csepel királya
♦ PIMPEDLY SZABÓ GEORGINA | NOVELLA
Csak az elme alkothat a Pokolból Paradicsomot.
Összetett lény volt, mint mind, ki ember – mégis oly egyszerűek voltak az ő égő álmai. Szélcsengős kert gyerekzsivajjal, az évszakok múlását szemléltető kertre néző balkon, virág-veranda. Egy örökölt nagyszülői ház, vagy a lottónyeremény gyümölcse. De Imre sosem tudta meg azokat a számokat, miképpen soha nem lett öröksége sem.
„Egy kérdőjellel több a sötét világban.” – így nyilatkozott a műhelyből Bencsik Ernő, mikor először látta az Imre apját, anyját, a nővérét, Gizit, meg valami furcsa szőke lányt, akiről azt hitte, hogy német. Utóbbi valamilyen Teréz volt, gyerekesen kékszemű, és túl törékeny termet a hajógyár olajszagtól bűzlő úszóműhelyében. Az Imre – történetünk elfeledett hőse – Bartha Imre volt – megannyi jelentéktelen alak keringett ugyanezzel a névvel ezerkilencszáznyolcvannyolc tavaszán Budapest gyárvárosrészeiben. Csepelen persze csak ezt az egy Bartha Imrét ismerték, miképpen ezt az egyet ismerte a pelyhes nyakú lány, Teréz – nincsenek már ilyen nők! – és ez az egy volt a család Imrusa. Bencsik Ernő persze meg is mosolyogta volna a becenevét – az Imi nagy vagány volt, senkinek nem hagyta a műhelyben, hogy úgy szólítsa, hogy Imrus! Még a Teréznek, annak a szépcombú és álmodószemű szőke lánynak sem hagyta sohasem. Pedig az olyan szégyellnivalón ellágyult a közelében némely pillanatban, hogy ragyogó szerelemvilága istenének szólította volna. Mint egyszer, holmi parti őrház mögött, egy napfényes téli napon. Teréz ebédre gyümölcsmártásos húst vitt neki. Az Imre nővére, Gizi csinálta, de az a mártíri testvér egy angyal volt, és ráhagyta, mondja azt, hogy a Teri csinálta neki – mert Imrusnak kedvence volt a rizses hús meggymártással, ő meg épp szabadnapos volt. S akkor a napfény a legszebb álmodott élet ígérete volt Teréznek, még akkor is, ha az apja egykor előre figyelmeztette gyerekkorában: a legnagyobb tragédiák és a legszebb remények soha nem válnak valóra.
De akkor januárban mégis valami mennyei álmot ígért a téli nap: tavasszal az Imre megkéri a kezét, összeadják őket a Bartha-család hajóján, vörösrózsás koszorút dobnak a vízbe, s az ő hozományából meg a kettejük fizetéséből leköltöznek a Szondi utcába, francia körfolyosós házban fognak élni, és a déli fény másvilági ragyogásba helyezi majd a balkon rózsáit, mikben mélyen belehajolva újra szimatolhatja egy elveszett Paradicsom illatát. Imrével meglett a Paradicsom is.
(fotó: Fortepan/Bojár Sándor, 1966)
Hawaii-szemű, ébensötéthajú, csendesóceáni misztikus isten volt ez az Imre: azt mondhatnánk, nem illett volna a hajógyárba Csepelre – egy Haiti falu király fiának a törzsi trónszékébe illett volna csontékszerekkel, és vörös íbiszvirággal örökkön fényes hajában. Felépítése előnyös volt és megnyerő. Nem csak Teréz bolondult érte, s nem csak Teréz tudta, hogy a teste egy részét még elemis korában egy barátja nagytestvére valami sufniban egy forró tűvel tele tetoválta. Egy nyíllal átszúrt szív volt a mellkasán, szándékosan nem a bal, hanem a jobb oldalon. A felejtős csajoknak régen azt mondta: „mert nekem igazi szívem is van.” – és szerette, ha szorító karjába bújtak, s elfeledték vele, hogy az igazi boldogság milyen törékeny kő ebben az érdes világban.
Teréz is a mellkasához bújt azon a napfényes januári délelőttön: az illata olyan volt, mint a régi tornatermek szaga, belévegyülve az olcsó hajzselé és a gépolaj szagába. Teréznek soha nem mondta, hogy baloldalt van a szíve, és Terit sosem szólította bébinek. Pedig ez a valaha-biztosan-bárányos-osztrák-hegyek-között-fogant szőke lány szemérmetlenségében rögtön arcon csókolta, az meg nem is érte be vele. Szerette, amikor kikezdett vele illetlen helyen: az Imre megragadta, mint aki „na, most nem menekülsz!” elkapta, és falhoz szorította az őrház érdes-nyirkos oldalánál, s a nyakába csókolva behajolt egészen a kabátjába, és kibontotta hegyesen rózsaszín kis melleit.
„A szerelem lobogó láng.” – írja később Teréz a naplójába, mikor végre csendes már otthon a ház, s csak az ő éji sóhajait isszák be a régi bútorok.
Bartha Imre: szeleburdi volt, elvadult, s egészen gátlástalan. Az állati részt szerette benne nagyon Teréz – minden lány ezt szerette benne – de ő megismerhetett az emberi részéből is valamit. Nem húzta le a bugyiját a sötétzöld szövetkabát alatt – színházi kelléktárakban kallódnak ma ilyen kabátok – de azért mélyen behatolt a vastag pamutharisnya alá, és felmelegítette bőre hűvösségét.
-Téged meg milyen lágy anyagból gyúrtak! – súgta a lány fülébe, mikor eligazgatta rajt az elnyűtt nadrágot. – no mi ez nálad? Csak nem rizses hús? Gyümölcsmártással?
Talán nem született még egy ember, aki a Terézt, meg a rizses húst gyümölcsmártással így szerette. Talán nem születnek újjá emberek, avagy csak nem élhetnek még egyszer. Bartha Imre ezzel nem gondolt – beadta a műhelybe az ebédet, és rohant Terézzel a Duna partra. Csepel nem tartozott a történelmi Budához, sem Pesthez. Kertvárosi, falusi és lakótelepi, s vízparti negyede ugyanúgy volt. Hajó-és autógyára is – az utóbbi a hetvenes években elektromos autók előállításának tervét is felvetette. Az Imre akkor a parton a barna víz végtelen folyását nézve megmondta Teréznek: ha egyszer előléptetik, és megkapja az első fizetését, s az végre piacon lesz, megveszi a feleségének az első elektromos autót. Azt mondta, „a feleségének”.
„A szerelem: a Szent Grál, ebben a mérgezett világban.” – jegyzi fel később Teréz, ki akkor még meg sem mosolyogta, hogy az Imrus álmaiban mennyi feltételes mód volt. Mégis miért?
Imre huszonöt éves lett január tizenhetedikén – utolsó rögzített adat – s utolsó munkahelye a Hajógyár volt Csepelen, az úszóműhelyben dolgozott villanyszerelőként. A bal karján is volt egy tetoválás – valamely szerszám vagy szigony – tizenöt éves korában egy barátja ugyanis elismerte, hogy ő a Csepel-sziget királya.
„Tetkók alapján könnyebben azonosítja a boncmester a hullát.” – gúnyolta egyszer Bancsik Ernő, az a nagy melák, akinek a kezében gépkezelő léte ellenére mindig seprűt látott.
„Látod komám, én ezért nem tetováltatok!” – vágott közbe a kis Szendrei Andris. – „dolgozzon meg a pénzéért a manyus!”
Szendrei egyszer egy Ganz-turbinával pózolt valami magazin címlapjának az Óbudai Hajógyárban, s még a képen sem csupán imitálta a munkát. Bancsik Ernőt is fotózták egyszer Csepelen egy óriás hajócsavarral, Hangay Vilmost is az úszódaruval a parton, meg egy tucat a legkevésbé sem fotogén csepeli és óbudai hajógyári munkást. Egy valakit még soha nem kaptak le: Bartha Imrét, a Csepel-sziget királyát. De ugyebár ő csak villanyszerelő volt, és nemrégiben kezdte a munkát, mert túl sokáig végezte a technikumot is.
„Én nem halok meg!” – vágott vissza Bencsiknek, aki mindig kikezdte, ha félmeztelenül látta a parton, bámészkodva besétálva egy készülő hajótest fémvonalába. Imre hátulról gyerek faun volt még, különös módon férfitesttel. Hawaii szeme volt, s hiába úszott könyékig olajban, hiába szólított egy sereg lányt bébinek, és azok őt Imrusnak titokban – hiába tetováltatta tele tinédzser-testét éber fájdalmak közepette – hiába volt rossz fiú zsebrevágott cápakéssel, és hiába cigarettázott – oly látványosan. Valahol még nem érte őt el a világ romlottsága. S hogy miért? Mert azt mondta, ő sosem hal meg.
„No mármint nem úgy, mint mások!” – kakaskodott a parton a hajóaljba futva. Nem szabadott volna belemenni, s minden lépés a fém szegecsek közé való zuhanással, és tépő sebekkel fenyegette – de Bartha Imre látványos hős maradt az olajtól beszürkült Converse tornacipőjében és milliószor átlyuggatott farmerében.
„Hogy nem úgy?” – kérdi Bencsik, mert hát ki érti őt. „Gyere le onnan!” – hangzik egy ilyen is a távolból, mert Imre a messzelátás kedvéért felmászott egy be sem szegelt támasztólapra.
„Hát úgy, Ernőm… Hogy nekem nem lesz hullám, amit elásnak a sötét földbe. Nem, nem!” – csak egyre így zeng, és irigylésre méltó ügyességgel Bencsik elébe pattan, és még ő hívja fel a figyelmét, hogy folytatni kéne a munkát. Csak nem főnököt lát? A komisz, dehogynem, jönnek is az öltönyös urak, s szemlézik a munkát.
Csepel-királyát – ezt a kis vagányt az úszóműhelyből, ezt a kócost, aki a részlegvezető nejének is annyira tetszett – akkor láthatták először és utoljára. Pedig a Balogh Márton – tudniillik a legnagyobb kutya a terepen, s a hajógyári munkások réme – pont kiszúrta, miféle látványos és pózer, nagyszájú emberpéldány ez a Bartha Imre. Látta a támasztólapról szónokolni, meg ugrabugrálni a parton. Tudta, hogy szerelő – az ilyen vizimajmok szerinte nem viszik sokra. De szép lett volna a hajócsavar árnyékában, mint toborzó gyerek. Fene gondolta volna, hogy már nagyfiú.
Egy mozdulaton múlt, hogy Bartha Imrét nem rögzítették az örökkévalóságnak. Különben sosem tudta meg ő maga, hogy ilyesmi felvetült egy emberi agyban. Terézre gondolt, annak vízkék szemére, arany szeméremdombjára, angyali homlokára. Szeretne olyan gyűrűt venni, amiben olyan álomkék a kő, mint az ő szeme.
„A szerelem: az egyetlen ébredés ebből a rémálomból, amit úgy hívnak, élet.” – így írt Teréz, ki azt a szép kéket soha nem láthatta meg.
Bartha Imre jól tudta persze, hogy a Duna vize barna – olyan csúnyán méghozzá, ahogyan a vízzel kavart sár színez. Mindent elmos és sötét iszapjába fullaszt – mindent, igazán, azokat is, akiknek nem szép már ez az élet, de ugyanúgy elnyeli a „beteg” hajókat is – így mondja Szendrő. De elnyeli majd a nászuk koszorúit is tavasszal. Ó, március, te végtelenül messzezengő!
Mert bizony, távolinak tűnt még azon a januári fényes délelőttön, mikor Imrus meg Teréz a túlpart szeles lombfáit figyelték, és egy korai kishajót, ami fehér, tarajos hullámot húzott. Átsimította Teréz haját, s vonta, hogy az a kabátjába bújjon. Összeszerelt hajómotort vontattak ki a hangárból traktoron – a Teri tudta, hogy a fiú mire gondol.
-Ha előléptetnek, elektromos autót veszek, ha megnyerem a lottót, akkor pedig lesz egy hajónk, amivel kirándulunk, s bejárjuk az elfeledett, régi partokat.
-Én téged követlek bárhova! – dadogta az akkor tizenhét éves Teréz, és hitt neki, mert igazat mondott, s a homlokát a szívéhez nyomta, mert forró volt, s az ujjaival összekulcsolódott, mert úgy marta a tél, hogy testébe menekült volna egészen.
Bartha Imre a romantikus álmodásnak adta a pillanatot, s hősi elméjében hagyta, hogy amolyan vad dolgok áramoljanak, hogy majd a harmadik és negyedik gyereküket, azt, aki nem Imrus, és nem Teréz, azt mégis hogy hívják majd.
„Felelőtlen vadállat vagy…” – suttogta egykor Teréz, mikor este fent voltak Bartháék lakásán, és a szülők meg a Gizi elvoltak a Vígszínházban.
„Felelőtlen vadember vagyok.” – korrigált az Imre, és mélyen a szőke lány ruhája alá nyúlt, és kicsatolta a melltartóját, s forrón a testére borult. Teri nem hagyta magát, pedig annyira akarta. De úgy hitte, csak lesz jobb alkalom: a család mindjárt otthon lehet, és ő nem akar ott lenni levetkőzve, ruháiba éppen visszabújva. Meg aztán amúgy sem gondoskodtak a védekezésről – ő még fiatal lány, mérgezni nem szabad! – az Imrus meg csak annyit mondott játékból:
„Ugyan már, egy gyerek nem a világ vége!” – de persze gondoskodott mindenről, csak nagyon nagy megértéssel bírt Teréz iránt.
„De ha te vagy az a gyerek?” – kérdezte akkor, mikor ez először elhangzott. És Bartha Imre ezt a kérdését nem értette meg. Március első hétfőjén ez már a sokadik volt: a Bancsik Ernőt sem értette, mit szól be azért, mert női neves tetoválása van. A Szűz Mária neve volt latinul, s csak gyerekkori hülyeség volt. Aztán ott volt a Baloghné, az is csak bejött a műhelybe, elszörnyülködött a jobb kezükkel szeméremajkukat széthúzó modelles naptáron, és ment az őrházba át. – tán valamit jelenteni.
-Hát még ha férfiak volnának a falon! – ugratta Bancsik, de Imrének valahogy nem volt ínyére a megjegyzés azon a furcsa napon.
Az őrházban egyébiránt otromba, parasztos nagy melák lakott. – valamilyen Ferenc. Olvasgatta az újságját, és följegyezte érkezéskor meg távozáskor a munkások nevét. Baloghné Gróz Juditot nem szerette – az Imre szerint csak megalázni szerette a nőket, ha már csúnyasága révén azok más gyönyört soha nem szánhattak neki. Biztosan az is nagy fájdalmára vált, hogy az Imrus néha egészen legyűrte a Terézt az őrház mögött, vagy a vetkőzőkabinnál. No persze, a rigolyái voltak azok a vetkőzőkabinok, mert neki kellett ősszel kisöpörnie őket, ha belehordta az elnyűtt levelet a szél. Emellett minden napnyugtakor – telente hat, hét óra tájban, ha addig ott kuksolt – átfésülte belülről kinyitva az összes kabint, nem aludt-e el bent valami részeg munkás, vagy nem szökött-e be hajléktalan a hajógyár területére. Szenvedélyezett borzalom volt persze ez a kis pluszmunka – jellemzően ivódik olyan emberek tevékenységébe, akit az elismerés örök hiánya megkeseredetté, és szinte kegyetlenné mar a hosszú évek közepette.
A márciusi fagy és a Duna nyomasztó délutánba suttogó csendje persze csak a partot fagyasztotta meg – túlságosan hideg volt, az őrházat nem fűtötték fel, az Imrus meg minden intelem ellenére csak a farmerkabátját hozta el. Egy haverjától vette meg, akit a technikumból ismert, s oly mód vigyázott rá, hogy az úszóműhelyben le is vette, s külön akasztóra rakta a falon. Mikor azonban a Gyöngyhajú lány után felcsendült valami számára legszebb nyarakat idéző nóta a rádióban – nem tudta meg, soha, mi volt a címe, fekák énekelték benne azt, hogy Celebration! – felkapta félmeztelen testére a kabátját, s mint ama hideg tavasz egy folyami hőse, az olajtól csöpögő elektromotor csapágyát szorongatva sötét angyali hangján bekapcsolódott a refrén folyamába.
-Celebrate good times, come on! Let’s celebrate! Let’s all celebrate! We’re have a good time!
Bencsik Ernő persze csak a fejét rázta, s egy pillanat elég is volt neki a hajógyári szuperprodukcióból. Nem tudta, miről szól a dal, csak azt, hogy ünnepelnek valamit.
-Mit kell mégis ünnepelni, Imi?
-Mi? – támadt rá a bőrkabátos srác gyerekes, romlatlan mosolyával. – hát mindennap lehet valamit ünnepelni, fullon van a naptár! Mit tudom én! De a temetésemre jó lesz ez a dal, nagyon klassz…
Két dologból lehetett tudni, hogy Bartha Imre még nem nőtt fel: nem ismerte fel saját szépségét – hogy olyan volt, mint egy igazi rocksztár, egy fekete hattyú abban a kabátban, az elkopott tetoválásaival meg a valamiért jól viselhető hangjával.
Másodsorban pedig onnan, hogy még használta azt a szót, hogy klassz. Felnőtt emberek nem igazán szokták már mondani. No persze, ez a kifejezés jelzője volt annak, hogy egy gyönyörű korban volt fiatal. De akkor mégis miért nem ismerte meg a lottónyereményeket, miért nem örökölt házat Csepelen, mégis mi történt?
Mint egy fekete hattyú habteste –ilyennek láthatta volna Bencsik, ha a 88’-as naptárán nem nők vannak a műhelyben, hanem férfiak. Akkor ugyanis nyilvánvalóan olyan túlérett ifjak néztek volna vissza rá a messzeségből, mint az Imrus – könyékig olajban, értelmetlenül tetováltan, Hawaii-szemekkel.
De volt akkor ebben a forró, déli tekintetben és mégis habfehér bőrben valami kétségbeejtő. Bencsik az ebéd után nem tudta volna megfogalmazni, mi volt az. Rosszul jött ki persze, hogy március elseje kedd, és éppen hozták a belső motrokat, és szinte fagy van és dér, és szinte egész nap nem kel fel a Nap. Csepel királya azonban mégis tombolt, ha ő is érzett persze valami furcsát: mindenki szokatlanul viselkedik vele, s mindenki
„Olyan búvalbaszott!”
De ezt nem szabadott mondani, ha a Gizi vagy anyu hallotta otthon, de akkor sem, ha a Szendrei Andris átjött sepregetni – mert az meg vallásos atyafi volt, és nem szerette, ha az Imre urbánus stílusában beszéltek körülötte.
Vissza is telepedett hát a kis csapágyak szétbontásához, ha némiképpen büdös is volt neki ez a munka: meglévő hálózati karbantartásra vették föl, de főmunkaidőbe, s így még szép, hogy kezébe nyomták a pepecs munkát is. Így persze talán az is érthető, hogy annyiszor elkalandozott az Imre. Az olajos kis csapágy fémgolyói közt simítva Teri gyűrűjére gondolt: februárra megkapta a húszezer forintot, s még a karácsonyi meg újévi jutalma is meg van otthon a desszertes dobozban. Megrakta ugyanazokat a lottószámokat is – hátha! – s ma este lesz a sorsolás. Holnapra pedig szabadnapot adott neki a Balogh Márton, s délelőtt elmegy a Király utcai ékszerészhez, s megveszi a dobozos pénzből a Teréz gyűrűjét. Másnapra úgyis meghívták Jávorék vacsorára. A szegény Teréznek csak az apja él már, meg van ott vele az a nevelőanya. De mégiscsak jó emberek, mert szeretik az Imrét, és ismerik a szándékát, s nem azt nézik, hogy mennyi most a fizetése. S Imre tudja, hogy a Teréz apja arra is gondol: nekik majd nagyon szép ébenhajú, tengerszemű gyerekeik lesznek, igazi életrevalók, akik nevetve néznek majd a világba, és értenek a zenéhez is – mert a Teri is milyen szépen zongorázik.
„A zene megérinti bennünk a titkosat.” –idézte egykor Teri valakitől, miként az eszébe ötlött Imrének. Megmunkált, olajos kezében szétesett a csapágy, s minden kis fémgolyó a műhelylapra hullott. Néhol pedig kicsi rések voltak, s hallották, hogy a kis golyók mint potyognak bele a Dunába. Imrus nem értette, hogy ölhette el a csapágyat.
-Hol jársz, te gyerek? – vetette oda Bencsik, ki hatszor nézett a szögön lévő zsebórájára már, és mintha szedni kezdte volna a sátorfáját. Egy szalámis szendvicsbe még belekezdett, s mint falánk állat majszolta a kissé kétségbeesett Bartha Imre előtt.
-A Teréz gyűrűjére gondoltam… Volt egy kék a kirakatban, a Király utcában. Vízkék, mint az ő szeme világa…
-A víz nem kék, hanem barna. – böfögte oda Ernő minden romantikusság nélkül. Furcsa előérzete volt persze, mikor ezt kimondta. Imre azt mondja, hogy az Ünnep című szám szóljon a temetésén, holott eddig azt mondta, meg sem kíván halni, majd a Dunába hullanak a piciny csapágygolyók, amiket simogat.
-Milyen mély itt a víz, Ernő? – kérdi komoly és riadt arccal, mint ki épp elképzeli egy örökre a mélybe hullt csapágygolyó sorsát. Bencsik még szép, hogy erre nem felel. Az Imrus meg csak most veszi észre – mostan, ahogy az Ernő a partra nyíló ajtóba áll – hogy milyen hamar elkezdett szürkülni. Pedig hát március van!
Bencsik Ernő téblábol, és a vizet nézi, aztán a csiklóját jobb kézzel izgató naptári nőre pillant. Hirtelen mintha az is oly veszedelmes volna, s az Imre mint egy szűz hattyú – aki engedett minden lánynak, aki bevágta magát minden verekedésbe, hagyta, hogy ronggyá tetoválják, s felmászott minden ki sem szegelt támasztékra. Mintha ő csak áldozat volna. De mégis kié, mié? – ezt kérdi zavart agyában utószor a képébe bámuló Bencsik Ernő. Imre a csapágygolyókat sajnálja, hogy megfulladnak a Dunában. Milyen nyúlszívű vagány! – e gondolattal hagyja ott, s e gondolatban utal még rá baráti körben, a 4-es 6-os sörözőben. Azon kapja magát, hogy Imréről mesél – még évekkel később is – akkor is csak a Bartha Imre.
Bartha pedig az úszóműhelyben marad egyedül – még áramtalanítania kell, és le kell takarni a motort. Ezek öntudatlanul véghez vihető körök számára, mégis holmi tompa feszültséggel az izmaiban teszi. Odakint szinte már besötétedett. Máté Péter: Elmegyek című száma szól a rádióban, s Imrus szinte beleborzong, esztelen kirántja a kis készülék dugaszát a falból, a vakolat is lepereg körülötte. Milyen szörnyű pillanat volt, édes Istenem!
Már észre sem veszi, hogy Isten nevét emlegeti, annyira kifordult magából. Kapkodó idegessége okát persze maga sem ismeri fel. Azokért a csapágy golyókért persze kár – kár úgy, mint egy szél által fölkapott újságért, elveszett hajtűért, az egyforintosért, mi a csatornába veszett. De nem fogja érte megróni senki sem, mégis valami szörnyű, jeges borzongás keríti hatalmába, ahogy a Duna vaksötét mélyére gondol. Igaza van az Ernőnek, a víz talán nem kék, hanem Barna. De nekem Jáger Teréz álomkék szeme világa az élet, nem pedig ez a koszos víz. Menj hát a Pokolba, fagyos mély, engem nem ragadsz el! – így kiált a semmibe, s szinte biztos is benne, hogy a telepen már senki sem hallja. A pucolók kettőkor elmentek, utána a hajógyári szerelők, négy után meg valamivel az olyan lelkiismeretes piszmogók is, mint az Ernő. Egyedül maradt a telepen, csak ő és a víz. S most valamiért mintha rettegne tőle. Nevetség az egész, gyermeki rossz humor!
De milyen jó lesz holnap a nagy vacsora után – biztosan tojással töltött fasírt lesz, mert Jáger Károly azt szereti! – immáron a vőlegényeként, jóllakottan bebújni Terézzel a kisszobába. Tetszeni fog neki a gyűrű, mert szerelmes. S majd kitalál egy szép legendát is neki: a Duna mélyéről hozta föl, s mítoszi sellőlányok voltak segítségére. De ő elragadta a legszebbnek: Teréznek – s elrabolta tőlük!
Mennyei álmokban gyötrődik Bartha Imre, s észre sem veszi, hogy atléta nélkül veszi föl a pulóverét a farmerkabát alá. Meg nem találja a farmernadrág övszíját – no persze, biztos az öltözőfülkénél hagyta, ahol a munkásruhát kiadták.
Lázasan egyensúlyozik az egyre füstösebb szürkületben a partra. A fejét fájlalja, s oly nyugtalan, mintha a műhelyben maradt volna valami. A cigarettája, a kantáros nadrág zsebében! – s vissza is fordul, ha kissé imbolyogva majd bele nem esik a vízbe. A szürkülő alkonytájban végül rágyújt, hogy valami vörös is legyen az égben. De nem ül be a hajóvázba a parton, csak áll a móló előtt. Ekkor már figyelték.
Testének szép íve volt a tompa fényben: széles válla és keskeny csípője, hosszú karjai, s határozott lépte. Igazán hercegi forma volt teljes nemében, a vöröslő végű cigaretta is illett hozzá. Akkor még eldobhatta volna, csinálhatott volna oly nagy tűzet, hogy megmenekszik annak lángoló folyamán át! No persze, terve volt: az övszíjért bemenni a fülkék labirintusába, aztán azt nadrágjába kötve meglógni, elérni az ötórás HÉV-et. De miért volt akkor márciusban olyan sötét, és különben is, hová tűnhettek az addigi trikói? Valaki bizton elhordta őket, mert csak az idén négy ruhája már oda lett! De hát ki a fene hord el mégis piszkos férfi fehérneműket?
Bartha Imre nem értette minden mozzanatát annak a világnak, amelyben élt. Csak a slágereit ismerte és a divatját követte. Belevaló gyerek volt, de soha nem szerezhetett a maga fajtájából valótól eltérő emberről komolyabb ismeretet. Fiatal vagány volt, és megértette a fiatal és belevaló srácokat, a bátor embereket. De például az olyan tompult elméket, mint Bancsik, aki fél a feleségétől, és munka után egy dohosan sörszagú kocsmába menekül, nem értette meg. A megkeseredettség, az életbe és a távoli vágyak elérhetetlenségébe való belefásultság még nem jutott osztályrészéül soha. Így csak távolról figyelte Bartha Imre ezeket a szerencsétleneket: a piszkos gépgyári munkásokat, akik fiatal lányokra csorgatták a nyálukat a metrón, a sipítozó vénasszonyokat, akik soha nem kaptak a férjüktől elég figyelmet, és rikácsoltak az utcán. Az órájukat látványosan és fellengzősen bámuló, beképzelt urakat, akiknek keveset adott a nemi élet, és hatalmi pozíciójukba bújva aláztak náluknál kapósabbakat és szerencsésebbeket.
Imrusnak az élet mindent megadott, ekképpen ő gondolni sem szokott arra, milyen lenne, ha például nem megvenné, hanem ellopná azt a gyűrűt, ha egyszer megtámadna egy neki beszóló vagányt az utcán, és nem haveriaskodna, ha nem meghódítaná, hanem elcsalná a Terézt, ha nem szép szóval becézné, hanem megerőszakolná. Nem, Bartha Imre nem ismerte még az elveszett Paradicsom hidegét, és benne az aljast, a tolvajt, a gyilkost. Imre legnagyobb bűne volt – Csepel királyaként – hogy hónapokig utazott jegy nélkül a csepeli HÉV-en, és nem egyszer az ülés alá tapasztotta a rágógumiját. De attól még anya meggymártásos rizseshússal várta, és karjába bújt a Teréz a pesti szélben, és nem is akarózott kibújni onnan. Hát még ha a farmerkabátját meglátja! No mert az akkora nagy – ugyanis Németországban vette egy haverja, és igazából XXL méretű – hogy abban a Teréz szinte teljességgel hozzágombolódzkodhat.
Nagy kabátját átjárta a szél, piciny cigarettája vörösen izzott. S bár halott volt a táj, Csepel királya nem félt az egyébként alkonyat után horrorisztikus roncstelepnek tűnő hajógyárban. Hát még ha hallotta volna, miként süvít a szél a kihalt hangárban, ahonnan tavaly augusztusban kiemelték a nagy hajót! Imrét nem borzasztotta a szellemjárta, leszerelt ipari részleg gondolata. Mi dolga is lett volna neki arra? Ha bátorságpróbára adja persze a fejét – tízéves korában kiment egyszer egy barátjával a Rákóczi úti temetőbe! – akkor nem futamodik meg a sötét termek és a rég halott gépek gondolatától. S ha a Teréz ott volna, érte azonnal rohanna és kimentené ebből az éjszaka túl csendessé és sejtelmessé váló hajógyári világból.
Zörgőn fújt a szél, és nem voltak madarak. Imre egy olyan épület előtt dobta el a csikkjét, amelyben az ablakhoz tapadva arc volt: ezt persze nem figyelte. De aztán még egyre rágyújt, s mint apja, ki nála is nagyobb vagány volt egy más korban, füle mögé teszi, és elkezdi tekerni a dinamós kis zseblámpát. Beveti magát az öltözőfülkék labirintusába. Arra jól emlékezik, hogy a harmadiknál tette le az övszíjat – s így hát ott kellene lenni a trikónak – de az megint nincs sehol.
-Kurva életbe! – zajong és nagyot tapos, s vad lármájára mintha odébb rezzenne valami. Csak nem öltözne itt még ember, vagy állat fészkelt a fülkébe, holmi betévedt hajléktalan?
Bartha Imre szíve akkor már nagyobbat dobbant, ha Hawaii szeme oly melegen fénylett is tovább a szeles sötétben. Trikó sehol, s épp az övet tekerné, mikor a szájában tartott, fényesre tekert kis lámpa lehull a kiszáradt fűbe, s a világ elsötétül. Kitartóan keresgél – csak a parti lámpák égnek már, így a kapuig eltalálni is felejtős – s lehajol, tapogat egyre – furcsa szagot érez, s mintha valaki járna a füvön! – mikor ifjú szívének rémes rontására valaki a kezéhez nyúl, és feltekeri a lámpát. Imrét kiveri a jeges veríték, elébb hátrálna, szökne el, míg egy pillanatban a sárga dinamófény megvilágítja a nagy melák girhes, goromba arcát. Zsák Ferenc az az őrházból – nála kellett volna kijelentkezni. De mit művel a fülkéknél? Csak nem takarít a sötétben? Vagy megnézi, nem fészkelt-e be holmi hajléktalan? Ó, a frászt hozta rá, mégis miért nem köszönt? És miért ért a kezéhez?! Az érintése jeges volt…
A nagydarab férfi püffedt arca azonban nem nyugtatja meg: mint egy szörnyeteg a hajógyári éjszakában, olyan, a gyermek félne tőle! Így látta őt azon az utolsó éjszakán Bartha Imre, ki akkor ösztönösen zavarában panaszáradatba kezdett.
-Valaki mindig megfújja az atlétáimat! Komolyan, ez a sokadik már, hogy itt hagyom, és nincs meg!
Az őr erre semmit nem szól elsőízben, csak figyeli, hogy Bartha Imre az övet még csak félig csatolta be.
-Hát nem felháborító? Büdös, mocskos trikó, amit hetekig hordok munkába, és valaki még azt is elviszi! Hallatlan.
Zsák Ferenc nem hátrál, és nem indul meg a belső öltőzők felé sem, csak egyre elhallgatja az Imrét. Annyi idős lehet, mint az Ernő, csak az elhízástól és a gyötrelemtől rútul öreges. A szeme nagyon furcsa, mintha hártya volna rajta. De azon a hártyán át is jól látja Imrus, hogy az ő Hawaii szemébe néznek. Érzi, hogy izzad – lázas álmában szokott lenni ennyire forró a teste.
-Maga ehhez semmit nem szól?- dobja fel újra a kérdést, és azt a kifürkészhetetlen szörnyeteg-arcot kémleli.
-Valaki szereti a ruháit. – csak ennyit szól rekedtesen, mire Bartha Imre egészen a falhoz dermed. Leállítaná a dinamópörgőt, de akkor kialszik a fény. Hogy mit mondott?
-Valaki, aki mindig látja magát. De nem tehet mást, be kell érnie a látványával…
-Miket beszél?
-És azt is végig kell néznie és hallgatnia, hogy azzal a szőke kis csitrivel enyeleg…
-Hogy mer így beszélni a menyasszonyomról? – Imre bájosan kihívó arca lángban úszik. Egészen rosszul van most, mintha hánynia kellene, de nem tud. Mit akar ez az ember? Mi az hogy figyeli, mi ez az egész mégis? Haza akar menni anyuékhoz meg a Gizihez, a Terézt akarja érezni az ágyában, hogy az is biztonságban van már! De akkor hirtelen hozzáér a Ferenc, és elkapja az ő lángban úszó arcát.
-Maga olyan mint egy hős, amikor haragos… – jelenti ki a Ferenc zordan, és odanyúlna a nyakához, ahol szét van nyílva a kabát. Bartha Imre ezt még tűri, ha át is járja a hideg borzongás. Mindent ért már, csak szabadulni szeretne. Megérintik ott, ahol az átszúrt szívről van a tetoválás. Ez az ember kétszer akkora, mint ő.
-Vegye le a nadrágját, Bartha. Kár volt felvennie az övet. – így hangzik a parancs, mitől az Imre egészen rosszul lesz. Agya millió kombinációját vezeti le annak, mégis hogyan szökjön, ha már ez az ember elállta az útját. Elkezd vetkőzni lassan – sötét szőr nő a hasán lent, csak a Teri tudta. S mikor az a másik letérdel, mikor az a hatalmas állat átkulcsolná és elébe vetné magát, a kihúzott övvel, mint egy vadnyugati hős, annak opálos szeme közé vág, s nyakába nyomja a cigarettát, s mint becserkészett vad az erdőn, kiben a halál dorombol, a fülkék közt csapdosva egérutat nyer. Persze a Zsák Ferenc valahogy jobban ismerte a vetkőzőrészt, avagy csak jobban hozzászokott fakó szeme a sötéthez. Mert valahogy egy ajtós kanyarnál az Imrét oldalba kapja, s a Holdtalan sötétben beszorítja a sarokba. Imrus érzi a nyakában annak a férfinak a savas lihegését, hogy nyálas, s szinte harapja, fájdalmat okoz, s az az ólomsúly a tüdejével nekinyomja egészen a falnak. A nadrágját is lehúzza, s Imre olymód megretten, hogy azonnal hátrarúg és nem téveszti célját.
-Hagyjon engem békén! Maga korcs! – s kiszalad a fülkerengetegből, mire a másik kínjában is vágódik utána, s valahogy elkapja az őrháznál, s annyira megpofozza, hogy Bartha Imre szinte beleájul, s fakulnak neki a képek. Pedig ott még égtek azok a hazug parti lámpák, amik nem fedték fel soha előtte az eltűnő trikók és az őr titkát.
Nyöszörög és sír, a szája véres és már benne fullad. Ferenc beráncigálja az őrházba, s ő már nem tud tiltakozni, fáj nagyon. Az életösztön utolsó csírája egyetlen reményt hajt még ki Bartha Imre fiatal szívében: hogy ha megerőszakolta legalább elengedi, hogy otthagyja és ő a félelem sokkjában is kivárja a másnapot a műhelyben a Dunán, vagy hazavonszolja vérző sebeit az utcán, hogy ne nézzék nagyon meg a HÉV-en. Az ötórást már nem éri el.
Ezek voltak ezen összetett emberi lény, Bartha Imre – a családnak Imrus – utolsó rettegésben fogant álmai. De ennek a félisten lénynek, a fekete hattyúnak, kinek mozgását annyi társa csodálta – ennek az élet örökkön napfényes oldalán dohányzó és álmodozó csepeli királynak az utolsó vágya nem vált már valóra. Pedig ebben benne élt még az ezer mozzanatú másnap: hogy megveszi a Király utcában a vízkék kövű gyűrűt az ékszerésznél, vacsora előtt megkéri Teréz kezét, tojásos fasírtot esznek Jágeréknél, s az immár menyasszonyával összebújik abban a virágmintás gyerekszobában, mi kettejüknek örökkön a Mennyország volt.
Azonban a Ferenc sikamlós kezében valami csillant. Kés volt talán, egy kicsi penge. Imre az utolsó vágy jogán – mint mind, ki így veszett el ebből a világból – szabadkozott volna, hogy ő nem szól erről soha életében senkinek. Nem tudta akkor még, hogy hamarosan már tudni fogja, milyen az igazi Mennyország. Neki az a virágmintás szoba volt Terivel a Mennyország, s azon az esten a hajógyár volt maga a Pokol. Bartha Imre félt az örök álmodástól.
Ferenc végigsimította a mellkasát – Imre már gyenge volt szökni, szétverték az arcát és tönkretették a testét – s Imrus akkor már tudta annak a férfinak az opálos nézésében, hogy ő örökre az a huszonötéves, vagány srác marad az emberek emlékezetében – tudta, hogy nem fogja megvenni a gyűrűt Teréznek. Ki akarta lökni a bódé ajtaját, s hátrálva sikerült is neki, de akkor rávetette magát az őr. S mintha megint a tetoválás helyét kereste volna – de most nem, hanem a másik oldalt. Régi barátnőinek mindig azt mondta: ott van az igazi szívem. Zsák Ferenc tudta ezt jól, s még nézte a zubogó vért, és azt az utolsó pillantást, ami még az övé volt. Fekete, véresen vergődő hattyú volt Bartha Imre: az utolsó percekben is vöröslőn eleven, mint a legeslegelsőkben. Ferenc betekercselte a farmerkabáttal – Imrus olyan szép volt, ahogy egyszer csak lehunyta a szemét, hogy a férfi egy percig csakugyan úgy érezte: bűn volt megölni egy angyalt. Egy mennyei lényt, aki vérző szívére teszi még kezét, és még holtában is olyan szép, mint valami gyűlöletes szent. Zsák Ferenc nem bírta tovább nézni, el kellett tüntesse festményre kívánkozó alkotását.
Valami leselejtezett hajtóműrészt hozott elő – valamit, amiről tudta, hogy immáron soha senkinek nem hiányzik, nem úgy, mint Bartha – s beletekercselte az Imre kabátjába. Össze is gombolta, s egészen betekerte a testébe, mintha ölelné. Teréz helyébe került hát e fém. És hova került Imrus? Csak utánament annak a sok pici csapágygolyónak, amit délután beszórt a Dunába – óvatlan álmodozásában. Még csak nem is csobbant nagyot, s nem volt olyan szörnyű, ahogy a Ferenc félte a dolgot: egyből befogadta habtestét a víz, s mintha a Duna őérte meg is nyílt volna, azonnal elnyelte a mély. Mint egy Hawaii temetés, olyan volt: a folyók hercege végleg alámerült immár a vizek Mennyországának. Utána csönd lett és elállt a szél. Zsák Ferenc a hatórás HÉV-vel ment haza, s egy építkezési konténerbe dobta az aznapi munkaruhát.
„A szerelem megment.” – írta harminc évvel később Teréz a férjétől karácsonyra kapott naplójába. Tisztán emlékszik a másnapra: az Imrus nem hívta föl dél körül, nem jött át vacsorára, és nem is járt otthon. Aztán a hajógyár szokatlan képe. A Gizi állítólag látta, hogy vér volt a füvön, de a hajógyári őrmester azt mondta, volt ott valami döglött állat.
Aztán az úszóműhely nyomasztó csendje: Bancsik Ernő nem merte bekapcsolni a rádiót. Pedig hát másnapig ő is azt hitte, hogy csavarog az Imre. De hát a Menyasszonyának sem szól, senkinek!? Amikor azonban a vízre ment, mindig úgy érezte, hogy társa egyre közelebb van hozzá – kiváltképp, amikor vízre bocsátották azt a hajót, aminek a motorjáról Bartha Imrének az jutott eszébe:
„-Ha előléptetnek, elektromos autót veszek, ha megnyerem a lottót, akkor pedig lesz egy hajónk, amivel kirándulunk, s bejárjuk az elfeledett, régi partokat!”
E szavak sokáig csengtek Jávor Teréz emlékezetében – évekkel később is, mikor már más fiúk csapták neki a szelet, mérnökök, jogászok, orvostanhallgatók, kik nem voltak már olyan vagányok, hogy ki mertek volna lopózni tíz évesen a Rákóczi úti temetőbe.
Az Imrét nem temették el, s ami azt illeti tán, örökös körforgásba vetették fiatal életét különféle italos flakonokon. Meleg, Hawaii tekintete, ami nem illett Pestre, sokáig kólás, gyümölcsös dobozokról nézett vissza azokra a fiatalokra, akiknek már csak a nagyobbik testvérük emlékezhetett rá. És akkor a népszigeti strandok teraszán elmesélték a fiúk, hogy milyen nagy vagány volt – egyszer két utcát végigrohant az ellenőr miatt, egyszer pedig megvédett egy fiatal lányt, akinek beszólogattak a nagyfiúk valami klubban.
Csak őt nem védte senki sem, csak az az irdatlan farmerkabát, az az irdatlan élet, ami túl nagy volt rá, s valahogy érezte ő, hogy nem talál abban helyet. Gondolta volna persze, hogy angyali arca bekerül a neves újságokba, hogy olyan nők is találkoznak vele, akik a Vígszínházban dolgoznak, akik igazi szivart szívnak, akiknek fémzöld autójuk van, és található benne rádió is?
-Bartha Imrét keresi családja! Egy hónapja nem ad életjelet magáról. 1963.01.17-én született Pesten, utolsó munkahelye: Csepel, Hajógyár, Szabadkikötő-úszóműhely volt. Kérem, ha bármit is tud róla, hívja a következő számot:…
Ez a szöveg egy hónapon át szakította meg a korszak szép slágereit Gizi autórádiójában, s miután eltűnt a hangadásból, a televízióban is feltűnt – diákkori fényképét láthatta Teréz – majd ottmaradt a kisebb narancsleves flakonokon, s néhány széltépte plakáton a Margit-szigeten. Gyufásdobozra is rányomták egyszer, s néhány századvégi balatoni nyaralóban akad még tán ilyen doboz. Nem csinálhattak téboly-felhajtást, egy felnőtt emberről volt már szó. De ez a felnőtt mégis otthon lakott, és lelkében mégis gyerek volt még. Így csak egynémely emléket hagyhatott tablóképes önmagáról a sajtói és a kereskedelmi világból. Legszebb emlékeként azonban Jávor Teréz őrizte örökké: neki az élet volt, és maga a szerelem.
Teréz soha többé nem lett szerelmes, ha egynéhány romantikusnak hitt kalandba bele is futott még a lázító kín időszaka után. Mert egy évig betegeskedett, kórházba járt, depressziós volt, azt mondta, Imrével álmodik, de valamiért az nem tud beszélni, hogy egy fontosat elmondjon neki. Sokat szenvedett, és mikor meg is nyitotta féltett szívét és virágos kisszobáját új élvezeteknek, minduntalan csak a Bartha Imrével álmodott meggyilkolt jövőt élte újra az új fiúk ígéretében. Kereste őt az ágyban, mikor másokhoz bújt.
-Jobb oldalt a mellkasán volt egy átszúrt szív tetoválás…
-Micsoda? Mégis kinek? – efféle furcsa párbeszédekbe űzték a bújós mozzanatok, s még furcsábbakba a nagybetűs élet. Dr. Meizer István – ki akkor még gyakorló orvos volt – zöldköves jegygyűrűt is vett neki. Nem utasíthatta vissza, benne volt a korban.
-Egyszer azt mondta: az ő vízkék szemének ragyogását akarom visszalátni az örök drágakövek csillanásán…
-Hogy mondod, Teréz? Ki mondta ezt?
És a legdrámaibb, és egyben legszebb pillanat tán az volt, mikor a fényűző esküvőn a bérelt kishajón együtt dobták be a rózsavörös koszorút a Dunába.
-Emlékül, Imrus… A szerelem örökké él!
-Mit mondtál? – kérdi a Meizer István.
-Hogy a szerelem örökké él.
-De előtte!
Egy szerelmes szív, Jáger Teréz messzi hegyekben fogant teste és lelke volt az, mely többet szenvedett el, mint amennyit egy szőke búzaviráglány a kilencvenes évek elején a halálos tehetetlenségben elbírt. Persze a család is kivette részét a bizonytalanságban való őrlődés legmélyebb kínjából. Ez a legmaróbb Pokol! Míg éltek, mindig vettek valamit az Imrusnak születésnapjára, és soha nem köttették ki a vezetékes telefont – mert azt az Imrus ugye tudta fejből! Így nem bántották a szobáját sem sokáig – hiszen a takaró illatában és a szétdobált papírosokban benne élt még minden álma!
Teréz sokáig eljárt a csepeli kislakásba – a Gizi szerette, ha ott volt, s bejárása volt örökké, s eljátszották olykor, hogy a családi körben úgy nevetnek, mintha az Imrus is ott volna. Teréz egy ilyen alkalomkor egyszer rosszul lett: valamit mondott az apa arról, hogy az Imrus milyen jó úszógyerek volt, mindig felhozta a medencék mélyéből a játék karikákat – és akkoron Jáger Teréz hevesen szívéhez kapva abba a régi kisszobába rohant, amiben az idő mintha megállt volna. Mindenhol Bartha Imre képei, örökkön derűs mosolya, s az ő meleg, Hawaii tekintete és minden Hawaii álma..
„Francián körfolyosós házban fogunk élni a Szondi utcában, a déli fény másvilági ragyogásba helyezi majd a balkon rózsáit, mikben mélyen belehajolva újra szimatolhatom egy elveszett Paradicsom illatát. Imrével meg volt a Paradicsom is. De eltűntél, szerelmem…” – s azt a kis tablóképet fogja keretben az asztalon, ami rajta volt oly sok terméken éveken át.
„Talán túl mélyre mentél, hogy az igazgyöngyöt felhozd, s tán megláttad a sötétben, hogy nem ragyogón kék, hanem itt Pesten barna a víz. De nekem itt voltál te Csepel-szigeti királyom, örök uram – s ma már az én legmerészebb álmom!”
A család tudta jól, hogy Teri sír, s a képet fogja, s akkor a Gizi sem mert bemenni hozzá.
2024-ben azonban már csak a Gizi élt meg a Teréz – Imrusnak azon a télies, hajógyári napon igaza volt: őt sosem temették el. Ez a két különös sorsú nő azonban megérte a huszonegyedik századot, ha az új kor egyiknek sem váltotta valóra az álmait.
A Gizi takarító volt, később körmös, és a férjéről időközben kiderült, hogy alkoholista. Néhány sok követős Facebook csoportban megosztotta még az Imre fekete-fehér fényképét is, s a fiával hozzágeneráltatta a FaceApp-pal, hogy hogy nézne ki ma. Teréz beleőrült a fantáziaképbe, a Gizi gyereke azt sem értette, ki volt ez az ember.
Teréz férjéről időközben csupán az derült ki, hogy pitiáner. Vidékiesen tartózkodó, s ami az érzelmeit illeti, mélyen hallgat, sosem paprikázza föl magát – s még büszke is az önmérsékletére. Talán az sem zökkentené ki jeges közönyéből, ha megtudná, hogy ő előtte, egyszer még nagyon régen, a Teréznek fiatalkorában volt egy vőlegénye.
„Fiatalság, bolondság.” – holmi ilyesmit szólna, hiába látná annak enyhén szívbajos és sárgán májbeteg szemében, hogy valamely rémséges álomban tovatűnt boldogság egy ideális világban valóság lehetett volna. S hogy valamely elképzelt tartományban – egy párhuzamosan futó, jobb világban, a képzelet színes nyomorában – talán valóra vált.
-Mit írtál föl? – szakítja meg a vacsora családi csöndjét az István, de nem gyanakvón: csak udvariasságból kérdez. Teréz regényt ír, és szüntelen eszébe ötlik valami. No persze, káprázatos gondolata támadt egy nagyszerű zárásról – „a gyermekkor téliálmába futó, bűvös Mennyországról.” De túl bonyolult lenne a férjét bevezetni abba a világba – a birodalomba, melynek határa megvédi tőle Terézt, egészen elhatárolja és óvja egy életen át.
-A legnagyobb tragédiák és a legszebb remények soha nem válnak valóra…
-Tessék? – veszi el István a sót, és akkor kicsit megdermed neje pillanatnyi zavarán. Az rá sem néz, csak a távoli képekre mered a távoli polcon. Meizer István mindig is tudta jól, hogy a fotók egyikén olyan valaki van, aki nem csupán a rokonok rokonaként lépett be Teréz életébe. De soha nem találhatta ki, hogy melyik volt az.
-Apám mondta mindig: a legszebb remények soha nem válnak valóra… – ismétli önmagát, és tudja jól, hogy az esküvői keret mögött ráncosra gyűrt, kicsi tablókép van: egy harminchat éve eltűnt fiatalember Hawaii-mosolya. Nevetve néz a világba, önfeledten – az örök vagány! Kinek elég nagy volt az élet, mint az a farmerkabát, kinek borzongós januári teleken is álomkék volt a Duna! De mi maradt belőle mégis? A kioltott fiatalság? Borzongó rejtély, örök szélcsend és a víz borús hallgatása!
„Álommá lettél…” – gondol egyet Teréz, s oly különös merengésbe kerül, melyben még sosem gondolhatott reá. Mintha csak tavaszt várna a télben, egy felcsendülést a világok örök viharában, dalt a szélben – Paradicsomi fekhelyet, hol soha nem nyugvó szíve megpihenhet. Mert a szívéhez kap, s be akar rontani a lefoglalt dolgozószobába.
-Rosszul vagy? Mi lelt? – utána szalad István, de Teréz, mint ki írni vagy halni készül, az ajtót becsapja, s türelme fogytán a férfi
– hogy nejét megint az alkotói szenvedélyek fűtik – nem rohan utána, ráint, s inkább megpihen, valamit szól, hogy majd benéz még.
Teréz a bőrkötéses tömbnél ül, s a gépet is felhajtaná – de valami szorító inger éri, láz keríti hatalmába, s hiába írna, keze megfagy, majd mint kit komoly őrület ragadt el, a tükörhöz lép, s tollászkodik, s ruháját pedri egyre. Ötvenhárom éves, de még látszik benne az, aki volt, még szép és egyben benne él a fénykora – a havasi lány a parton, örökkön kék fehér ruhában, lépése súlytalan és angyali a nevetése.
De ő már nem látta ezt a szőke lányt oly rég, a szertelen gyermeket, kiben még benne élt az összes álma. Nem látta magát szépnek, és senki nem tett azért, hogy úgy legyen. Egy őrült pillanatban azonban mégis mintha egy messziről áradó szerelem fényében látná meg saját magát. Egy vágyott Teréz, ki soha nem válhatott valóra. Kapkod, s oly zavart, mint ki tűkön ül, és nem bír várni, s beteg szíve vére az arcába árad egészen, mikor is kinyílik az ajtó.
Nem szól, csak bámul az ő forró, Hawaii-szemével, és oly kiáradón boldog, álmodó az arca. A farmerkabátja ázott, s lám, ébensötét haja is csurom víz még, s összetapadt erdős szemöldöke. Mégis a régi hajzselék illatát hordozza, a 86’ban kiadott Obsession parfümét, és árad belőle valami végtelenül messzi, másvilági. Vizes a bőre, csillogón, s úgy néz, mint aki bocsánatot kér, de nem tehetett erről az egészről, ő nem így képzelte el.
-Teréz! – szólongatja, s mintha egészen messziről szólna a hangja. És Teri nem kérdezi meg: mégis mi történt? Hogyan lehetséges az…? Hanem szinte elébe vetné magát, mert neki szánta az életét, s most végre odaadhatja hát – Imrus!
De Bartha Imre magától térdel elébe. Formás kezében valódi kagyló, de mi benne van, úgy csillog, mint a mesében. „Az ő vízkék szemének örök ragyogása…”
És Teréz, habár érzi, végső birodalmának tágas aranytermében mozog, ezt az utolsó gyönyört, e valóságba lopni kívánt boldogságot elragadja még, ha ömlik is a könnye.
-Imrus!
-Felhoztam a gyöngykagylót! Teréz! Ó, szerelmem, ha tudnád, milyen mélyre kellett menni…!
De Teréz, mint kit rögzített a pillanat, már nem tud többet sírni, idősen karjába omlana annak a régi fiúnak. Ám az megelőzve őt, vadul és nedvesen magához vonja, s szájon csókolja, ahogy ennyi idős nőt már Meizer szerint nem szabad. S Jáger Teréz beleivódik egészen a vizes farmerkabát meleg rejtekébe, mi alatt Bartha Imre ifjú szíve ver.
-Most már nem kell, hogy félj. – szorítja remegő testét az Imre, s Teréz, mint félénk kis állat bújik hozzá.
-Tudod, az élet mindig olyan nehéz volt… – suttog Teréz, mint ki érzi már, hogy lőtt sebet kapott. Imre átkulcsolja gyűrűs kezét, s megcsókolja annak fehér remegését.
-Tudom. – feleli elismerőn, mint ki mégis titkot súg meg, ám közben még szebb tervet tartogat.
-Ám ez a boldogság örök lehetne… – súgja Imre, s pont úgy Teréz fülébe csókol, mint nyolcvannyolcban, azon a januári reggelen, a parton, Csepelen.
-Hogyan? – kérdi magában Teréz, kinek boldog lázban remeg a teste, s gyönyöre méregként fut a vérén át: az utolsó pillantást veti akkor a világra.
-Jöjj hát velem…! – fogja át karját az Imre, mintha táncban lennének a bálban, s oly igazán szokatlan lehet kívülről a kép. Mintha esküvőn táncolnának. Teréz nem kérdi már, hova: a szíve érzi, s egyre ver. Imre a fülébe súg:
-Oda, hol égszínkék a víz, és mindörökre március van. Francián körfolyosós házban élünk egy másik világ partján, mályvaszín rózsáid másvilági ragyogásba helyezi a déli nap – és beleszimatolva érzed majd egy meglelt Paradicsom illatát – mert létezik! – csak itt mi nem lehettünk boldogok! Mert a világ rossz! Teréz!
És Jáger Teréz a boldogság ígéretével néz akkor Imrus vágyakozón Hawaii szemébe. Átadja fehér karját, mint ki azt vágyja, hogy oltárhoz vezessék. Majd utoljára abban a különös sorsban, mi ezeknek a furcsa embereknek jutott akkor régen, hagyja, hogy eltűrje immár festett haját fehér kis füle mögé.
Bartha Imre úgy csókolta meg akkor az idős Terézt, mint a menyasszonyát, s az tudta jól, hogy abban az összeforrásban immár álommá lesznek mind a ketten.
„A szerelem örökké él.” – írta utószor Jáger Teréz közhelyesen a bőrkötéses füzetébe, mielőtt végleg maga mögött hagyta ezt a világot. Meizer István végül elbólintott a nappaliban, és reggelt talált csak rá a nőre: szívroham érte este – várható volt – ám mégiscsak különös körülmények között. A ruhája vizes volt, és volt nála valami ismeretlen ékszer – a férje szerint nem tőle kapta, jól lehet örökölte az örökkön homályfedte rokonoktól.
Érdekes volt persze az is, hogy végül befejezte a regényt is – le volt zárva a számítógépe, ám a történet teljes egész volt benne. Csak Meizer doktor olvasta el, s nem került sokáig sokszorosításra. Volt benn egy érdekes hős: a Csepel-sziget királya. Ez egészen humorosnak tetszett az Istvánnak, s magányos estéin néha el is mélázott rajta. Aztán meg az a másik gondolat is sokszor eszébe jutott, amit Teréz a halála estéjén a vacsoraasztalnál mondott.
„A legnagyobb tragédiák és a legszebb remények soha nem válnak valóra…”
Ezt éppenséggel nem vélte igaznak: tudta ő jól, hogy Jáger Teréz ifjúkorában a legnagyobb tragédia immár valóra vált – elvették tőle ama gonosz élet legszebb ígéretét. A halálban azonban szerinte – miképpen egy orvos, akinek naponta könyörögnek azért, hogy hagyja őket meghalni – ottan úgy vélte, Teréz legszebb reménye is valóra vált: mert ott ő lehetett a vizek királynője a Csepel-sziget királyának oldalán. Így végződött a regény is, mit az egykori havasi lány az életből merített. De mintha barna, saras vizet mert volna a Dunából, akképp akarta ezt a rémséges álmot – mit az élet megírt – égszínkék ragyogású, Hawaii tengerré tenni.
-És bejárták az elfeledett, régi partokat, a zúgó fák közt felfedezve az ösvényt, hol a beszélő virágok nyíltak. – így mesélt Meizer Klára a Duna-parton annak a kicsi lánynak az ölében, ki soha az életben nem tudta meg, hogy ki volt az a régi fiú a képen, s hogy egyszer létezett egy Bartha Imre, kit a barátai a Csepel-sziget királyának hívtak.
-És mit beszéltek a virágok? – kérdi a gyermek.
-A virágok azt beszélik… – s itt kissé megakad Klára hangja, mintha a mesekönyv szövege hibás volna. Kicsit megköszörüli a hangját, s a vízre nézve lágyabban szól:
-A virágok azt beszélik, hogy a szerelem örökké él, hogy a szerelem örökké…
Ehelyett persze ez a sor állt a Jáger Teréz alkotta széphistóriában:
A virágok azt beszélik: ember, vigyázz! Nem minden lény jó! Óvd hát szerelmedet, s törékeny életed: mert a mélybe hullott igazgyöngy, ha csillogóbb is bármi földi szépnél, az nem tükrözhet mást, csak messzi, másvilágok ragyogását, a Paradicsom végtelen hidegén át fénylő, örök tavaszban…
2024.01.19.6:19 – felépülök
írásaim
♦ PIMPEDLY SZABÓ GEORGINA