Olvasási idő 3 perc

hernyósztori

MÁSODIK RÉSZ

♦ TARR HAJNALKA | NAPLÓ

Ma reggel nem a kotyogóhoz vezetett az első utam, ahogy az lenni szokott, hanem a bokor eperlevélhez nyilván, hernyófelderítés céljából. Eleve bárminek a felderítése kudarcra van ítélve kávé nélkül, már már nevezhetnék extrémsportolói tevékenységnek bármit, amit reggel csinálok kávé nélkül, klasszikus példaként említeném itt magát a kávé elkészítését mint olyant, de ebbe most ne menjünk bele. Namost a tegnap totál fixen levélen stagnáló hernyómnak hült helyét találtam a bokron, megállt bennem az ütő. Hajolgatok (hajolgat-nék, ha megcsináltam volna azokat a hajolgatásokat a kávém után, amit ugye még nem főztem meg, amiktől a nap folyamán hajolgatni volnék képes) szóval testileg különböző, leginkább origami figurákra hasonlatos pózokat veszek föl annak céljából, hogy a látómezőm a talajtól számított 60 cm-es tartományba érkezzék, ahol is a eperlevélbokor tartózkodik reményeim szerint a hernyómmal együtt. Nade hiába is hajtogatom le magam olyan izommerevségből fakadó mozdulatokkal, hogy a Trafótól azonnal négy hétvégés fellépés ajánlatot kapnék soronkívül, a szemem ettől még nem lett alkalmas a kávészacskó a csempe háttértől való elkülönítésének képességénél többre, ami eleve csak támogató környezetben tudok kivitelezni így is, ami annyit tesz, hogy a konyhapulton reggelre csak a kávészacskót hagyom ott középen, nehogy véletlenül a csempés hátteret próbáljam begyömiszölni a kotyogóba.

Fotó: Pixabay

Natehát hernyót nem látok, és nem tudom eldönteni, hogy azért, mert nincs ott, vagy azért mert nem kávészacskó, eleve dönteni sem tudok, mert az ugye már egy komplexebb tevékenység, ami tényleg nem várható kávé nélkül. Ennek dacára nem fordulok vissza, és nem ereszkedek le az alaptáborig, nem nem én, hanem egyenesen vakon, döntésképtelenül és különböző szögekbe rendeződött izületekkel megindulok arccal és kézzel a eperlevél csokorba be, hogy hátha közelebbről mindaz sikerül, ami távolabbról nem.

 

Hiába is nézegetek alá minden egyes levélnek, hát sehol senki, és rágásnyomok sincsenek sehol, amin lekövethetném a selyemútat, jesszus ég, hol van ez a mindent befaló dagi csík, csak nem rettent meg élete legnagyobb, hírtelen rászakadó lottóötös eperlevélcsokrától, csak nem ájult le ettől a sokktól, keresem a földön, de sehol egy alélt hernyó, ellenben amit látok, azok kis fekete csomócskák, vagyis azon  kb 3mm átmérőjű száraz golyók, melyeket a levél fogyasztás folyamatában szépen zip-fáljba tömörít, és az alvégén elpotyogtat elképesztő hatékonysággal, – amúgy csak mondom, hogy egy programozó elsárgulna az irigységtől, ha ilyen hatékony adattömörítő programot tudna írni, vagy szarni, mindegy is –  a 8 cm-es, puha, fehér, hideg, selymes tapintású kis gumicső folyton munkálkodó szájjal az egyik végén olyan tempóban tömörít le egy komplett eperfát apró golyókká, mintha ez volna a dolga, egyszer megehetné a világ rosszabbik oldalát is, megnézném, hamm bekaphatná ezzel a lendülettel, devicces volna ahogy kipotyogna ott hátul, pláne mivel az egy dolog hogy hatékonyan tömörít, nade az, hogy ezt ki nem csomagolja semmilyen program újra zöld frissropogos eperlevéllé, se a világ rosszabbik oldalává az kurvaélet.

Nade! Követem a golyók által kikövezett útvonalat, de az hírtelen abbamarad a eperlevél csokor sziluettjének a peremének határánál és ott semmi, de semmi infó. Jaj. Mondom ez meg hol van. Bebújt valahova, bábozódik, most akkor nem látom hogy hogy csinálja, és egyáltalán, na majd amikor elköltözöm egyszer innen hatvan évesen, akkor meglesz, az is izgi, archiv gubó, vintage. Úgy döntök ennek újból neki kell futni, ezúttal kávéval, szóval a konyha irányába veszem az utam. Folyt köv,.