Fotó: 

Nem emlékszem, hogy hogyazistenbe keveredtünk a poroltótól a Dohány utcába egyenest, csak arra, hogy eléggé felment az agyvizem: felpattantam és már mondtam is, hogy ácsi-ácsi, öntsünk tiszta vizet a pohárba! Meg hogy nevezze nevén a gyereket, mert tudni akarom, hogy a secondhand ruhabutikról volna-e szó, ugyanis ők nekem is gyanúsak, vagy arról a bisztóról ott a Zsinagógától átellenben srévizavé, ahol sokan ülnek, mindig ugyanazok és mindig ugyanazt isszák? Nem azért felvételiztem éveken át, hogy aztán félinformációkból építsek sikeres képzőművészeti karriert, arról nem is beszélve, hogy én szorongó típus vagyok kérem, nem bírom a lebegtetést, nem bírja a szívem!

A fickó csak hallgatott, nem nézett rám és egyből éreztem, hogy nem mondhat többet, mert füle van a falnak, kész fülészetet csinált a világból ez a Háttérhatalom. A hallgatása ugyanakkor csak olaj volt a tűzre – tanultuk ugye: tűz-olaj, nem jó -, szóval ment a szám töretlenül tovább: „ne is fecséreljük a szót, pontosan tudom, mire céloz: Arra a kis hüllő boltra ott, a zsinivel szemben tudja, ahol jómagam is sokszor megfordulok, mert pl lehet kapni kaméleont, ami amíg ide néz addig pont oda is, hát nem gyanús ez? Degyanús! Vagy nappali gekkót, fűzöld kis testén pazar narancs pettyekkel, gabonasiklót, amit majdnem vettem, aztán mégse, egeret és tücsköt, meg túlon túl is apró teknőst ahhoz, hogy az ember ne érezze mögötte a Világmindenség-Dohány utca tengely nyilvánvalóságát!

A pasas többet nem szólt, ahogy a festőstül szobrászostul félálomba merevedett első évfolyam sem, aztán távoztam is, mert szerettem az Andrássy-t, még a hülyeségnél is sokkal jobban.

Az Andrássy út legsötétebb épülete volt a mienk. Mintha egy kéményből húzták volna elő a Képzőművészeti Egyetemet, és hiába tanultak ott restaurátorok tucatszám, valahogy kikerázni nem sikerült az évtizedek alatt. Ahhoz mosó kellene, mosó szakon végzett szaki szivaccsal, meg szappannal a habozás végett. Akkor még várt rám szépen az Eckermann meg a kávé, folyóiratok, beeső ismerősök, beesett ismeretlenek vagy inkább pont fordítva, aztán abból is bugyibolt lett, vagy mi, mert bugyibolt az egész világ,…ez nem jön ki, mellékesen a tűzvédelmis többet nem említette a tudjukkiket, és nem mondta el végül a bejelentett lakcímüket tisztázandó a házszámot, meg az emeletet se (földszinten háttérhatalom? Kizárt dolog!), aztán öreg is volt már, pár év múlva meg is halt, azóta is védem magam a tűztől meg munkától is, egyébként pedig azért nem vettem gabonasíklót mert egeret eszik. És az egeret szeretem. Nagyon.

Egy egérről szeretnék írni igazából, amire az említett hüllőboltban tettem szert, a házszámot is elárulom, én bezzeg el, mert nem félek, tudja meg mindenki: Kis Teki terrarisztikai szakkereskedés, Budapest, Dohány utca 3. 1074.

1. Az Egér előtti egerek

Értem én, hogy az ember szabadon választhatja meg irracionális rettegésének tárgyát, ezt érthette minden bizonnyal szabad akarat alatt a jóisten, mi mást: attól fosol amitől csak kedved tartja ámen, de hogy miért pont az egér az egyik legnépszerűbb para-állat, arra képtelen vagyok választ találni. Kígyó kígyó. Oké. Lábak nélkül is egész gyorsan halad, ráadásul mindezt olyan barátságtalan fejjel, és több fajtájával köztudottan nem érdemes kesztyűt húzni, nem is lehetne mivel nincs neki ugye keze, de az egér? Az egér az egyik legelbűvölőbb kis élőlény a földön állítom, csillogó gomb szemeivel, mit gomb, fénylő szabályos golyócska fele kint, fele bent, a mindig rezgő bajszikák, nameg a teljesen emberszerű mini kezek, melyekkel olyan ügyesen fogja a száraz spagettit, mintha minimum furulyázni készülne rajta, nem beszélve arról, amikor épp nem fog semmit, csak csücsül a selymes kis fenekén és mélázás közben a levegőben felejti azokat az apró kezeket csuklóból lefele ejtett ujjakkal, mint valami zongorista, amikor megtorpan a kézfeje a billentyük fölött a levegőben egy pillanatra, és persze a farka, mármint az egérnek, hát nem pazar ahogy az a kis farok hogy követi a gazdáját futkározás közben? Aztán ahogy lecsücsül olyan engedelmesen nyugszik mellette, mintha mindig is csak ott feküdt volna? Naugye, hogy pazar.

Nem most kezdődött az egér vonzalom. Anyámmal Ady ligeten albérleteztünk úgy négy éves korom körül, egy padlásból leválasztott 10nm es zug volt az otthonunk. Fene az izlésemet, de én imádtam, mert gyerekként nem az én gondom volt vizet forralni a fürdéshez, tekintve hogy melegvíz az nem volt, ahogy fürdőszoba sem, és egy ágyon osztoztunk, vagyis anyám testközelségét a szükség így biztosította számomra, mi ez ha nem kész mázli, mert egy ágynyi volt a hálószoba, plusz egy kis asztal, és Erika bútor szekrény, na ennek a tetejére került a befőttesüveg benne a selyemhernyóval, de erről később.

Volt egy tévé is, amire nem emlékszem, csak onnan tudom hogy volt, mert esténként nem egyszer kellett szalagtáncot lejteni a narancssárga antennával hogy bejöjjön a kép, ne legyen hangyás, ja hangyák, azok is voltak persze és nem csak a tévében, na tehát szerettem balanszírozni a sárga antenna ágacskákkal, és akkor itt jönnek az egerek, egészen pontosan az antennán, ott jöttek szépen sorban, amikor már sikerült úgy rögzíteni a falon, hogy elmúljanak a hangyák, akkor. Úgy surrantak rajta föl és alá, hogy öröm volt nézni. Nyilván ezért nem emlékszem a tévére.

A TV-t amúgy egy bizonyos Árpitól kaptuk, anyám egyetlen jó humorú udvarlójától, Árpit szerettem, és máig sem tudom, miért is tűnt el az életünkből, de lehet, azért, mert Árpinak volt az a bizonyos trükkje, tudjátok, amikor az egyik kézfejed hüvelyjujját behajlítod, és hozzá illeszted a másik kézfejed hüvelykujjának felső percét, az illesztést meg szépen eltakarod a mutatóujjaddal, na és akkor így emelgeted le a hüvelykujjadról a felső percet a gyereknek, mert vicces vagy, na és akkor valami megtört bennem Árpival kapcsolatban, mert ez több volt mint iszonyú, és lehet anyámnak is előadta, és lehet anyám ezért örökre megszakította vele a kapcsolatot, és nem tudok vele nem maximálisan egyetérteni, szóval mindegy, hüvelykujj szédelgő Árpiról ennyit, vissza a tetőtéri vackunkhoz meg a egerekhez.

Anyám persze próbálta jobb helyzetbe navigálni a kettősünket, irogatott ide és oda, szociális hatóságok meg a gyámügy, leragozva a körülmények nehézségi fokát, hátha kiutalnak nekünk valami élhetőbbet. Tagadhatatlanul erős drámai vénával rendelkezik alapból, szóval a kellő hatás végett a levelekben hosszasan kitért arra, ahogy az egerek elöntenek minket, főleg engem, mert engem aztán teljesen, alig lászik ki a sok egér alól az a szegény gyerek, és hogy önkívületi állapotba sikítozom magam minden egyes rágcsáló felbukkanásakor, a helyzet tehát tarthatatlan, azonnal utaljanak ki nekünk egy élhetőbb bérleményt. Amíg az anyám a levélkéit irogatta szőrös szívű hivatalnokoknak az egérborította kisgyermek idegbejövését ecsetelve, bennem két felismerés született meg. Az egyik: nem élhetek többé csakisazenyém egér nélkül, amelyik nem szalad el – mert majd jól bezárom egy üvegbe, amiben persze a kedvemért majd boldogabb lesz mint valaha, – és ott csücsül meg uborkavéget rág majd nekem az idők végezetéig, egy personal mice, akit nézegethetek óvodába indulás előtt és hazatérhetek hozzá utána, adogatok majd neki falatkákat meg megmosogatja a füleit a szemem láttára, kiporolgatja a bundácskáját, alszik is majd a forgácsban összegömbölyödve, és egyáltalán: csak az enyém lesz ez a csupa kis bűbáj, ez a csinoska kis gombóc minden édibédi kis kiegészítőjével értsd: fül, bajszi és farok.

(Másik felismerés: addig növesztem a hajam, amig a földig le nem ér, és akkor majd abba és csakis abba takarózom mindörökké, ámen.)