Aképek forrása:Vogue magazin, Gettyimages.com

De kezdjük a legelejétől. Régészek bizonyítékot találtak a miniszoknyák létezésére, már i.e. 5000 környékéről. Olyan sírt tártak fel, amelyben a mumifikálódott elhunytak, a maihoz hasonló rövid szoknyát viseltek.

Innen vegyünk egy mély lélegzetet, és ugorjunk előre az időben 3000 évet, egészen az ókori Egyiptomig, ahol a pikáns darab munkásruha volt, az ágyékkötőből fejlődött ki – ezt megelőzően meztelenül dolgoztak – és az ágyék- takaróból lett ágyékszoknyává. Nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy ezeket az ágyékszoknyákat fűből vagy szalmából szőtték volna, de találtak olyan sírokat, amelyeknek tartalma, igazolni látszik ezt a feltevést.

A hieroglifák, falfestmények tanúsága szerint ezek az ágyékszoknyák meglehetősen rövidek voltak, maximum combközépig értek, és néha ágyékkötőre felvéve is hordták őket, amelynek a szárnya középen, a szoknya szegélye alá lógott. Az ágyékszoknya kezdve i.e. 2000- től, egészen az Újbirodalom korszakáig, – i. e. 750- a dolgozó férfiak ruhájaként volt ismert.

A kínai Miao törzs asszonyai is viseltek rövid szoknyát miközben a földeken dolgoztak, metszet is maradt fent erről, amelyen három, nagyon rövid szoknyát viselő miao nőt láthatunk, amint növényeket gyűjtenek a hegyekben, miközben egy férfi felügyeli a munkájukat. A metszet bal felső sarkában lévő versből az is kiderül, hogy Duan Qun Miao-nak, (Rövid szoknya Miao) hívták ezt a ruhadarabot. Az album nagyon érdekes, összesen száz metszetet tartalmaz Qing-dinasztia idejéből. (1644-1911)

Az 1800-as években Európa és az Egyesült Államok is csak úgy harsogott a szexista ideológiáktól – a nők a férfiak oldalbordájából nőttek ki, eredendően gyengék és sebezhetőek, így teljességgel kizárt, hogy részt vegyenek a politikában és az üzleti életben, akkor meg minek tanuljanak. A fizikai aktivitás szintén kizárt, gyereket azért szüljenek meg neveljenek meg főzzenek meg takarítsanak, este pedig, ha az uruk és mindenhatójuk, esetleg haza találna jönni, akkor kapják fel a harisnyakötőt, nem olyan nagy dolog ez.

Ezek a hímsoviniszta hiedelmek az akkori divatban is tükröződtek, millió alsó és felsőszoknya, ilyen ing, olyan ingecske, nehézlégzést okozó fűzők, zoknik, kesztyűk, kalapok és a hosszú, “korlátozó” felső szoknyák a tanúi ennek.

Az 1920-as évekre egy kicsit minden fellazult. A “harsogó húszas évek” a technológiai, kulturális és társadalmi haladás, az új bevételek és a meglepő gazdagság időszaka volt. Mindezek a tényezők keményen megszerzett győzelmekre vitték a nőket, ilyen volt a szavazati jog, az egyetemi tanulmányok, a munkavállalás és az önállóság, és ha akarták, akkor ez egy új, lehetőségekkel teli, férfiaktól független világot nyitott meg előttük.

Az 1920-as években a „flapper” stílusú ruhák olyan fiatal nőkhöz kapcsolódtak, akik újfajta, divatos megjelenésükkel szerették volna kifejezni a szabadságukat, ezek az öltözékek nagyon népszerűek voltak, annál is inkább, mert sokkal a szabadabban mozoghattak bennük a viselőik, a levegővétel is egy csapásra gyerekjáték lett, és a szegélyvonalak is ezt megkönnyebbítendő, a térd fölé emelkedtek.

Ekkoriban robbant be az isteni Josephine Baker, igazi szenzációt keltett a fellépő ruháival, a semmit nem takaró, botrányosan rövid szoknyáival, amik tengeri fűből, szalmából, és néha szárított banánból készültek.

Az 1950-es években a szoknyák még teltek voltak, nem követték le a test, a hasak, a popsik, a lábak vonalát, és még nem emelkedtek a térd fölé, de rövidebb fazonokkal továbbra is találkozhatott a nagyérdemű, színházi, mozis jelmezekben, és különösen az akkori sci-fi filmekben.

A hatvanas években, egészen pontosan 1963-ban, egy forradalmian új ruhadarab, karöltve a diákmozgalmakkal, és a fogamzásgátló tablettákkal, egyszer és mindenkorra felszabadította a szebbik nemet. A hatvanas évek voltak a kulturális erjedés évei, amelyek végül a nőknek a világ majd minden táján meghozták a szükséges hajtóerőt ahhoz, hogy saját sorsuk építészeivé váljanak…es ehhez már csak egy kényelmes, praktikus, pár centivel a térd fölé érő, de elegáns ruhadarab hiányzott – amivel térdre kényszeríthették a férfiakat. Ez volt a miniszoknya, ami innentől szárnyakat kapott. Ezt megelőzően a fiataloktól elvárták, hogy ugyanúgy öltözködjenek mint szüleik, a híresebb divatházak ruhakatalógusaiban, anya és lánya modellek szerepeltek, egy és ugyanolyan ruhákban. A 60-as évek jelentős politikai és társadalmi változásokat hoztak, a divat is vetett egy hátast, tükrözve ezt az új korszakot.

A hatvanas évek generációja öntudatos és lázadó volt – minden szabályt áthágó- beleértve az öltözködési szabályokat is. Ez az attitűd megkövetelte a megfelelő megjelenést is, és a gondtalan, fiatalos, modern szellemiség kifejezésére a miniszoknya tökéletesnek bizonyult.

Nem mindenki ért egyet azzal, hogy Mary Quant brit tervező lenne a szülőanyja a rövidszoknyának, ő maga is úgy vallja, hogy a viselet az utcákon, a fiatal lányokon született meg. Tény, hogy Quant 21 évesen megnyitotta Bazaar nevű butikját, ami egy csapásra a fiatalok népszerű találkozóhelye lett, és bár formatervezési képzettsége nem volt, – nem is a párizsi kifutókra tervezett – az utcákra, a fiatal generációnak tökéletesen megfeleltek a modern, megfizethető darabjai.

1965-ben szoknyái szegélyét több centivel a térd fölé vágta, a szoknya nevét pedig kedvenc autója, a Mini után keresztelte el.

Quant miniszoknyájának esztétikája sok olyan ötletet hordozott magában, amelyet akkoriban a fiatal nők meg akartak testesíteni – a fiatalságot, az energiát, az eredetiséget és a lázadást.

Egy másik tervező, Andre Courreges is bejelentkezett miniszoknya úttörőjének címéért. Ő is az 1960-as évek elején kezdte lerövidíteni a szegélyvonalakat, és futurisztikus, minimalista stílusban alkotott. A Quanthoz képest Courreges terveit nagyfokú kifinomultság jellemezte, ami nagyon bejött a francia haute couture világában. Arra a kérdésre, hogy ki volt az egyedi sziluett igazi feltalálója, Quant elutasítóan csak annyit válaszolt : “a miniszoknyát sem én, sem Courreges nem találtuk ki, az az utcákon, a korzózó lányokon született meg.”

Míg a mini rendkívül népszerű volt a fiatalabb generáció körében, nem volt osztatlan a lelkesedés érte.Hollandiában egy időre be is tiltották, ami heves tiltakozást váltott ki a fiatalok körében.

Christian Dior is bemohásodott, hosszúszoknyás „New Look” – jával megvetését fejezte ki a stílus iránt, és még Coco Chanel köré is hálót szőttek a pókok, „borzasztónak” titulálta a ruhadarabot, hangoztatva, hogy még soha nem találkozott olyan férfival, akinek tetszett volna a rövid szoknya…és akkor itt joggal merül fel a kérdés, hogy találkozott – e egyáltalán Coco igazi férfiakkal, vagy teljesen elment az esze.

Ahogy a divat megállíthatatlanul haladt előre a 70-es években, úgy előbb utóbb unalmassá is vált a mini, és a maxi szoknyák, új erőre kaptak.

Aztán a 80-as években megint fordult a kocka, és a miniről leporolták a port.

Karl Lagerfeld pedig olyat tett, ami miatt Coco biztosan fordult párat a sírjában, Lagerfeld szerint ordas hiba volt Coco- tól, hogy a rövid szoknyát nem emelte be a kollekciókba, úgyhogy helyette ő megtette, a miniszoknya a “Chanel kosztüm” szerves része lett.

A miniszoknya már közel sem hordozza azt az erőteljes konnotációt, mint annak idején, 60 éve, de az igazi nő gardróbjának azóta is az egyik alappillére.

A mini ott van minden rendes ruhásszekrényben, ma már férfiak is hordják – és nem csak skótok – a legfrissebb trend szerinti szoknya pedig már annyira rövid, hogy már azt sem venné észre senki, ha csak simán bugyiban mennénk be dolgozni.