Olvasási idő 10 perc

vörös pierre kora

Fiatalon kerültem külföldre és kiköltözésem után nem gyarapítottam a magyar ismeretségi köreimet, sőt, az azóta eltelt évtizedek során csak apadt a rokonok, barátok és ismerősök száma. Igy aztán nagyon meglepett, hogy alig pár hónap leforgása alatt két pesti ismerősöm tollából jelent meg könyv. Az első, Müller Péter Sziámi különleges, versben formált „A család”-ja visszavitt gyerekkoromba, a második, Vajda Pierre néhány napja a Kalligramnál megjelent „Pénz az ablakban”-ja pedig a harmadik gimnáziumi évembe, de csak röviden, mert ismeretségem a szerzővel futó volt. Vajda Pierre annak idején Vörös Pierre néven volt igen ismert a pesti fiatalság egyes köreiben. A vörös szin nem a számomra egyébként is ismeretlen politikai elképzeléseire vonatkozott, hanem haja szinére.

Harmadikosként úgy éreztem, hogy az olvasás, a mozi, a szinház, az Egyetemi Szinpad, a beatzene élőből vagy lemezről, rádióból, nem mutatott eleget a világból, és iskolatársaim sem tudtak megfelelően hozzájárulni a fejődésemhez. Próbáltam kontaktusokat találni a megszokott mikrokozmoszomon kivül, és az egyik ilyen próbálkozás elém hozott egy pár évvel idősebb fiút, aki első, és talán második látásra is egy Osborne ábrázolta „dühös fiatal”-ra emlékeztetett. John Osborne „Dühöngő ifjúság” cimü szinmüve (Ottlik Géza forditásában) divatos olvasmány volt a hatvanas évek lázadozói között. Téli szombat este volt, akkor még a Várban, a Szentháromság téren müködő Schönherz Kollégium tánctermében élőben, teltház előtt játszott egy zenekar, talán Illésék.

(Kalligram 2024)

space

Ez a harsányszőke fiú szárnyai alá vett és egy darabig vitt magával lakásról lakásra, társaságból társaságba, vendéglőből vendéglőbe. Többnyire lerakott a célponton, mint egy zsák krumplit, és én próbáltam minél kevésbé feltünően lopni a szememmel, ahogy az olaszok mondják arra, aki észrevétlenül próbál meg beletanulni egy mesterségbe. Nem törődött se az én reakcióimmal, se mások jelenlétemre adott reakcióival, egyetlen alkalmat kivéve: amikor a Vörös Pierre szeme elé kerültem és megszólaltam. Éreztem, hogy most aztán meg kell felelnem. Előkaptam az irodalmat, mint az egyetlen témát, amelyben valamennyire versenyképesnek éreztem magam. Nem tudom, mennyire álltam meg a helyem. A vadszőke fiú visszanyerte teljes lelki nyugalmát, a rákövetkező néhány alkalommal, amikor röviden összefutottam Vörös Pierre-rel nem kellett újra levizsgáznom, igy aztán ismét visszabújtam jelentéktelenségembe, majd útjaink végleg elváltak és elfelejtődtem. Én viszont nem felejtettem el annak a társaságnak a hangadóit, mert minden kár, mellékhatás nélkül, akaratlanul is kinyitották a szemem a világra és onnantól már egyedül is tudtam folytatni az utamat.

Vajda Pierre mozgalmas életútjából csak az utóbbi évek irói tevékenységét ismerem jobban. Nagyon szeretem a 2018-ban az Athenaeumnál megjelent könyvét Jávor Pálról („Ripityom. Jávor Pál, aki kétszer halt meg”). A mindenre kiterjedő kutatómunka és a gondos, tehetséges és empatikus fogalmazás eredménye ez a kitünő könyv, ami remélem mint longseller továbbra is elérhető a könyvesboltokban. A 2019-ben, ismét az Athenaeum gondozásában megjelent „Tango blues” önéletrajzi elemeket dolgoz fel: Vajda Pierre Lengyelországban tanult filmrendezőnek. A könyv egyben jól megirt kortörténet is, de talán túlságosan felkavaró, a szereplők előre kiszámithatatlan reakciói időnként mintha félrevezetnék az olvasót, aki a végén nehezen tud summázni. Kétségtelen, hogy Vajda Pierre ebben a második könyvében is tanúbizonyságát adja szépirói talentumának.

Az utóbbi években az Index Degusztátor rovatában irói vénája gasztroesztéta mivoltának kölcsönöz kultúrált, hozzáértő, szellemes és kritikus formát.

A harmadik regény, a „Pénz az ablakban”, ismét önéletrajzi Leitmotivon fut, ez is Bildungsroman, akár a „Tango blues”, a lengyel éveket megelőző időkről. Tehát visszafelé megyünk pár évvel a hatvanas évek közepére, Budapestre csöppenünk egy zsidó identitását tudatosan vállaló életbe. Megindító, egyben nagyon érdekes is a kamasz főszereplő identitáskutatása. Nem tudom, ebből mennyi az akkor érzett, vállalt, és mennyi a saját tizenöt éves korára visszavetített reflexió. A regény sok fiktiv elemet is tartalmaz, valószinüleg az időrend sem felel meg teljességel a valóságos élettörténetnek. A szerző láthatóan ragaszkodik az iróknak kijáró fantáziához és minden kitárulkozás dacára érezhető, hogy mégsem engedi az olvasót teljesen magához. Ugyanakkor bőkezüen kinál ismét kortörténetet a pesti hatvanas évekről, a távolról sem didaktikus forma és stilus könnyedén tanit, és az alkalmasint szarkasztikus politikai betétek sem hatnak leckéztetőnek, még kioktatónak sem, hanem kellemesen spékelik a történeteket.

Szerelmek. Csupa szinfolt – a szürke és fekete is szinek –, és megértés ennyi év távlatából, a főszereplő anyjának szerelmi ügye és a szerző saját históriái. Ildikó, talán mert jól sejtem ki ő, végig mosolyra fakasztott.

Stilusában, nyelvezetében minden részletre kiterjedő, aprólékos megfigyelés és pontos leirás uralkodik a szövegen, csemege a magyar nyelv kedvelői számára, filmszerü, és a legjobb magyar irodalom tárházából merít. Nagyon élveztem olvasását, remélem sokan fogják értékelni, értékén kezelni. Még hozzátenném azok számára, akik ezt az életrajzot általánosítanák: a „Pénz az ablakban” nem tipikus, hétköznapi történet azokból az évekből, a benne megrajzolt külvilág azonban hiteles, csak a benne megmutatott egyéni reakciók voltak szélsőségesen eltérők.