Tizenegy év házasság után szüleim jogosan vágytak már önálló lakásra és végre lehetőségük is nyilt rá: bonyolult lakáscsere eredményeként, amelynek során Apám megismerkedett és barátságot kötött az akkor még alig ismert Kertész Imrével, sikerült leköltöznünk a Mártirok útjára, egy háromszobás lakásba. Izgatottan költöztem be életem első önálló kis szobájába, ami a gangra nézett, aztán kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy sehol egy szál fü és a kis piszkos balkonról nem dombokra, fákra nyilik a kilátás, hanem a Ganz müvekre, ami előtt később egy minisztérium fantáziátlan tömbje épült fel. Az, hogy az utca mások oldalán, a Széna tér sarkán álló épület nem sokkal korábban még müködő börtön volt, csak jóval később tudtam meg.
A hétlakásos csupazöld rózsadombi villa után a közel ötvenlakásos bérház zord méhkaptárnak tünt, a lift ördögi szerkentyünek, a lakók tömegnek. Első nekifutásra mentem fel az utolsó emeletre, aztán lefelé menet végigbaktattam a gangon balra és jobbra minden emeleten és próbáltam megtanulni a lakók neveit. Otthon büszkén számoltam be a körutamról, felsoroltam pár lakó nevét is és harsányan közöltem, hogy a legfelső emeleten Manzardék laknak, mert ez állt a kis táblán. Soha nem láttam a szüleimet olyan jót nevetni, és még évekig ismételgették, ha borsot akartak törni az orrom alá.
A házat, pontosabban az ikerházat, mert „a” és „b” épületre oszlik, Nagy Virgil tervezte és 1911-12-ben épült fel az akkori polgári lakáskritériumoknak próbálva megfelelni. A legkisebb tipusú lakás sem szükölködött szobákban, később, a háború okozta lakáshiány miatt, sokuk leválasztásra itéltetett, de még igy, a hatvan évvel ezelőtti magyar viszonyokhoz képest is tágasan éltek a lakók. Korabeli képekből itélve, felépitésekor szép dupla ház volt, sajnos a háborús sérüléseket csak részben hozták helyre, és a hatvanas években a ház kivül-belül meglehtősen lepusztult képet mutatott.
Kati elbeszélése szerint a felső emeletek gyerekei szüleik támogatásával közösséget alkottak. Mi a magas földszinten és az első emeleten ismertük ugyan egymást, és találkozgattunk is, de talán az erős társadalmi különbségek miatt nem tartoztunk össze. Én pedig kifejezetten egy szigetvilágba csöppentem bele, amelyet a Bárdos család alakitott, és amelybe természetesen nem léphettem be magamtól. Bárdos Lajos zeneszerző és karmester volt a baloldali szomszédunk, felettünk pedig fia, Daróci Bárdos Tamás alapitott családot. Bárdos Lajos másik szomszédja az egyik leánya volt, családostul. Mária stewardessként dolgozott, ami akkor szenzációnak számított. Szivdobbantó volt, amikor a Malév egyenruhájából sikerült megpillantanom valamit, miközben megtette a gangon a lakásába vezető utolsó lépéseket, mialatt én a kisszobám ablakából figyeltem.
Bárdos Lajosnak köszönhetem életem első találkozását Rómával: ő képviselte a római Accademia di Santa Cecilia-t, és ezt egy kis tábla tudatta a bejárati ajtón. Nagyon sokat tanultam Bárdoséktól, csak úgy, spontán. Az első lecke az volt, hogy egy kezdő zongoragyakorlását nem mindenki élvezi. Akkor már három éve tanultam zongorázni, elsősorban a családi hagyományt követve, de soha nem érzékeltem, hogy a kalimpálás nem minden kivülálló számára élvezetes. Apám viszont nagyon szépen tudott játszani, a zenével vezetett le minden kellemetlenséget, fáradságot. Alig néhány napja költöztünk be zongorástul, amikor becsengetett Bárdos Lajos felesége és nagyon kedvesen és finoman megkérte Anyámat, hogy mig Apám zenélését mindenkor nagyon szivesen hallgatják a fal másik oldalán, én legyek szives csak bizonyos órákban gyakorolni. Roppant érdekes volt akaratlanul is megfigyelni a népes Bárdos családot, még legszomorúbb óráikban is áradt belőlük valami mély nyugalom, az arcukon leheletnyi mosollyal. Náluk láttam életemben először sokszoknyás parasztasszonyt: szombatonként jött fonott kosárral, hozta a friss, házi tejtermékeket.
A házban regék szóltak róluk, sokáig hittem, hogy csak mende-monda, de nemrég fedeztem fel egy 1946-os interjút Bárdos Lajossal az Új Időkből, ami igazolja a szóbeszédet. Idézek belőle:
„Rengeteget segítettek a gyerekek. Azon kezdem, hogy már a német megszállás alatt azért maradhattam itthon, mert még a legnagyobb embervadászat idején is tekintettel voltak tíz gyermekemre…
Az óvóhely öt rekeszből állt. S a házban babonaszerűen terjedt el a meggyőződés, hogy ahol a tíz Bárdos-gyerek van, ott nem történhet semmi baj. Ösztönösen odahúzódtak a mi rekeszünkbe azok is, akik békében nem jó szemmel nézték a sokgyermekes családot. És csakugyan, a többi rekeszek megsérültek, nálunk nem volt semmi baj. Az emberek jók voltak hozzánk. Közös akarattal igyekeztek védeni és aránylagos biztonságban tartani a gyermekeket. A gyerekek maguk vidáman és simán vészelték át az ostromot. A többieket is felvidították…
Lakásunkat még az ostrom kezdetén megszállták a németek, mindent elpusztítottak, elvitték, vagy ronggyá tépték a gyerekek föntmaradt ruháit, összetörték a játékaikat, a babáikat szuronnyal felhasították, elrejtett ékszereket, aranyat kerestek bennük…
Amikor közvetlen közelünkben egy benzinraktárt felrobbantottak a németek, idő előtt megszületett a tizenegyedik gyermekünk. Meg is halt mindjárt szegényke. De a többiek, hála Istennek, megvannak és egészségesek. Hogy az ostrom után, az infláció poklában nem haltunk éhen, azt is a gyerekeknek köszönhettük. Hol ez hozott valamit, hol amaz. Rég elfelejtett, távoli ismerősök, hajdani növendékek, egymásnak adták a kilincset. Vidékről kaptunk csomagokat, olyanoktól, akiket nem ismertünk. „Milyen nehéz lehet tíz gyerekkel” ezt mondta, ezt írta mindenki. Aztán megindultak a külföldi segélyakciók. A svédek voltak az elsők, el is jöttek a lakásunkra, hogy megnézzék a gyerekeket.
Mérhetetlenül sokat köszönhetünk a budai Ferenceseknek és a Nemzeti Segélynek. A Nemzeti Segély tavaly nyáron mind a tíz gyereket kivitte Fótra üdülni. Most már svájci keresztszüleik is vannak a gyerekeknek…
Effektív munkában is komoly segítséget jelentett a sok kis kéz. A nagyobbak kismama és tanítóbácsi módjára foglalkoztak a kisebbekkel. A fiúk még pénzt is kerestek az ostrom után. Gyerekkocsival fát, csomagokat fuvaroztak…
A ház ahol lakunk, a főváros tulajdona. Minden lakása erősen megsérült az ostrom alatt. Egy időben úgy hírlett, hogy felépítik a házat. Eljött a főpallér, megnézte a romokat, aztán, amikor megtudta, hogy nálunk tíz gyerek van, a mi lakásunk falait felhúzta. A többire már nem került sor. Csodálatosan velünk volt a Jóisten. A környéken sehol, de a mi óvóhelyünkön mindig volt víz. Sőt, az ostrom után, egyesegyedül a mi első emeleti lakásunkban folyt a víz. Sem alattunk, a földszinten, sem fölöttünk a többi emeleten, sem a másik épületszárnyban, sehol sem volt víz, csak nálunk. Olyan volt ez, mint a csodálatos halfogás. Szakértők sem tudták megmagyarázni. Csak mi tudtuk, hogy a gyerekekért, és mert olyan erősen hittünk Benne, velünk volt a Jóisten.”
Bárdosékon kivül a ház több ismert lakóval is gazdagodott: Csurgai Attila zenész nőtt itt fel, Csillag Ádám filmrendező, ma filmkrónikás, családja egy részével töltött sok időt a házban, Váli Dezső festő is ott lakik, ugyanis a ház utolsó emeletén mütermek müködnek ma is.
Tizenhét éves koromban változott meg kapcsolatom a házzal: Apám tragikus körülmények között hunyt el, a történetben szerepel egy rövid, de látványos rendőrségi látogatás is nálunk, és Anyámmal a figyelem középpontjába kerültünk. Nem a szolidaritás, hanem a pletyka és morbid kiváncsiság fokuszába. A jobboldali szomszédokkal, két egyetemi tanárral, az udvarias köszönésen kivül soha egyetlen szót sem váltottunk. Pár nappal a tragédiánk után a professzorasszony megállitott a lépcsőházban és a testmozgásával beszoritott egy olyan sarokba, ahonnan nem tudtam feljebb lépni, hogy hazamenekülhessek. A jólneveltségbe beletartozott a válaszkötelezettség, ha egy felnőtt kérdezett. Egyik kérdése a másikat követte és nem mertem ellenállni, míg a házmesterlakásban meg nem hallotta a házmesterné, és mentésemre sietett. Akkor láttam és hallottam életemben először egy tudatlan, de annál jobb érzékü embert üvölteni egy egyetemi tanárral, akinek a nekem szegezett kérdéseit emberkinzásnak definiálta. Az entellektüel fülét-farkát behúzva arrébb lépett, szabaddá téve számomra az utat, és én nem felejtettem el a házmesterné hősies közbelépését.
Kivándorlásom után egy évvel Anyám is elköltözött a házból és közel fél évszázadig nem tettem be többet a lábamat oda. Tavaly előttig, amikor arra járva a véletlenül nyitva felejtett kapun beosontam. A csúf udvarból szép kert lett, a tornác helyett padok és virágok várják a lakókat. Még újságot is adnak ki a lakók a ház életéről és egy kis polcon olvasnivalók állnak az érdekődök rendelkezésére. Nagyon szép lett kivülről is, és ma egy gondozott parkra néz. Az egykor poros, szomorú környezet most Buda kifejezetten szép pontja lett, már-már kedvem lenne ismét odaköltözni.
