A kocsmában várakozunk, amíg a szél lefújja a fákról a maradék esőt, és az erdőből újra felhangzik a madarak éneke. A pintyek kezdik, azután megszólalnak a cinegék, egyre harsányabba szól a kakukk, a szajkók pedig élénken jelzik a fák között feléledő mozgást. Egyesek szerint a sokféle hang mögül kihallatszik olykor egy visszafogott búgás, a kék galamb szelíd turbékolása is. Erről jobb csupán suttogva, négyszemközt beszélni, hiszen sosem tudhatjuk, a pultot támasztó turisták között nem lapulnak-e a fogukat ritka madarakra fenő orvvadászok is. Egy alkalommal majdnem eljárt a szám, és végül ostobának kellett tettetni magam, nehogy lebuktassam valamennyiünket. Pedig, hogy valójában fészkel-e kék galamb a hegyekben, egyedül csak az öreg tudhatta, ő pedig nem áll szóba többé senkivel.
Amikor már a rigók is visszatértek az aljnövényzetbe, és újra önfeledten túrják az avart, elindulhatunk. Nyári vargánya, fenyőtinórú, vörös érdestinórú van most terítéken, de az ínyencek találnak mást is, ha tudják, hol kell keresni. Az öreg, aki míg élt, a legjobban ismerte a vidéket, meg volt győződve róla, hogy a közeli hegyekben nem lehet rókagombát találni. Találtak helyette mások, ő pedig titokban furakodott azok nyomába, akikről sejtette, kincset találtak valamelyik oldalban. Szúrós szemekkel meredt a kosarakba, ha engedték; néha belepiszkált a kölykök szatyraiba is, ám azok egy idő múlva már csak nyelvüket öltötték az öregre, és elfutottak a zsákmánnyal.
Utolsó hónapjaiban gyakran jártam fent az öreg kunyhójában, a vadetető felett. Gombákról akartam beszélgetni vele, de a legtöbbször elhajtott. „Széttapossátok az erdőt. Azt sem tudjátok, mit kerestek… ma gombát, holnap medvehagymát, azután agancsot… semmit sem hagytok meg a hegynek.” Egyre gyakrabban járt a kocsmába is, pedig azelőtt kerülte az italt: gyógyfüvekből főzött magának teát, és patakvízzel forrázta le az erdőben gyűjtött növényeket. Egy nap aztán kiszórta a szárított hajtásokat, és tízliteres demizsont szerzett be a boltban; onnantól csak pálinkát ivott.
Elmaradozott a faluból, de a kunyhóban is egyre ritkábban bukkantam nyomára. A favágók szerint a legidősebb bükkösökben bóklászott naphosszat, fejét az égnek fordítva, a lombokat vizsgálva. Az erdészetnél valakinek megesett rajta a szíve, fel akarták venni éjjeli őrnek a fűrésztelepre, de nem fogadta el az ajánlatot. Lassan magára haragított mindenkit a faluban. Nyers volt velem is, de nem tágítottam. Úgy hittem, ha barátságába fogad, még sokat tanulhatok tőle. Utoljára madarakról szóló könyveket kért. Kikölcsönöztem neki, amit a könyvtárban találtam, és vittem egy-két szórakoztató könyvet is, hogy jobb kedvre derüljön. A határozóknak örült, a regényeket visszautasította. „Azokat vidd innen. Nincs ilyesmikre időm.”
Majd hetekig nem látta senki; hiába kopogtattam a kunyhó ajtaján. Mikor aztán egyik reggel a farakodónál mégis összefutottam vele, különös dologra lettem figyelmes: úgy látszott, hogy mosolyog. Kérdezősködtem, de nem szólt semmit. Gyenge volt, sovány; ágynak is dőlt nemsokára. Amennyire hagyta, próbáltam gondoskodni róla. „Ne foglalkozz velem. Úgyis elvisz a keserűség” – mondogatta. Máskor meg: „Ha itt hagysz, fölzabálnak a vadak”.
Hogy a keserűség vitte el vagy sem, nem tudtam meg soha. Kunyhója mára összedőlt, csak nagy halom törmelék maradt utána. Vaddisznók vették birtokba a vidéket, a fák törzsét kidörzsölték terebélyes hátukkal. Arrafelé van az egyik legjobb gombászóhelyem, úgy terveztem, ma is meglátogatom.
Mielőtt bezárták a koporsót, még egyszer megnéztem az arcát. „Tudom, hol él kék galamb az erdőben.” Ez volt ráírva, meg mernék esküdni, de sokra már nem megyünk vele: titkával együtt ereszkedett földbe az öreg.
