Óvodás koromban keramikus akartam lenni, anyám azt mondta nem lehet belőle megélni,  ebből csak a nem et értettem, a megélnit nem és azóta se, úgyhogy utána balerína akartam lenni, és járam balettra, nyilván, de magasnak találtak pedig magas az nem akartam lenni, mindegy, és nem vettek fel a balettintézetbe. Biztos akartam volna kortárstácos lenni, mert ott a kicsi kövérek és a nagy háromszögalakúak is táncolhatnak, de akkor még nem tudtam hogy van ilyen. Aztán akartam indiánkutató lenni, picit zavart csak hogy a környéken nincs indián, erről szól végtére is a kutatás, nem? Hol vagy indián? Mindegy, végül inkább régész akartam lenni, mert nagyanyám árpádfejedelem útjai társasházának udvarát alaposan felásták és találtam egy fél sertés állkapcsot. Voltam is régésztáborban még azon a nyáron.

 Ekkor voltam 14, és nagyjából ekkor vettem észre, hogy miközben és mióta ezt mind akarom, írok és rajzolok. És akkortól úgy írtam és rajzoltam, hogy tudtam róla. Majdnem bölcsész lettem, de a memóriám alkalmatlanná tesz arra, hogy mejegyezzek évszámokat vagy verscímeket, szóval nem lettem magyarszakos bölcsész. Majdnem író lettem, de a szorongásom alkalmatlanná tett arra, hogy kibírjam ahogy az író szakma alaposan végigrágja a szövegeimet és aláhúzza ami nem oké. Gondoltam , jó leszek képzőművész, a képek mégsem olyan direkte rántják le a leplet a készítője nyomorúságáról, lett is diplomám, ebben vagyok 25 éve, persze idő közben kiderült, de, azért itt is szétszednek vagy ha nem hát szétszeded magad, tökmindegy.

Zugíró maradtam tehát. Nem, nem adom ki. Csak magam, max. Annyira magamban beszélek mint életforma, hogy észre se veszem hogy valójában publikusan, valójában olvassák. Aztán csodálkozom hogy tudhatnak rólam ennyi mindent. Hogy?

Direkt írtam sokszor hogy „akartam“.