Olvasási idő 5 perc

anyám egeret fog

♦ TARR HAJNALKA | NAPLÓ

Keskeny, meredek, vasváz-deszka lépcsőn lehetett feljutni tetőtéri otthonukba a padlás limlom tengerét szétválasztó csapáson át haladva az ajtóig. Ez nem volt annyira híres csapás mint a sáskás vagy a békás, erről csak mi tudtunk, anyám-én-főbérlő: ez egeres volt.
Műanyag gyerekkád, talán kék. Abban csúszdázott az egér, tepert szegény de visszacsúszott minduntalan, visszaeső egér volt. (Eredeti apám, a Joó, na ő nem bírt kihagyni egyetlen egy poént a szövegeiben, a legrosszabbat is leírta, mintha gyűjtené őket, mint a söröskupakokat, amúgy a söröskupakokat is gyűjtötte most hogy mondom. )
A visszaeső egeret fogta meg az anyám nekem, miután megingathatatlan voltam saját egér ügyben. Megharapta az ujját. Azt szokta mondani: „átharapta“. Meg azt hogy: „dőlt a vér“. Meg azt, hogy „muszáj“ ennem, mert „elájulok“.
Kovászos uborkás üvegbe került az Első Egerem. Az asztalon állt az üveg, nézhettem miközben megittam a meleg cukros tejet.
Mennyi tejet ittam…most meg a szagát se. Szeretném szeretni, de felfordul tőle a gyomorom. Mint a körhintától.
Mindenre felültem ami körbe forgott úgy 12 éves koromig. Aztán a Vasvári Pál lakótelepre jött egy ringlispi, azt hittem még gyerek vagyok. Nem hánytam össze magam ugyan, de soha többé a közelébe sem.
Egyszer azt hazudtam anyámnak, láthatáskor apámmal felültünk a hullámvasútra.
Egyszer meg azt, hogy a Kétlyukú sörözőben fröccsöt rendelt nekem szörp helyett.
IV. Másik felismerés
Nem nőtt a hajam a földig. Mindig kellett takaró.
Három héttel a szülés után el mentem levágatni belőle 20 centit, mert már betakarta a lányomat a tejelő mellemmel együtt hajnalban, amikor amúgy sem látok, ha akarok sem. Hosszabb volt a hajam mint a Léna…kár hogy nem próbáltam ki a betakarását. Tél volt és rettegtem. Mentőt hívtam amikor betaknyosodott.
Állítólag szürke volt az arcom, ahogy a 4 hetes kislánnyal a karomban fel és alá meneteltem a mátyás téri lakás előszobájában. Nem mertem letenni, mert akkor a szörcsögés olyan valamibe fordult át, aminek nem mondjuk ki a nevét soha, (Jahvévé például, vagy Voldemortá). Arra gondoltam, hogy itt fog megvoldemortni a kezemben, hogy évek lombikjai után most kiszippantja a karjaim közül a valami, mondván, hogy akkor inkább mégse, mert túlontúl is fáradt voltam Hozzá, túlontúl is kripli ahhoz, hogy egy valóságba hagyják velem ezt a tökéletes gyönyörűséget, nem illettünk egymáshoz ahogy csúsztam egyre mélyebbre a kimerülés és az ezzel járó brutális riadalom lavinájával a sötétbe feltartóztathatatlanul, istenem, hogy szégyelltem magam előtte, olyan békés volt és kedves és harmonikus és egyáltalán, én meg csak egy kimerült pontá zsugorodtam össze megtoldva egy idegrendszerrel, amit magam löktem volna le a tajgetoszról sajátkezűleg amint lehet, maradtam volna csak haj, meg egész jól terhelhető test.
Tartottam a karomban és csak akartam, hogy maradjon velem, mégha ennyire nem illünk össze akkor is, pont-mamájaként majd megteszek mindent, majd leszek egy nap ember is neki, ígérem, nem most, majd, majd, az egy időpont: a majd, hogy tud ilyen tömör kis szóvá forrni a konkrét a teljes semmitmondással, iszonyodom a majd-tól, asszem gusztustalan a majd, a majd az rákos-kaviáros falatka, amin túl sok a vajkrém, amit kiköpnél azonnal, de nem lehet, nem lehet mert vannak mások is körülötted, más majdot ki nem köpők garmada.
Anyám topogott utánam szorgalmasan, bizonytalanul nyújtogattva a karjait, hogy átveszi a gyereket, meg nézegette ezt az új árnyalatot a fejemen, amit nem volt alkalma eddig megfigyelni, új make up, erősen alkalmi, de én csak szorítottam magamhoz, mintha minimum vissza akarnám préselni a bordáim közé, hogy onnan leliftezhessen megint a hasamba, ahol olyan jól elvolt, meg én is, mert ott nem taknyosodott be sosem, és automatára volt állítva az egész ellátó rendszer.
Aztán megjött a mentő, emlékszem beültem a kocsiba úgy pizsamában ahogy voltam a Lénával, mondta a mentős, kabátot nem vesz? Megfázik. Azt hittem viccel.
Tegnap megint levágattam a hajamból vagy húsz centit. Vicces, hogy van amikor növeszted a hajad, és van amikor meg csak nő. Különösebb hozzájárulásod nélkül. És akkor persze arasznyikat vágatsz le belőle. Mert nélküled nőtt. Önhatalmúlag.
Az Isten saját képére teremtette az első emberpárt állítótag, ezt olvastam legalábbis. Még szabad akaratot is teremtett nekik, hogy eldönthessék, szeretnének-e mindent tudni, vagy sem. Nem értettem sosem ezt a saját képet, hogy a mindentudás valahogy nem volt benne az alapcsomagban, azt gondolnám pont ez benne a pláne, amúgy Isten mindentudás nélkül egy végtelenéletű, szakállas férfi, akitől ha megkérdezik, merre van Albertirsa azt mondja, nem tudom, nem tudhatok mindent.
Nem értem, hogyha már saját kép, akkor mire föl volt az a nagy kiakadás az almarágáson, jójó legyél olyan mint én csak hülyében, ha megokosodsz kibaszlak otthonról, mert amig az én kertemben az én almámat rágod…
„Szüjjé‘ sünt!“ – Vetette tehát oda Évának.
Ezt a „szüjjé‘ sünt“ nem tudom hol hallottam először, de milyen kifundált kis aljasság amúgy, jó érzékletes, összeszorítom a pinám azonnal ahogy meghallom, amúgy a sün amikor sünt szül, nüm füj nükü a küs sün, mürt pühü a tüsküjü. És csak később keményedik meg, amikor már kint van.
Kínok között fogod világra hozni a gyermeked. Mondta. Amúgy azt sem értem hogy a jóistennek hogy lehetnek ilyen komoly indulatkezelési problémái, és honnan is jön belőle ez a bugyogó rosszindulat. Mintha rettenetes gyerekkora lett volna. Mintha nem engedték volna fára mászni, főleg almafára nem.
Minden esetre én nem akartam kínok között világrahozni a gyermekem, nem akartam kínos szülést, igazából semmilyen szülést sem akartam, csak gyereket, és ha kikerülhetetlen a szülés, akkor oldják meg a leggyorsabban és a legegyszerűbben.
Megcsászároztak.
Azt is mondta a jóisten amúgy, hogy a hasadon fogsz csúszni egész életedben és port fogsz enni, ezt mondta a kígyónak, aztán valamiért vele peren kívül megegyeztek, és csak a hasoncsúszás maradt, ehet amihez kedve van, egeret pédául. Ugye.
Egyszer egy cigány asszony telepedett le mellém az éjszakai buszmegálló padjára, szót szót követett, megkérdezte mi a kedvenc „kajám“. Már nem tudtam mit mondtam, sem azt hogy ő mit mondott arra. Csak az maradt meg, hogy ne egyek sünt véletlenül se, mert nem finom, sok sünt evett, hát szar volt mind. Még terhesen is evett sünt.
Azóta sem enni sem pedig szülni sünt nem szülök, eszem.
Isten a tanúm.
(A kígyó sem eszik sünt. Kilyukad. Gondolom.)
(A kígyónak miért nem kívánta, hogy egyen sünt?)
(Egyszer láttam egy videót, ahogy egy teve könnyedén befal egy masszív kaktuszt, centis tüskékkel. Láttam a nyelvét, ahogy kutyulta a kaktusz darabokat a szájában: nem vérzett. A teve teljesen ilyen belülről? Nem lyukad? Ehet sünt? Szülhet is sünt? Akkor miért nem? Mert lehet, azért? Mert lehet, azért?? )
(Azért?)