Olvasási idő 19 perc

nem szabad feladnunk

SZABADSÁG TÉR ÉS SZABADSÁGSZINPAD 10 ÉV UTÁN

RÉNYI ANDREA BESZÉLGETÉSE

♦ SEBŐ GÁBOR | INTERJÚ

A 2013. december 31-i kormányhatározattal a Szabadság téren létrehozandó emlékmü, amely a német megszállás hetvenedik évfordulóján az áldozatokról kivánt megemlékezni magyar felelősség és felelősségrevonás kizárásával, azonnal komoly tiltakozást váltott ki a társadalom több rétegében. Az emlékmü koncepciója szerint Magyarország ártatlan a közel félmillió zsidó állampolgára haláltáborokba való deportálásában. Folyamatos tiltakozások vették körül a szoborcsoport épitését és hamarosan szervezett ellenálló civilcsoportok alakultak. A rendőrség és az ügyészség felléptek a tüntetők ellen, akiknek egy csoportja léztrehozott egy permanens ellenmüemléket elhurcoltak tárgyaival és fényképeivel. Ez a kiállitás-installáció, az Eleven Emlékmü, az azóta is gyakori károkozások ellenére ma is megtekinthető a Szabadság téren, a szervezők minden pusztitásra azonnal újabb és újabb tárgyakkal és fényképekkel reagálnak.

2014. július 20-án az éj leple alatt emelték helyére az elkészült emlékmüvet, de felavatni azóta sem tudták. Előtte áll azóta is a Szabadságszinpad, egy a tüntetők által összeállitott szinpad székekkel, ahol tiz éve gyülnek össze a szervezők, szimpatizánsok és alkalmi fellépők, akik az ügyet pártolják, hogy szinvonalas programokkal folytassák a tiltakozást a történelemhamisitás ellen, amit a hivatalos emlékmü képvisel és a köztudatba szeretne eljuttatni.

A Szabadságszinpadot Sebő Gábor és felesége, Szász Judit, tartják életben az első pillanattól kezdve, lassan tiz éve. Sebő Gábort tiz évvel ezelőtt az első tiltakozáshullám alatt a rendőrök vitték el, ahogy a gólya viszi a fiát, de nem tudták megfélemliteni, azóta is tartja a frontot. Van, aki nyugdijasként végre csak a saját kényelmét keresi és régi vágyait, álmait valósitja meg. Sebőék a történelmi igazság, a magyar társadalom szolgálatába álltak példamutatóan, fáradságot és költséget nem kimélve. Sebő Gábor az alábbiakban foglalja össze a Szabadság téri történelmi emlékezés történetét és az ehhez füződő tapasztalait.

– 80 és 10, két szám, amihez két évszám – 1944 és 2014 – fűződik. Mit jelentenek a Szabadságszinpad perspektívájában?

1944 nekünk a magyar nemzet eddigi legnagyobb tragédiáját jeleníti meg, amikor a korábbi évtizedek többé-kevésbé korlátok közé szorított állami antiszemitizmusa minden féket magáról ledobva kiteljesedett és aktív részesévé vált a népirtásnak. Az ország német megszállása, amely március 19-én (gyakorlatilag bármiféle ellenállás nélkül) bekövetkezett – és amelyet elsősorban a háborúból való esetleges kiugrás megakadályozása motivált, nem a „zsidókérdés végső megoldása” – megfelelő feltételeket teremtett a politikai osztály meghatározó része által már a 20-as évektől szorgalmazott un. „zsidótlanításnak”. Beszédes tény, hogy a Holokauszt története nem ismer „hatékonyabb” népirtást, mint Magyarország vidéki zsidó népességének kegyetlen bevagonírozása és a németek által működtetett koncentrációs és megsemmisítő táborokba történt deportálása. Ez nem történhetett volna meg a magyar állami szervek – közigazgatás, rendőrség, csendőrség, államvasút – százezreket mozgató, aktív közreműködése nélkül.

A történelemhamisító „emlékmű” pont ezt, a magyar politikai osztály és a többségi társadalom népirtásban való mély involválódását kívánja felülírni, feledtetni.

Tanulságos e szempontból elolvasni Stark Tamás történész most megjelent munkáját – Hosszú út az első magyarországi deportáláshoz – amely rávilágít arra, hogy a Tanácsköztársaság bukása után berendezkedő ellenforradalmi rezsim miként használta hatalmának megerősítésére az antiszemitizmust és miként vált a magyar többségi társadalom a zsidóellenes intézkedésekkel kapcsolatban egyre megengedőbbé, elfogadóbbá. Ami aztán 1941 nyarára elvezetett az első, kizárólag magyar kezdeményezésre, sőt a német katonai vezetés által komoly kritikával fogadott tömeges deportálásokhoz – ami a ’44-es deportálások főpróbájának is tekinthető. Nem véletlen, hogy a Kamenyec-Podolszkij környékén tömegsírokba lőtt közel húszezer áldozatról azóta is mélyen hallgat a nemzeti emlékezet.

– Mik voltak a személyes indittatásaitok és terveitek, amikor létrehoztátok a Szabadságszinpadot?

A manipulatív, hazug; hatalompolitikai-választási motivációval tervezett “emlékmű” ellen már a 2013. december végi kormányrendelet Magyar Közlönyben történt megjelenését követő napon a helyszínen tiltakoztak a jóérzésű emberek és az ellenzéki pártok képviselői. A civilek tiltakozása ezt követően rendszeres volt a téren; Magyar Fruzsinával és Zoltai Andreával február 1-től jómagam is aktívan bekapcsolódtam a szervezésbe. Március 23-án egy velünk együtt gondolkodó, ám tőlünk független csapat (Jovánovics Miklós, Rényi András, Béndek Péter és társaik) egy tömegdemonstráció keretében létrehozta az Eleven Emlékmű proteszt street art objektumot. A hatalmát az április 6-i (elcsalt) választásokon megerősítő kormány – Orbán előzetes, szakmai és társadalmi egyeztetésekre vonatkozó ígéretét megszegve – másnap beindította a “mű” kivitelezését.

A Szabadságszínpad néven szerveződő aktivistacsoport az addig is tiltakozó résztvevőkből akkor alakult, 2014. augusztus 1-én, miután a korábbi hónapok tömegdemonstrációit szervező Tiszta Emlékezet csoportból Fruzsina és Andrea visszavonult. Mi viszont egyetértettünk abban, hogy a tiltakozást annak ellenére is folytatni kell, hogy a hazug, felelősségelhárító üzenetű “emlékművet” elég sajátos – mondhatni botrányos – körülmények között, egy júliusi hajnalon felállították. Engem ebben személyesen az motivált, hogy a hazugságot általában nehezen viselem el és különösen felháborít, ha ez a hazugság a közpolitikában, önös érdekek mentén, mások jogos érdekeinek és méltóságának sérelmére ölt testet. Az “emlékmű” építése során a munkások takarófóliával védték a munkaterületet, remek felületet adva az állampolgárok üzeneteinek. Néhány graffiti az én kezem nyomán is született; az egyik így szólt: AKI A MÚLT BŰNEIT LETAGADJA, AZ KÉSZ BÁRMIKOR ELKÖVETNI AZOKAT.

Tervünk az volt, hogy a tiltakozás-sorozat fenntartásával üzenünk a döntéshozóknak: nem elégszünk meg azzal, hogy a nemzetközivé dagadt botrány miatt lemondtak az ünnepélyes felavatásról és az “emlékmű” rendeltetésszerű használatáról. Demonstráljuk, hogy nem nyugszunk bele, nem fogadjuk el a kialakult állapotot és a társadalom mozgósításával előbb-utóbb kiharcoljuk majd a szörnyszülött lebontását és a tér eredeti állapotának visszaállítását.

– Hogy álltak és állnak ma a hivatalos politika és annak hivatalos képviselői a Szabadságszinpadhoz, hogy tudtatok életben maradni?

A hivatalos politika már régen nem foglalkozik sem az “emlékművel”, sem a vele szemben tiltakozó emberekkel, csoportokkal. Mondhatni, bekerültünk a “türt” kategóriába. Gyakorlatilag itt felejtették ezt az objektumot; valószínűleg úgy gondolják, hogy az ebből kinyerhető politikai hasznot – a szélsőjobb identitású választók szavazatát – már a felállítás előtt meghozta számukra. Az esetleges használatbavétel, illetve az ezzel járó újabb botrány kockázatát nem vállalják fel. Ugyanakkor, amíg ez a gyakorlatilag holokauszt-tagadó objektum itt áll, a körülmények számukra kedvező alakulása esetére nyitva hagyják a lehetőséget a használatba vételre.

Ezért tartunk ki azon követelésünk mellett, hogy azt mielőbb és véglegesen távolítsák el innen a Szabadság térről (és minden közterületről). Talán a dél-budai Memento szoborpark befogadná – ez már legyen az ő gondjuk. A közelgő, júniusi önkormányzati választások újabb esélyt adhatnak e javaslatunknak: ha nemcsak a főváros, de az 5. kerület irányítása is a jelenlegi politikai ellenzék kezébe kerülne, az lényegesen jobb tárgyalópozíciót adna a kormánnyal történő egyeztetések során. Persze tisztában vagyunk avval, hogy az autoriter országvezető nem szeret meghátrálni, vesztes szereplőnek látszani…márpedig köztudott, hogy fontos(nak tűnő) dolgokban övé a döntő szó.

Ugyanakkor bíztató számunkra, hogy a Fidesz által irányított 5. kerületi önkormányzat alá tartozó közterület-felügyelet vezetője az általunk működtetett élő emlékhelyet már hosszú évek óta (szóban!) kegyeleti helyként tartja nyilván, ami ugyan nem de jure, de bizonyos mértékű de facto védelmet jelent. Amikor az elő-előforduló vandál rombolások (ilyesmik legutóbb a korábbi, 2019-es önkormányzati kampány alatt voltak) után tett rendőrségi feljelentéseket megtettük, a kerületi rendőrkapitány javasolta valamilyen védettségi status quo beszerzését. Eddig ilyet még nem kezdeményeztünk, ennek ellenére az egyik jegyzőkönyv már “helyi védettséggel rendelkező tárgyegyüttesként” nevezte a kollektív (ellen)emlékművünket.

Az életbenmaradásunk elsősorban a tagjaink és szimpatizánsaink állhatatosságának, kitartásának és önfeláldozásának köszönhető. Az emlékhely fenntartásának, a tárgyak és dokumentumok cseréjének és pótlásának, az emlékező mécseseknek, virágoknak persze vannak bizonyos költségei, amelyek nagy részét a látogatók – jellemzően külföldi turisták – adományai teszik ki. És nem ritka, hogy nekünk kell a zsebünkbe nyúlnunk.

– Tíz év hosszú táv, mérleget érdemel, hogy összegeznétek? Ha azt mondom, három kiemelkedő esemény, pillanat a Szabadságszinpad életében, mi jut eszetekbe?

Szerintünk a legnagyobb eredménye ennek a tíz évnek, hogy az a tárgyegyüttes, kollektív street-art mű, amit az emberek Élő Emlékhelyként vagy Eleven Emlékműként ismernek, ma is megvan; az itt lévő, sok tucat ismert és ismeretlen személy által elhelyezett tárgyak, emlékkavicsok, dokumentumok hűen és mindenki – magyarok és külföldiek – számára érthetően mutatják be a vészkorszak nemzeti tragédiáját és állítanak méltó emléket az üldözötteknek. Beszédesen cáfolva az öncélú Hatalom által sunyi módon sugallt hamis üzenetet, miszerint mindezért csakis és kizárólag a megszálló (amúgy szövetséges és barát) németek lettek volna felelősek.

Folyamatos jelenlétünk pedig mind a hazai, mind a külföldi látogatók szemében bizonyítja, hogy a magyarországi demokrácia közel másfél évtizedes haldoklása, a gazdasági és politikai okból kitántorgott többszáz ezres emigráció és az általános rezignáltság és apátia ellenére létezhet a polgári ellenállás kicsiny szigete, az évek elteltével sem szükségszerű a belenyugvás. Szerénytelenség nélkül mondható, hogy a kollektív emlékhelynek, az itt 16 nyelven olvasható tájékoztató információnak van bizonyos edukációs hatása, ellenpontozva a burjánzó, politikailag motivált néphülyítést.

Hogy mik voltak a legemlékezetesebb pillanatok? Szerencsére sok ilyent sorolhatnék; például a Gábor napon szervezett, “Gábriel védelmében” című eseményünket, ahol számos ismert, meghívott Gábor (Iványi, Kuncze és mások) áltak ki az ügyünk mellett. Vagy említhetném azt a nagy, országos pedagógustüntetést, amit 2016 elején a miskolci Pilcz Olivér kezdeményezett és amelynek budapesti helyszínét a többszáz tiltakozó tanárnak mi adtuk a pódiumunkkal és nem túl szofisztikált technikánkkal. Meghívásunkra olyan ismert és köztiszteletnek örvendő személyek jöttek el lelkesen és osztották meg velünk gondolataikat, mint többek között Heller Ágnes, Demszky Gábor, Ráday Mihály, Gábor György, Dés Mihály…. és sokan mások. Mindegyik nagy élmény volt.

Ami engem a legmélyebben megérintett és felejthetetlen élmény maradt, az a rengeteg ismeretlennel, magyar és külföldi látogatóval történt személyes találkozás, beszélgetés, amelyek során nem egyszer kicsordultak a családi és kollektív emlékezés fájó bugyrai – ritkán búcsúztunk száraz szemmel egymástól. Ezek a pillanatok pedig a mai napig megerősítenek minket abban, hogy tiltakozásunkat és az Élő Emlékhelyet nem szabad feladnunk, nem szabad abbahagynunk.