Csukott szemmel is érzem, hogy nemsokára megszólalnak az ébresztők, szinte vissza tudok számolni, amíg az ő telefonjából meg nem szólalnak a hárfahangok, három perc múlva pedig az enyémből a szirénák, amelyek hangerejére ítéletnapon a halottak is felébrednek, hétfő reggel pedig én. Általában mélyen alszom, jól kihasználom az éjszakát, de ma korán felébreszt egy nyugtalanító álom a mágneses sarkról meg a Föld magjában lévő megolvadt vasról, amely nem hagyja békén, és szüntelenül kelet felé lökdösi. Néha kísértenek álmomban a Föld mélyében zajló titokzatos mozgások, a köpenyáramlás, a szárazföld alatt emelkedő oszlop, amelyet a fehéren izzó mag hajt. A tudatalattimban lebeg, már régen letelepedett ott.

Apa lefekvés előtt nem mesélt nekem, na de elég a sok hülyeségből, mondta, és geológiáról, csillagászatról és mágnességről olvasott fel. Befeküdt mellém a kis ágyamba, olvasott és magyarázott, ábrákat rajzolt a Föld rétegeiről, ellipszis alakú pályákról, keresztmetszeteket a Földről, elmagyarázta az univerzum belső logikáját, a keletkezését. Pipafüst áradt belőle, nagy szemüvegét mindig maszatosnak láttam, és bár idősebb és őszebb volt más apukáknál, ő maradt létezésem középpontja. A Hekla 1980-as kitörésekor annyira aggódtam érte, hogy azt hittem, ötéves szívem mindjárt megáll. De hazatért, fáradtan és épségben, homokkal a hajában, és hozott nekem egy lávatömböt.

Nézd, kicsikém, ez itt a Földünk, vadonatúj, mondta, és úgy nyújtotta át nekem, mintha törékeny és végtelenül értékes lenne. Kicsit féltem hozzáérni, úgy éreztem, még mindig izzik, de lehet, hogy csak Apa nagy kezétől melegedett át; vöröses-lilás volt, akkora, mint egy zsemle, nagyon egyenetlen felszínű és meglepően könnyű. Éles szemcsék maradtak utána a tenyeremben, összedörzsöltem őket, lenyaltam az ujjamról, amikor Apa nem nézett oda. Vérízük volt.

És ekkor megszólal az első ébresztő, a férjem a másik oldalára fordul, kicsapja a karját, és lekapcsolja a hárfapengetést. Csukott szemmel fekszem, és próbálom kihasználni azt a három percet a takaró alatt, amíg az én telefonom szirénái is megszólalnak.

Egymás mellett fekszünk behunyt szemmel, és úgy teszünk, mintha aludnánk. Tudom, hogy ébren van, ő is tudja, hogy én ébren vagyok, több évtizednyi házasság után ezt megérzi az ember. Sok rosszabb létezik annál, mint egymás mellett feküdni és úgy tenni, mintha aludnánk.

Aztán felül, kinyújtózik, ásít, kikel az ágyból, kinyitja az ajtót, és kimegy az előszobába, a sarka dübörög a fehérre pácolt tölgyfa padlón – hogy lehet valakinek a lépte ennyire ismerős?

Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor meghallom, hogy a sugár csobogni kezd a vécécsészében, hozzászoktatom a sötétséghez, aztán az éjjeliszekrényen lévő telefonért nyúlok, kikapcsolom, éppen mielőtt az ébresztő megszólalna; 7 óra 2 perc, március 4-e. A Meteorológiai Intézet másodpercenként 8–13 méteres északkeleti szelet jósol, túlnyomóan derült időt, de a déli partvidéken napközben megnövekszik a felhőzet, havazás várható, a hőmérséklet fagypont körül alakul. Délelőtt kell repülnünk, hogy lássunk valamit. A Reykjanes-félsziget melletti rengéssorozat folytatódik, a Meteorológiai Intézet az éjszaka ötösnél nagyobb erősségű rengéseket mért, Eldey szigetétől hat kilométerre kelet-északkeletre.

Egyébként teljesen átlagos hétfő reggel, lezuhanyozom, benyitok Salka ajtaján: ébredj, Hugi! Örn, ébresztő, kiáltom el magam, és határozottan bekopogok, megfogom a kilincset, de a fiam magára zárta az ajtót. Újra bekopogok, nyolc órakor a gyárban kell lennie. Életnek semmi jele nem hallatszik odabentről, de felnőtt ember, már húsz is elmúlt, meg kell tanulnia felelősséget vállalni önmagáért.

A férjemmel úgy járkálunk a házban, hogy nem is találkozunk össze, mint két bolygó különböző pályán, szavak nélkül osztjuk meg egymás között a reggeli teendőket. Mire leérek narancsot facsarni, a müzlit és a kefirt kikészíteni, ő már bekapcsolta a kávégépet, ő kiteregeti a ruhát, én tízórait készítek, felváltva hívjuk a gyerekeket, és kizavarjuk őket az ágyból.

Teljesen átlagos hétfő reggel, a konyhában szól a rádió, fülelek, amikor fél nyolckor híreket mondanak, de egy szó sem esik a Reykjanes-félsziget melletti földrengésekről. Mindennapossá váltak, már nem számítanak újdonságnak. Legközelebb nyolckor mondanak híreket, a híreknek vége, rövid csend, majd zongorazene, keserédes hangzatok, Pavane egy infánsnő halálára. Lágy és szomorú, végtelenül gyönyörű gyászzene egy gyerek halálára, behunyom a szemem, eláraszt a felfoghatatlan szépség, és megszakítja a reggeli teendőket.

A férjem kijön a konyhába, benyom egy kapszulát a kávégépbe, megnyomja a gombot, és a lágy zene zörgésbe fullad.

Mi az, kérdezi, amikor rám néz. Mit csináltam? Baj van?

Nem, semmi, mondom, és elfordulok.

Figyelj csak, mondja mosolyogva. Te sírsz? Sírsz a rádión? Mi bajod?

Megrázom a fejem. Megölel, és tudom, hogy szeret. Több mint húsz éve vagyunk házasok.

Megcsókol, és egy kiáltással elköszön a gyerekektől, közeleg a nagy elszámolás napja, az adóbevallás benyújtási határideje, korán be kell mennie dolgozni, hogy segítsen az ügyfeleinek biztonságba helyezni a vagyonukat és jövedelmüket. A könyvelés a történetmesélés művészete, mondja néha, és a megjegyzés találó, összejöveteleken mindig nevetést vált ki. Mostanában reggeltől késő estig történeteket és meséket talál ki az adóhatóságnak.

Megint bekopogok Örn ajtaján, esküszöm, hogy morcos matatást hallok. Mire leérek, Salka már a konyhaasztalnál ül, álmosan, kócosan, sárga nyári ruhában és harisnyanadrágban.

Jó reggelt, Hugi, mondom, és öntök neki egy kanál tőkehalmájolajat, öltözz fel jobban, jéghideg van odakint.

Nem fázom, ruhában akarok menni, mondja, és lenyeli a tőkehalmájolajat, majd sietve leöblíti egy kis narancslével.

Szeretnék, nem akarok, javítom ki. És nem okos dolog nem az időjárásnak megfelelően öltözni. Hogy hívjuk azokat, akik nem okosan viselkednek?

Tökfejek, motyogja.

És mi tökfejek vagyunk?

Nem, anyukám. De akkor sem fázom, mondja, és kefirt meg müzlit tölt egy tálba, majd beleszámol kilenc szem áfonyát, mint mindig, és a szemöldökét koncentráltan ráncolva bekanalazza őket a szájába. Nyolcéves, a korához képest kis növésű, mintha komolyan venné a kései utolsó gyerek szerepét, igyekezne visszafogni magát a növekedésben.

Súlyos léptek hallatszanak az előszobából, Örn fiam közeleg dübörögve, a konyhai órára snadít, és káromkodik. Már felvette a munkaruháját, a világoskék-narancssárga kezeslábast, amelynek mellrészén sárga fényvisszaverő csíkok futnak keresztben, sötét haja kócos, felső ajka fölött halvány borosta látszik.

Jó reggelt, fiatalúr, ideje volt már. Nem kérsz reggelit, nem kellene megborotválkoznod?

Hallom, ahogy kitörnek belőlem a fojtogató megjegyzések, mielőtt még vissza tudnám fogni magam. Megrázza a fejét, nincs rá ideje, késésben van. Az én szép fiam fölém tornyosul, kötelességtudóan nyom egy puszit az arcomra, elcseni a kávéscsészémet, belekortyol, megégeti a száját, és megint káromkodik egyet, mancsát a húga fejére teszi, és megborzolja a sötét fürtjeit, szia, Hugi, és már megy is. Óvatosan vezess – kiáltok utána, amikor becsukódik mögötte az ajtó. Az öreg Fordja köhögve indul, a motor zúgása végigzeng az utcán, elhalkul, majd megszűnik.

Igyekezz, mondom Salkának. Még meg kell etetned a patkányaidat, nem?

Nem patkányok. Deguk.

Deguk, bojtos farkú patkányok, etesd meg őket, mielőtt indulunk.

Anya, akarok egy cicát.

Szeretnék. És mit gondolsz, mit szólnának hozzá a patkányaid?

Vigyázok rájuk.

Allergiás vagy a macskákra, kedvesem. És meg kell tanulnod felelősséget vállalni a degukért, és gondoskodnod róluk. Most pedig igyekezz. Megvan a telefonod, a kulcsod, a befúvókád?

Leöblítem a tálakat és a poharakat, bepakolom őket a mosogatógépbe, letörlöm egy ronggyal a konyhaasztalt, és betolom a székeket az asztal alá. Megfésülöm Salkát, miközben fogat mos, beteszek egy kis csatot a hajába, hogy ne hulljon az arcába, a tükörben találkozik a tekintetünk, megosztunk egymással egy kis, kedves mosolyt. Hátradönti a fejét a mellkasomnak, és csendben ásít egyet. Megint a könnyeimmel küszködöm, nem tudom, mi lelt.

Na, Hugi, mondom, megveregetve a vállát, siess, semmi hülyeség, semmi időhúzás.

Tíz perccel később kigurulunk a Benzzel a fűtött garázsból. Alig maradt időm, hogy elvigyem az iskolába, de megteszem, még ha ez azt jelenti is, hogy a város nyugati része, az egyetem felé haladva belekerülök a reggeli dugóba. A házunk fekvése közlekedési szempontból nem kedvező, ez a hátránya, hogy a víz mellett lakunk, a kert végében erdő nő, és akadálytalanul rálátunk a Reykjanes-félsziget hegyeire. Az apró vadnövények benyúlnak kertünkbe, moha, mámorka és kakukkfű, ibolya és egy-egy magcsákó is. Most a hó alatt alszanak, az autó fényszórói hideg fényt vetnek a kemény hórétegre, de ők ott várják a tavaszt, gyökereikkel a kövekbe kapaszkodva.

A férjem nagyon boldog volt, amikor rátalált erre a házra. Neked való, mondta.

Ehh, mondtam, ugyan már. Túl nagy és szép.

Ő azonban hajthatatlan volt, ez az egyetlen megfelelő ház, pont tökéletes az ország legjobb földtudósának, mondta.

Őrültség, mondtam, de végül beadtam a derekam. Csábítónak találtam, hogy a tó mellett éljünk, a kék hegyekkel, a rég kihűlt vulkánkitörések emlékműveivel körülvéve. Itt jól éreztem magam, dolgozhattam és pihenhettem; a táj állandó ihletet adott nekem.

A férjemnek igaza volt, a ház örömet szerez, az otthon állandó elégedettséggel tölt el, bár sosem gondoltam volna, hogy így fogok élni. Ilyen előkelő módon. A ház ötletesen van megtervezve, az emeleti világos helyiségek a négy égtáj felé néznek, a csendes hálószobaszárnyat a földszinten a növényzet védi. Amikor hazaköltöztünk az egyetem után, apám vesturbæri lakásában éltünk, úgy gondoltam, hogy Salka születése után talán valamivel nagyobb helyre költözünk, és esetleg jut hely egy kis otthoni dolgozószobának, de nem így, nem ilyen palotát képzeltem el, ráadásul ilyen környéken, a tudatom peremén, egy félreeső helyen. Az sem lepett volna meg jobban, ha a férjem valahol Ausztráliában találta volna meg a nekünk megfelelő otthont.

Drága férjem.

De most itt vagyunk, a külvárosban, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A lányom kiszáll a kocsiból az iskola előtt, és csatlakozik a kapun betóduló kertvárosi gyerekekhez, akik biztonságban és bőségben nevelkednek, vagy majdnem, külföldre járnak, minden ősszel kapnak új iPhone-t meg új kabátot, a terebélyes családi ház előtt három autó áll, a szülők a piacgazdaság zúgó centrifugáiról fölözik le a zsíros tejszínt, talán kissé sok vörösbort isznak, fel-felemelik kótyagos hangjukat, de nem nálunk. Nálunk minden a legnagyobb rendben.

Szia, Anya, mondja és hátra sem néz, én pedig továbbindulok a kocsi meleg sötétjében, a Rondó adót kapcsolom be, Brahmst hallgatok, próbálok az aznapi feladatokra koncentrálni, a rengésekre az óceán fenekén, de a gondolataim elkalandoznak. Az autók piros lámpái egybefüggő láncot alkotnak a városig, szokatlanul lassan halad a forgalom, de fölösleges felizgatni magam a dugókon, hülyeség erre pazarolni az energiámat. Ezek a hosszúra nyúló reggelek is örömet jelentenek az autóban, élvezem a motor kellemes zümmögését és a hifi erőteljes hangszóróinak minőségét. Minden úgy működik, ahogy kell, az áramvonalas műszerfalon minden érték és szám rendben, az utazóbögrében illatozik a kávé. Figyelmem a körülöttem lévő autók között vándorol, a mellettem lévő csupa gőz, a sofőr mohón szívja az elektromos cigarettáját. Az előtte lévő kocsiban ülő nő a telefonját bámulja, és nem tart lépést a forgalommal, nem figyel, nem lép finoman a gázpedálra, hogy az autó három-négy métert előreguruljon, a mögötte sorakozókon kézzelfogható az ingerültség, mintha a cigizős kocsija feldühödött sárkány lenne, aki tüzet és halált készül okádni az előtte haladóra. Lehet, hogy ezek az emberek rettenetes dolgokat titkolnak, az életük teljesen felborult. Lehet, hogy a cigizős nem találkozhat a gyerekeivel, a telefonját nyomogató nő talán épp e-mailt ír a válóperes ügyvédjének. A férfinak esetleg börtönbe kell vonulnia egy szörnyű bűncselekmény miatt, a nő pedig rákos, és haldoklik. Az emberek a legelképesztőbb problémákkal küzdenek anélkül, hogy kimutatnák, továbbra is bejárnak dolgozni, bevásárolnak, fogat mosnak, pedig érthető volna, ha az ágyban

összekuporodva, szorongva és sóhajtozva töltenék a napot.

Csóválom a fejem, meglepődöm magamon, és Brahmsról a hírekre kapcsolok. Egyszerűen csak nem jól vezetnek. Nem rám vall, hogy ilyen marhaságokról képzelődjek, nekem elegendők a tények. Hülyeség van épp elég.