Aznap e világ sokat veszített a varázsából.

Ezt írta volna a naplójába, ha lányos lány lett volna. De Keri nem vezetett naplót.

Félig kamion, félig GLS futárkocsira emlékeztető jármű vette fel. Kissé rozzant, de nagy volt. Lassított, majd ő előreszaladt, hogy felmérje. A sofőr fehérbőrű, kissé ráncosképű ötvenes férfi. Bohókás arcában – mert csúnyának látta őt Keri, nagy büntetettjének a sorsnak – volt valami egészen bizalomgerjesztő.

– Heló. Győrbe tartok, és nagyon köszi.

A férfi nem beszélt. Ez volt a legfurcsább. Megnézte őt. Talán kancsal volt, talán csak túl távol voltak egymástól a szemei, de Nyúlnál enyhe értelmi fogyatékosság tüneteit vette rajta észre.

– A vasútállomásra megyek. Vonatra.

Próbálkozott mindenhogyan. Bugyuta kitörést várt valami magát igazi férfinak érző, komplexusos szakmunkástól, hogy „ok értem, minek ennyit dumálni, gondoltam én.” De nem jött válasz. Se rádió, se szó. Keri a táskáját babrálta. Kezdte rosszul érezni magát, és a mobilját kereste. Azt saccolta, hogy ha kiteteti magát, és felszáll a ravazdi járatra, eléri még a vonatot. Aztán hirtelen észrevette, hogy Écsen lekanyarodik a férfi egy addig ismeretlen utcába. Akkor már nem az átszállás gondolata volt az első.

– Hova megyünk? Nem Győrbe mész?

Keri érezte, hogy egészen átizzadja az elegánsnak hitt Hawaii inget a kabát alatt. A tenyere is nedves volt – kezdte rosszul érezni magát.

– Vagy beugrasz valamiért? Hahó?

És kínos zavarában elkezdett mutogatni, hátha az a baj, hogy a sofőr siketnéma, de az nem a kezét nézte. A táskáját figyelte, aztán a combját. Szűk, szakadt farmerben volt. Eddig jónak élte meg, ha annyira nézik.

– Ki szeretnék szállni, ne haragudj. Álljunk meg.

A férfi hallhatta a szavait, mert a homlokát mintha ráncolta volna. Külföldi? Ekkor fordult meg Keriben, és elmondta angolul is óhaját, de erre sem jött válasz.

– Stop, please!

A kisutca egészen halott volt: eladó, beomló házak. Talán ha egy öregasszony élhetett az egészben. De talán már az sem élt, csak nem fedezték még fel, hogy meghalt. Aztán lassan a házak is ritkulni kezdtek. Elsárgult kukoricaföld terült elébük. Csúnya, nedves, sárgás-barna dzsungel, s mögötte bevetetlen szántó. Ebben aztán a kombájn se talál meg senkit!

– Hova viszel? Állj meg! Jön értem egy ismerősöm, kérlek! Ki akarok szállni!

De akkor a leghátborzongatóbb képét mutatta a valóság: az ütődött férfi szelíd, jámbor mosolyát villantotta rá. Ő érti ezt. Ő tudta ezt. Ennyit súgott a megsárgult, hiányos fogsor, miben Keri meglátta a végzetet. Az őszi Nap az égen csak a kocsi tetejét figyelte. De azt tudta, Nap lévén, hogy valami olyan történik az autóban, amit valaki nagyon nem akar. Az ablakot csapkodja, kalimpál.

– Engedj el! Nem akarok tőled semmit! – s nyomkodta az ajtót, de az nem nyílt, s ha a kart megnyomta, arra sem történt semmi. A férfi megérintette a combját. Fogkőszagú, áporodott lehelete a végletekig undorította Kerit. Ő vidéki lány – nem ér oda az olasz író előadására, és nem tudja dedikáltatni a kötetet.

Aztán a legrosszabb jött: a férfi a ruhája alá nyúlt – vagyis csak próbált – mire ő az arcába karmolt ösztönösen. Akkor már tudta, hogy nincs kegyelem. A férfi félig letépte a pólóját, és úgy fogta meg a mellét. Keri rúgott, csapkodott, s mikor megharapta a karját, a férfi felbőszülve az erőszakosságon egy régi cápakést kotort elő. Keri a csillanásában megértette már, hogy ha nem cselekszik, ennyi az élet. A kés csak súrolta, mert ő volt a fürgébb. Az ablakot verte, majd hirtelen megnyomhatott valamit véletlenül a váltónál, és kizuhant az ajtón. A táska már a hátán volt – a törött telefon esett csak ki belőle, de ő vissza sem nézett, csak rohant, vissza a kihalt utcába az elhagyott házak közé, az elhamvadt, alkonyban pusztuló világba.

Futott a csípős szélben, érezte, hogy a torka begyullad, s nagyon fáj már a talpa a vékonytalpú Converse cipőben – ő dedikálásra szeretet volna menni, könyvbemutatóra, ahol egy olasz-szakos irodalmár élőben tolmácsolja, amit Vincenzo Latronico a könyvről elmond.

Fél hatkor, mikor az előadás Pesten a Három Hollóban kezdetét vette, Keri egy csalános, elhagyatott telken lapult. Szemébe folyt a veríték – de nem sírt, mégis holmi sokkos zokogás árama rázta a testét, s a magas fű megrezgett tőle. Nem bírta tovább a lába, így egy kanyarban elbújt. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy legalább hallgassa, elmegy-e arra a kamion. De túl sokáig állt a csönd, és egyre sűrűbb lett a sötétség. Félhetett volna a nyesttől, meg a baromfira leselkedő nádi farkastól is. De Keri attól az embertől félt, az egymástól túl távol ülő szemektől.

Búgtak az esti bogarak, és az ég már szürkült. Már számtalanszor áttúrta, de nem volt sehol az a telefon. Biztos kiesett, gondolta, persze. Fejben próbálta összerakni, mennyit mentek le a főúttól, hogy abba a halott utcába érjenek. Talán nem volt sok, talán mégis. Ezen agyalt, és észre sem vette, hogy pisil, úgy, hogy nem húzta le a nadrágját, és utána sem érzett semmit, csak hogy véget ért a melegség. Éhségre nem tudott gondolni. A veríték a hűlő októberi éjben azonban bőrére fagyott. Távoli, sárga utcalámpák égtek valahol fent. Talán nem volt olyan messze a főút. Nem gubbaszthat ott reggelig. Sőt, talán az autó elment már, csak pont akkor nem figyelte. Összeszedte magát, és ahelyett, hogy a járda felé menne, hátul vágott át a kihalt telken. Folyton félt, hogy annak a debil férfinak az őrült arca tekint rá, és nála van a kés.

Pedig attól is félhetett volna, hogy dögkútba zuhan. Arrafelé még meghagyták a múlt század gazdálkodói e horrori vermeket. De Keri egyéni horrort élt át. Üres sertésólak közt cincogó patkányok, s gyanúsan zörgő faraktár mellett suhant el – oly halkan, mint a gondolat maga. És csak madzag választotta el a kihalt telket az élőtől: ágyásos, almafás kertbe jutott át, ahol gondozták a körzetet. Félhetett volna, hogy jön valami vérszomjas Bodri kutya, aztán valami rémült parasztember agyoncsapja. De ő attól az embertől félt. A kancsal szemétől. A régi cápakéstől.

Elöl egy ráakasztós kapun ment ki az udvarból. Kiszáradt körtefa alatt régi Ford – még majdnem T-modell – s hintaágy teleszórva megsárgult levéllel. Talán ott is csak nyáron laknak. – gondolhatta volna ezt is, de ő akkor csak az útra gondolt. És most már nem tudott a kertek alatt járni. Ott rendes házak voltak – bent biztos családok, nézik a tévét, valaki megmelegíti a kakaót. Keri pedig az árnyékba húzódott a sárga utcalámpák fényében. Az agya tudta, hogy nem látja már, de a szíve mégis félte. A kancsal szemeket, az enyves szagot, a régi cápakést.

Remegése kissé alábbhagyott, mikor elért a főútra. Ott már sok autó járt, s volt ott egy Coop, meg valami varroda, amiben világítottak. Ha létezne élete szerelme, most fehérkenyeret és tepertőt venne neki a Coopban. De Keri nem tudott volna még akkor enni, és nem a szerelemről szólt akkor a gyöngyélet. Nézte a suhanó kocsikat, és hirtelen megijedt a fényüktől. Mintha az a veszélyt sugározta volna.

Mert soha nem tudhatod, mi van odabent. Ezt írta volna a naplójába, ha lányos lány lett volna. De Keri nem vezetett naplót.

A buszmegállóban nehezen olvasta le a rossz fényviszonyok közt a táblát. Húsz óra harminckor jön egy busz, ami bemegy Pannonhalmára. Nincs nála készpénz, remélhetné, hogy sofőrnél kártyával is fizethet. De Keri csak azt remélte, hogy addig – huszonöt perc, a végtelen örökkévalóság! – nem jön arra a fura kocsival az ember. Nem mert leülni, fel-alá járt a tompa fényben, mint holmi méregtől megbódult légy. Azt képzelte, hogy a kancsal kifordul a kis útról. De akkor, mikor épp nem jár arra más. Aztán berángatja abba a fura autóba – miért nem volt gyanús? Ekképp az egész világ gyanús lehetett volna! Látta maga előtt: hogy mondjuk nem nyílik ki az ajtó, akkor ha megkéselte és megfojtotta, ha előtte, vagy utána megerőszakolta, akkor vajon a holttestet hova rejti el? A száradó kukoricaföldön, vagy valami elhagyatott telken? Nyilván a telek tulajdonosát is gyanúba hoznák. Erre gondolt, aztán meg arra, hogy amikor még gyógyszerészeti egyetemre járt, milyen csúnyák voltak a hullák. Mindig arra gondolt a boncteremben: bár az arcukat ne látná, csak azt ne. Vagy a szemüket ne lássa. Ha levágnák a fejüket, talán. De úgyis oly szörnyű volna. Mert a halál pillanatában eltorzulnak a vonások. Így ha a hulláját fotózzák, talán a bátyja nem ismerte volna fel a Kékfényben. De van egy nyíllal átszúrt szív tetkó a bal karján –mert a szív baloldalt van – s úgy talán könnyebben azonosították volna, olyan kevés lánynak van. Vagy a fogai alapján. Ő a Pannonhalmi Egészségközpontba járt fogorvoshoz. Soha életében nem volt magánrendelésen. S bár beutazta Európát, vidéki lány volt.

Nagyon fájt a homloka, s minden ér egyszerre lüktetett a bőre alatt. Hányingere volt a sárga fényben, s összerezzent a teste, ha arra gondolt, hogy a kancsal visszajön, és megöli, és aztán toportyánok, meg nyestek lakmároznak a testén. Anya már nem él – őt elnyelték az álmok! – az apja kint van Németországban, a bátyja kétnaponta jár haza az immár kihalt, nagy házba. Neki csak az élete van.

Késéssel gördült be a piszkosfehér Volánbusz. Keri hirtelen a kancsal képét látta meg a sofőr arcában. Majdnem megtántorodott, de szerencsére hamar kitisztult a kép.

– Kártyával. Diák. – csak ennyi, és többet nem tudott szólni.

– Nem lehet kártyával. Egyáltalán nincs nálad készpénz? Hova mész?

– Pannonhalmára megyek. És kártyával…

Csak ennyit motyogott, s nem is figyelte, hogy a sofőr beleegyezőleg legyint, csak beesett a mögötte lévő ülésre. Hátul félrészeg munkások ültek, meg pannonhalmi cigányok. Nem akarta a balhét, s azt képzelte, hogy a sofőr mögött biztonságban van, mert a sofőr megvédi. Hirtelen elsírta magát. Az égen Dream Works-ös Hold volt.

És lassan leért Keri a völgybe, a nagy házhoz. A bátyja otthon volt. Ő csak némán bámult, az nem értette, mi érte.

– Nem Pesten voltál?

– De.

De azért házizsíros kenyeret kent neki, és szelt rá lilahagymát, és szórt rá sót, és véletlenül volt otthon friss tepertő. Nem kérdezte, csak érezte, hogy valami Pesten nem volt jó, de nem kérdezte, mi volt – valami irodalmi bohóckodás, azt tudta.

Keri a forró zuhany alatt arra gondolt, hogy az a Samsung Galaxy S7 ott szól majd reggel ébresztőként abban a kihalt utcában, s magához hívja élőket és holtakat, hogy kinyilatkoztassa:

Vigyázz, mert nem minden ember jó! És néha félj nagyon, mert egyszer az éjszakából majd nem lesz másnap. Mert a sírban sötétet álmodunk.

Ezt írta volna a naplójába, ha lányos lány lett volna. De Keri nem vezetett naplót.

Helyette kettőre gondolt: megírja Vincenzo Latroniconak – talán olvas üzeneteket az Instagramon – ezt az egészet magyarról olaszra fordítva, történetként, hogy miért nem ment el a dedikálásra. Talán küld neki egy dedikált példányt szánalomból. Vagy nem. Megírja ezt. Megírja, hogy

Nektek is szántam ezt lányok, kik merészen éltek és voltatok egykor. Akik már nem olvasnak fehér lapon fekete betűket. Akik már csak homályos, boldog kép vagytok egy bűnügyi témájú Wikipédia-forrás áldozati rovatában. Ti, akik mertetek, és nem éltetek gyáván. Nem kellett volna az autópálya mellett stoppolni az Arkansasi éjszakában, ja, vagy hogy nappal sem biztonságos a főút mentén Ohio? Talán nem biztonságos kamionos-prostitúcióból élni, de vidékre nagyvárosi bárokból visszatérni az éjszakai stoppal, a fesztiválról a random csávóval, aki meghívott egy fröccsre 2016-ban, vagy 1979-ben egy punk koncertről hazajövet az a furcsa furgon. Fura egy autó volt! És az a férfi! De ezt te már nem mondod el. Rám viszont valamiért vigyázott az őszi Nap – nem tudom, miért, ó ne gyűlöljetek! Tudom, hogy mennyi szépreménységetek lett oda! – az a fiú, a vőlegény, a még nagyon sok nyár, a tortán málnahab. De mégis, az élet megszakadt, s az emléketek örök fiatalság. S én azt remélem színes a másvilág lányos talpatok nyomán. Hogy tovább álmodjátok ezt az életet. A nyári lombokat, az aranyőszt! S hogy emlékeztek még a Napkorongra, ami egyszer utoljára kelt fel. Aztán fekete éj lett.

Béke szelíd álmaitokra, ti messze veszett királynők! Ártatlanul éltetek. Mégis, hattyúk voltatok az éjben háborgó tengeren.