6 darab vers
♦ PERTICS GERGŐ | VERS
azt mondják de én nem hiszem
hogy valaki jár a fák hegyén
azt mondják úr minden porszemen
hogy a félelem hogy a remény
hogy gyújtja s oltja csillagod
hogy ő a megtartó irgalom
azt mondják de én nem hiszek
se irgalmat se csillagot
se azt hogy a szakállam szálait
egyenként éjszaka valaki
és a fogakat melyekben sokasodik
minden éjjel ugyanígy
és azt sem hogy a daganat
daganat a testeken
mert minden test bizonytalan
de határolatlan terület
megkarcolja a fák hegye
nem gyógyítja be irgalom
nem nő szakállként újra ki
nincs mondat kimondani
„Ő MÁR MEGHALT. ÉN PRÓBÁLOK A HELYEMRE MENNI”
,de nem megy, immár harmincegy éve nem megy.
Nem átmeneti üzemzavar, nem a forgalom állt be az úton
szorgos kis útkaparók munkája miatt, akik kicsiny kezükkel,
bár a munkájuk nem ez volna, csákánnyal az utat bontják.
Hol az a hely, az a szelete a földnek,
hol, hisz nevem hibátlanul ajtómra írva,
a transzcendens postás becsönget?
Honnan, hova, és milyen úton?
Hány lépéssel és milyen gyorsan?
Hol van az én el caminóm,
hol vannak legyőzni a szörnyek?
Merre és milyen félkirályság,
milyen lány és milyen várban?
Milyen próbákhoz kell elégnek lenni,
hogy ne a Pokloknak tüzében égjek?
Poklokban meg még nem lazult hitem,
nem sötét, de néha félhomály van,
és Istenem, bárcsak látnám
utamat a félhomályban.
Olykor elvakít a nap,
de a napsütötte sávon
túl megint csak a sötét vár
és Charón áthajózni a homályon.
És Isten az atyám, ugyan próbálok
nap mint nap a helyemre menni,
de eddig, Uram, jól láthatod,
nem sikerült több, csak ennyi.
Mi kell még és mire vágyom?
Van tetőm, asztalom és ágyam.
Két kutyám az asztal alatt,
az ablakon nincsen rácsom.
El is látok egész messze,
távol vidékek ködébe,
de attól félek, már sosem lesz
meg az az út, amin járnom,
az a vár és az a lány és
az a sárkány, az a kincsek,
próbálok, de nem megy, nem megy,
nem tudok a helyemre menni.
A TI HOLNAPOTOKÉRT
Tizenéves koromban
egy második világháborús ütközetekről szóló
ismeretterjesztő könyvben
a kohima imphali csata
bemutatásáról szóló egyik oldalon
bukkantam egy sírfeliratra.
Az epigramma – máig emlékszem –,
így szólt:
„Aki pusztulásunk szánja,
szavunk hallva majd megért:
odaadtuk mi a mánkat
a ti holnapotokért.”
Tizenkettő, három, ha lehetettem,
de azóta emlékszem és
azóta azon gondolkodom:
vajon
majd az én sírfeliratom
(ha lesz)
mit tudhat rólam mondani?
Lesz-e majd valami vagy valaki,
amiért és akinek és
ami miatt szánva
– tehát, hogy lesz-e célja, értelme bárminek?
Hogy vajon
mi lesz az én Kohima Imphalom,
és hogy szebb lesz-e bárkinek
miattam az a holnap?
HANGULATSZABÁLYOZÓK
„Ezek a gyógyszerek legyalulják a hullámhegyek
és hullámvölgyek csúcsait és mélységeit,
kilapítva a görbét.”
Nem érzek semmit.
Csak ez az üresség, ami megijeszt.
Nem érzek semmit, pedig tudom
a kétségbeesés, a rémület, a pánik
és a fájdalom órái,
a kétségbeesés, a rémület és a pánik
napjai, hetei ezek,
de mégsem. Nem érzek semmit, csak az űrt.
Tompa levertséget és
a minden mindegy eddig ismeretlen optimizmusát.
Vannak azért változatai ennek is.
A tőlem eddig oly idegen „valahogy úgyis lesz”
és a „semmi nem számít már semmit” közötti sávon.
Vajon ilyen lehet másoknak lenni?
Vajon ilyen lehet
a sólyom feszesen maga mellé szegezett szárnyú zuhanása
és a méhészborz támadása nélkül?
Ezt hagytam ki eddig,
és így lesz már mindig ezután?
MAGYAR VÁGYAIM
Ispán szerettem volna lenni mindig,
a vármegye prominens alakja.
Már óvodában is, a délutáni
kötelező alvásnál, félig húnyt szemmel
arról ábrándoztam, hogy miközben az engedetlen bérest
vesszőzik a hajdúk,
fácán, sólyom vagy turul száll a Világfa alsó ágára,
engem kutatva körbe kémlel,
és hamarosan meg is talál a gémeskút
vagy malom alján, párducos magyar vitézt.
S bár sokasodik fogamban az idegen anyag,
boldogan nézem e második honfoglalásunk;
ahogy egykor a Kárpátokat,
most Londont és Bécset is bevesszük,
úgy áradnak a törzsökös magyar legények
és leányok szét, akár a hetvenhét tenger,
mi egykor partjainkat mosta.
Ispán szerettem volna lenni mindig.
PÜSPÖKLADÁNY-SZÉKESFEHÉRVÁR: 2:1
A vármegyék és egyházmegyék kupamérkőzésén
a nyilvánvaló financiális előny dacára
idén az egyházmegyék csapata győzött.
Diadalmas vonulásuk láttán a lelátókon
magát szép számmal képviselő papság
gyűrűjében az összes megyés püspök, de még az
áldott bíboros úr is
nagyot kortyolt a büfé túlárazott miseborából,
az ellenséges lelátók B-középjét pedig a kirendelt hajdúk
is csak alig foghatták vissza. Néhány esetben
fokos, könnygáz, bikacsök és gumibot is
bevetésre került.
Persze, ahogy lenni szokott, a boldog
vagy éppen csalódott nézők nagy része
illedelmesen indult haza,
zsebükben farhát és vármegyebérlet.
Magyarország előre megy, nem hátra.
írásaim
♦ PERTICS GERGŐ