Sosem láttam zsákbamacskát árulni legalábbis, pedig 10 év kéthetente láthatásos hétvégék alatt megfigyelhettem volna. Lehet, hogy csak előttem nem. Lehet hogy csak hétköznap.

Nem szerettem sosem a zsákbamacskát, mindig valami szar volt benne, de erre már csak akkor derült fény, amikor befizettünk rá.

Lehet, hogy ezért sem árult apám zsákbamacskát.

Leginkább az volt a bajom a zsákbamacskával, hogy semmilyen relációt nem ápolt a macskával, nem szeretem, ha valamit máskép hívnak, mint ami, miért nem hívták zsákbaszirszarnak.

Az apámat apának hívtam, a nevelőapám meg apunak, miután több éves együttélés után anyám lezsírozta nála, hogy hadd nevezze már így a gyerek. Milyen jó, hogy nem volt több apaverzió, még egy papa, meg talán egy papi belefért volna, az kettő pluszban, de aztán bajban lettem volna.

Amúgy is bajban voltam már ezzel a több, mint egy apa variációval, vannak dolgok, amiknek nem áll jól a bonyolultság, mert az ember elkezd tétovázni, és aztán beleragad a szürkezónába, totyog az apaságok körvonalai között, mint egy pingvin. Aztán később meg is szokja ezt a totyogást, és már ott is totyog, ahol nem kéne, és már ott is kettőt lát, ahol egy van, és egyáltalán, semmi sem az, ami, hagyján, de aztán kiderül, hogy a semmi még ami sem.

És ugyan 10 éves koromban redukálódott a helyzet, ami a számosságot illeti: az egyik lemondott rólam, a másik örökbefogadott. Egy-szerű lett az apa helyzet tehát a kétszerűhöz képest, máshoz képest ugyanakkor nem, mármint ami nem a matekot illeti. Márpedig nagyjából minden a matekon kívül esik sajnos, pedig szeretem a matekot, csak buktam belőle rendszeresen. Van, amit szeret az ember, mégis bukik belőle. Értsd: rendszeresen.

Egy darabig leszólítottam random bácsikat a buszon, hogy lennének-e az apuká-(i)m, vagy csak átkéredzkedtem az ölükbe, ráutaló magatartás, csak veszik a lapot.

Minden rossz oka a Férfi seholnemléte volt, rajta voltam tehát, hogy ezt a problémát záros határidőn belül megoldjam. Anyám boldog lesz, nekem meg apám, két legyet egy csapásra, léphetünk tovább.

Legyes csapás sincs az Ószövetségben, nem csak egeres. Az Újszövetségben sincs. Majd a Tökúj Szövetségben, ott talán lesz.

A Tökúj Szövetségben eljön a megváltó megváltója, a Váltóváltó is. Megváltja Jézust, amiért csúfos véget ért, hogy a saját apukája ilyen fránya helyzetbe hozta.

Édes fiam, csúnyán be vagyok rágva Ádámra meg Évára az almás eset óta, de ezt tudod. Egyszerűen képtelen vagyok ezen túllendülni, nem megy. Nekem is megvannak a magam határai, mindenkinek megvannak, majd megtapasztalod, ha majd felnőtt isten leszel. Fontos, hogy tisztában légy magaddal fiam, látod, én is tisztában vagyok, ezzel is jó pédát akarok neked mutatni, tudom, hogy az apa minta egy életre odabasz, ha olyan, érted amit mondok. Amig nem voltam apa, addig belefért, hogy teremtsek bele a világba, aztán agyoncsapkodjam amit teremtek, de aztán megszülettél, és: Önreflexió. Komolyan veszem. Nem könnyű, de érted fiam próbálom kihozni magamból a maximumot. Árva vagyok, eredendően anyátlan apátlan. Az nem is árvaság, mi? Na, de értesz, annyira árva vagyok, hogy még az se. Saját kútfőből vagyok olyan apád, amilyen, meg másoké is. Nagy családot akartam, pont emiatt. Gondoltam együtt leszünk a kertünkben, sütünk virslit, tollasozunk. Jó lesz. Na és talán emiatt ment ennyire mélyre, hogy az Ádám bealmázott. Az egészet elbaszta, az egészet, érted?!

Szabad akarat, de nem gondoltam volna, hogy már másnap meglépi! Ezt az egyet kértem tőle, ezt az egyet. Mindegy, ezerszer hallottad, nem akarlak untatni. Csak hát látod, ennek azért már mennyi ezer éve és valahogy bármikor elém kerül egy ember, én azon nyomban csapnám agyon, mint a szunyogot. És ez nincs így rendben, tudom jól. Tudom, hogy te is tudod, fiam. Látod te, csak nem szólsz. Nem vagy te egy hülyegyerek. Jó fiú vagy. Szereted az apádat. Bánt téged, látom én ezt rajtad, nehogy azt hidd, hogy nem. Pontosan látom, attól még, hogy nem beszélünk róla, én azért tudom ám, hogy mi zajlik abban a túl nagy szívedben. És persze nem csak azért, mert az isten mindent lát, mindent tud, hiszen ez alap, mondjuk úgy: szakmai minimum. Hanem mert a fiam vagy, az egyetlen egy kicsi fiam. És te szereted ezeket a nyomorult almaevőket is, meg az apádat is – nem lehet ez könnyű. Lojalitás konfliktus! Így hívja a szakirodalom. Na szóval az „ember“-t, akivel olyan jól érzed magad fiam, azt gondoltam, ha eléggé nagy szarban hagyom, megesik rajta a szívem egy kicsit. Jól megcsapom, aztán megsajnálom, hogy olyan jól meg van csapva. Ismered ezt. De basszameg, nem sajnálom meg! Érted ezt? Most mit csináljak?! Nem megy, nem! Figyelem az érzéseimet, hátha. De semmi enyhülés. Rájuk nézek, csak egy pillanatra, véletlenül. És képzelheted mekkora kudarc, hogy ugyanúgy felkúrom az agyam, mint legelőször! Pedig Éva sünt szül már mióta, Ádám gründol, Káin hogy lecsapta Ábelt, fel is szisszentem, és a tíz csapás is: jól ment, nagy ívű volt, volt benne kraft, azt hittem kimegy belőlem, de nem ment ki. A sok kis hulla gyerekecske. Vér folyó. Mennyi remek alkalom, hogy kiadjam, na, és mégse, pedig igazán odatettem magam!

A békás amúgy vicc volt ám, igazából. Ismersz, azért van humorérzékem. Azt a brekegést! Na ezért sem csináltam szúnyogos csapást, teljesen veszteséges lett volna, megették volna a békák őket mielőtt az egyiptomiak fölkelnek.

Na, de a lényeg, hogy gondolkoztam. Mert ez tarthatatlan, tarthatatlan. Nem élhetek haraggal, örökéletű vagyok, milyen mindennapok elé nézek így? Fiam. Édes kisfiam. És szeretném, ha nem értenél félre, de most mondanom kell neked valamit. Na, szóval, hogy gondolkoztam. Gondolkoztam. És úgy érzem..na..nem is érzés ez már, ..majdnem biztos vagyok benne. Szóval…szóval, az merült fel egyfajta megoldásképp erre az egész..nevezzük így: „konfliktusra” bennem, ami csak nyúlik már mióta mint a rétestészta, zavar téged, ugye, zavar engem..mindenkit zavar..na szóval az merült fel, hogyha rávennéd esetleg ezeket a szarháziakat valahogy, hogy megöljenek téged, attól azért nekibúsulnék. Mert téged tényleg szeretlek. A kígyót kerülöd, almát nem eszel, rendes fiú vagy. És ugye eleve azért is „csináltalak“, – már elnézést, ugye nem veszed zokon -, hogy megváltsd az embert az iránta érzett sértettségem minden kellemetlen vonzatától – rá és hát ugye, rám nézve is. És adtam én azért magamnak 33 év gondolkodási időt, hogy mégis hogyan. Azért azt csak nem képzeled rólam, hogy ott vagy édes kis szopóscsecsemőként a jászolban, és én már azt nézegetem, mekkora lyukat is fog majd ütni a szeg abba a csöpp kis tenyeredbe, nem gondolkodtam ezen, rábíztam az időre, ennyi spontaneitás még nekem is kell. És tudod azt sem gondoltam kizártnak, hogy elnézem, ahogy cseperedsz, és kedves vagy velük, és akkor attól idővel bekedvesedek én is. Vártam. De nem. Nem így működik ez nálam, mások vagyunk, látod! Egylényegűség ide vagy oda, mások, mások, de pont ezt szeretem benned. A különbségeinket! Persze azért nem esett messze az alma a fájától, mi? Na, nevessünk már kicsit..jézusom, most meg miért nézel így rám? Jó, értem, hogy első blikkre furcsának hangzik a saját apád szájából az ilyesmi, de..de nézd, tudom, te is tudod… Mindig azt hiszem, ez az utolsó, aztán..csak jön az a készetés. De ha te..te elébe vágnál ennek az egésznek és magad akarnál meggyilkolva lenni, magadtól..érted..az…na. Az rendes dolog volna. Hogy így ráhangolódsz apádra. Kizökkentene. Átütne a betonkemény szívemen, ahogy ott látnálak vérben fürödve agonizálni. Hogy sírnék! Tudod milyen kemény dolgokon vagyok túl, és egyszer sem tudtam sírni. Nem tudok! Iszonyú fiam! Te tudsz, neked ez megy mint az ágybaszarás, elsírod magad minden szarságon. Te értheted tehát a legjobban, milyen lehet, ha feszít belül a bánat, a harag és egy jókorát sem bőghetsz.

Jóvan, látom, azért érted te. Érzed te. Megértem a szomorúságod, de nézd a jó oldalát: milyen életed volt? Minden flottul ment. Intéztem neked egy szűz anyát. Egy kis tinilányt, csupa báj, szerénység. Nem akarta ezt a terhességet, jó, de tudod, nem lehet minden úgy, ahogy akarjuk, amúgy meg tizenévesen kinek jut eszébe anyának lenni? Na. Ez nem jelenti azt, hogy utána nem örül. Amikor már megszül. Mint egy sünt. Persze. Úgy. Nem tehettem kivételt Máriával sem, ami a kínok közti szülést illeti, mit szóltak volna a többiek. Pedig szeretem azt a kislányt, a révült, riadt kis arcocskáját, jajj, amikor Gábriel megjelent neki…hát azt látnod kellett volna! Majdnem megkönnyeztem. De csak majdnem. Majdnem.

És fiam, nézz rá más családokra, mennyi gyerek van ott? Tucatjával! Te viszont egyke vagy, anyádnak nem kellett rohangálni a többiek után, csak te voltál neki, babázhatott egész nap, nevelőapád eltartotta az egész családot, József tényleg jó választás volt. Persze, benne van a korban, de most gondolj bele, ha egy huszonéves nyikhaj az apád. Csak a bulizás, a haverok, félrekúr, máshol van még a férfiak agya ilyenkor, de ő már túl volt ezen. Tudod ki vette volna azt a kanyart be ilyen szépen, hogy nem ő az igazi apád? Hadoválni szentlélekről? Anyád már egy kőkupac alatt feküdt vona másnap! De nem nem, József szelíd egy csávó. Sok van belőle benned is. És hát, tanultál egy szakmát, az asztalosokra mindig szükség van! Mindig! Tudod hogy hiányzik a szakmunka mostanában? És hát milyen anyaggal dolgozol te, fiam! Fával fiam! FA! FA!

Na, 33 éves vagy. Most mondd, hogy nem éltél jól. Hányan követnek, sztárt csináltam belőled édesem, mutass még egy asztalost akit igy körül rajonganak bénák, halászok, kurvák, vámosok: mindenki! És hát tudod, a csúcson kell abba hagyni! Most fiam, most! Jaj de szószátyár vagyok, ne orrolj meg érte rám kérlek, csak nehéz ez a téma nekem is. Nekem is. Képzelheted.

Beszéljünk inkább kicsit a konkrétumokról, aztán hagyjuk is az egészet, neked is dolgod van, nekem is, férfiak vagyunk, menni kell na, vár a tennivaló, a kötelesség, ugye fiam? Hogyne tudnád. Te aztán tudod, hát nem? Na szóval, hogy ne érezd azt, hogy zsákbamacskát árulok, megmondom, őszintén: arra gondoltam, hogy: ..kereszthalál. Amúgy már elszóltam magam korábban, tudom, hogy leesett rég mert az eszed az vág! Mint a borotva! Istenem, kisfiam, a szíved, az agyad..hogy neked minden a helyén van, teee, tee! Apád büszkesége, te. Na. Tehát. Azért a kereszthalál, filóztam sokat ezen, mert picit elnyújtott, és legalább van időd átgondolni, mennyi szép dolog volt az életedben. Infarktus? Az nem lehetőség, érted? Az egy nyakonvágás, tasli. páff, már dőlsz is el, semmire nincs időd. Semmire. De a kereszthalál..nézd, én annyira érzem, hogy megfogok ezeknek a szarosoknak bocsátani. Bűnösök. Kész, azok. Nincs mit szépíteni rajta. Piszok mód megbántottak. Hátbatámadtak! És akkor az én kisfiam jön, és lenyugtatja az én haragvó szívem, úgy meghal az orrom előtt, úgy…istenigazából. Ki nem rendülne meg ettől?? Csak egy szörnyeteg nem! És én nem vagyok szörnyeteg fiam, tudom, hogy te sem tartasz annak, még most sem. És persze ott van az is, hogy rövidre is zárhanám, megbocsátani csak úgy, almát ettek, zakson, gyermeki kiváncsiság, mindent tudnak, jól ki is basztak magukkal, legyen ez elég. De ha egyszer nem megy? Na, nem akarom én ezt tovább ragozni, nem akarlak feltartani se, ma délután van az a mennyegző, nem? Vízt borrá! Olyanokat tudsz! Járni a vízen, az is mekkora volt! Imádom nézni az arcukat! De nélkülem tudod ugye, hogy ez nem menne, tudod te. Nem akarom ezt túltolni, csak mondom.

Na menj menj. Szerintem megbeszéltük ezt, túl vagyunk rajta, a többi már fölösleges szócséplés tényleg, most nem is kell ezzel foglalkoznod, ráér majd később, gyűlik is a násznép, jó mulatságnak ígérkezik, rád is fér fiam, amennyit te melózol ezekért…tényleg csodállak érte, te aztán nem vagy semmi! Na szóval ma délután szusszansz egy kicsit, kiereszted a gőzt, nemigaz? Na! Menj, menj!

Mi? Milyen pszichológus? Nincs nekem arra időm, fiam. Majd. Majd elmegyek. Most nekem nehogy azzal gyere, hogy a „majd“ az olyan, mint a rákos-kaviáros falatka, amin túl sok a vajkrém. Megőrülök ezektől. Mennem kell nekem is.

Amúgy, ha már itt tartunk, a hasonlataid megszállottja lettél, csak mondom, amióta ekkora sikere van a beszédeidnek. De velem nem kell az „olyan, mintha“ szöveget nyomni, tudod jól. Nem kell fiam. Értelek én anélkül is. Értelek, érezlek, amióta csak vagy nekem, ki, ha nem én. Én vagyok az apád.