyakran a tokiói külvárosban, és a Chofu City-i Toho Gakuen Főiskolán toborzott, ahol tanított. Jó lett volna látni ezeket a darabokat.

Kóbót 1977-ben az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia külföldi tiszteletbeli tagjává választották. Többek között megkapta az Akutagawa-díjat 1951-ben, a Yomiuri-díjat 1962-ben, valamint a Tanizaki-díjat 1967-ben. A Nobel-díj várományosaként, többször is szóba került mint lehetséges jelölt, de korai halála kizárta ezt a lehetőséget.