szabályok a hajók összeütközé-sének megelőzésére a nyílt tengeren
♦ PIMPEDLY SZABÓ GEORGINA | NOVELLA
Az ég ugyanolyan, mint akkor – állapította meg Máté (41), és nevetve nézett a május végtelen kékjébe. A parkban, ami a buszmegálló előtt áll, gyerekek játszottak a mászótorony körül, mikor megpillantotta a papírsárkányt – a torony bástyacsúcsához volt kötve. A sárkány is ugyanolyan volt, mint amit apa rajzolt meg a műhely asztalán, 1989 tavaszán. Ma már modern sárkányok vannak – jutott eszébe, mikor megérkezett a busz – végtelen sokat ment, de nem eleget ahhoz, hogy megszabaduljon az emléktől. Valami történni fog – érezte jó előre.
Napraforgó, majd aranyló repceföldek mentén haladt el, s közben messzi évek mennyországa tündökölt fel.
„Szőlőkötöző zsinóron repült a sárkány – s a madzag milyen végtelen volt! De apa azt mondta, sose eresszem ki egészen. Kezembe adta, pedig milyen kicsi én voltam, ő meg milyen nagy vagány volt! Forrázott szöggel a bőrébe mart szív a kézfején – ez volt első tetoválása, mint gyermekkori hülyesége, és a karján elnyomott cigaretták hegei – s az ében tengerként lobogó haj, mint egy indián hős! Apa urbánus hippi volt, a sárkányok királya. Az ő kezéből majdnem a Napba ért már, de mégsem érte el, pedig féltem, hogy megég! És én rohantam apám után a kitaposatlan búzában – a fényben az is arany volt, mint a repce –, s cikázott át a valószínűtlenül kék égen a sárkány. Majd átadta nekem, és egy májusban, tudom, az egész zsinór letekeredett, és szállt a sárkány, s rohant nyomába apám.”
Így emlékezett egy régi májusra Máté, miben csak azt gyűlölte egyedül, hogy apa végül utolérte a sárkányt, évekkel később, „mikor összeesett a konyhában, jöttek a fényes emberek, és megnyomták a testét, majd letakarták, s anyám azt mondta: ne nézd.” És ő utoljára azt sem mondhatta már: köszönöm, hogy voltál nekem, apám.
Remegve szállt le a buszról, s úgy érezte, a régi kék ég alatt jár még, a szörnyű város ismeretlen mélységében is. Valami történni fog – de mi? Érezte jó előre.
Egy belvárosi étterem: lecsúszott értelmiségiek, szeretőjükkel vacsorázó politikusok törzshelye. Francia költőről nevezték el, mint minden vörösszőnyeges helyet, hol tavasszal bárzongorista játszik. Örökkön parfümillatú és sárgafényű páholyok, csipkekesztyűs vagy egészen ledér hölgyek, zakós vagy hawaii-inges urak – nincs átmenet, a szélsőségek Paradicsoma e hely. Költői homály lengi körül, ha belehallgat az ember egy beszélgetésbe, vagy csak szertenéz.
„Mintha egy ember képzeletében járnék” – nyilatkozta egykor Máté, mikor még szerette ezt a munkát. Rendelést vesz fel a K1-es asztalnál, két melanzs – epekedőn szemlélik őt az ifjú dámák. Nem érdekli, de reméli, hogy borravalót adnak. A K2-n egy házaspár üveg bort rendel felfoghatatlan összegért, de ez sem hatja meg. Mégis zavart, és majdnem felborul egy melanzs – az ifjú hölgyek nevetnének. A drága bor a terítőre cseppen, ahogy tölti. Bolond egy pár, ugyanis rögtön azt elemzik, a kiömlött bor milyen alakzatot vesz fel. Máté már jeges verítékben fürdik, heves „elnézésüket” jön, s egy fiatal kolléga terítőt cserél.
Máté lelép a színről, a K4-es páholyba menekül – oszlop mögötti hely, a rejtőzködő szeretők titkos fészke. Nappalonként komoly búvóhely őneki, hol az a régi francia költő mintha megértené őt. Ám a páholy akkor mégsem volt üres. A mélyén nagykalapú öregember pöfékelt. Máté a füstből vette észre, mikor már beült, s halálra rémült.
– Uram, kérem, a teraszon van a dohányzó! – jegyzi meg diplomatikusan. Az öreg elnyomja a csikket szörnyű kézfején. Jobb kezén rozsdás szív: csúnya és eres már. De az a hosszú őszhaj, s mélyen álmodó szem – ő is ilyenné lesz egyszer egészen –, kész jelenség!
– Ön a sárkányok királya?
Nem felel, csak néz aranybarna szemébe, minek horizontjában ott fénylenek a végtelen búzamezők, és lesznek repcévé egészen. Ott repül a sárkány! A férfi nem felel, békésen elnézi azt a riadt, negyvenes pasast, akinek túl hamar kellett felnőnie, s kit annyira megtaposott az élet.
Máté a csúnya kezekhez ér, megfogja a rozsdás szívet és negyven év cigarettájának örök nyomát, majd megfordítva beletemeti könnyes arcát a vaskos tenyerekbe. Látja a mezőket, s a távolodó sárkányt, mi egyszer eltűnik a végtelen kék égben.
– Örök dicsőség neked, és köszönöm!
Zárás előtt egy órával bukkan rá egy ifjú művészekből álló társaság: tízre lefoglalták a páholyt. Máté semmit nem ért, csak mondják: hát nem ő a felszolgáló? Ja, persze. És csak mereng, azok nem értik. Mikor a konyhára fordul, érzi: kiolvasták a tekintetéből, és mind megírják, hogy egy régi költő valóra váltotta kívánságát, akkor májusban a Café Vianban, a K4-ben, egy régi ég alatt.
írásaim
♦ PIMPEDLY SZABÓ GEORGINA
irodalom/novella
Pimpedly Szabó Georgina: LÁNYOK EMLÉKÉRE
Pimpedly Szabó,Georgina: AZ ÉN B-KATEGÓRIÁS ÉLETEM
Pimpedly Szabó Georgina: CSEPEL KIRÁLYA
PIMPEDLY SZABÓ GEORGINA: SZABÁLYOK A HAJÓK ÖSSZEÜTKÖZÉSÉNEK MEGELŐZÉSÉRE A NYÍLT TENGEREN
irodalom/vers
PIMPEDLY SZABÓ GEORGINA: MCDONALD'S-OS CSÚSZDÁK AZ ÁLMAIMBÓL