– Viszonylag kevés gyerek indul így neki egy pályának… „Normális” érdeklődési köre nem volt?

Festőművész szerettem volna lenni, de 17 évesen rájöttem, hogy nincs hozzá tehetségem, így átlendültem a másik érdeklődési területemre, a vízre. A Műegyetemen már hidrológusként szakosodtam, azon belül a szűkebb kutatási területem az árvíz lett. A művészeti érdeklődésem azonban egész életemben megmaradt, sokat jártunk Judittal, a feleségemmel – aki egyébként festőművész – szalonokba, gyűjtők és művészek közé. Nappal voltam Dr. Jekyll, éjjel pedig Mr. Hyde, de be kell valljam, a Mr. Hyde sokkal izgalmasabb volt. De nézzük Dr. Jekyllt, hisz emiatt beszélgetünk. 1972-ben elvégeztem az egyetemet, de az az érdeklődés, hogy mi történik a csapadékkal, nem szűnt meg izgatni. Tartott egy előadást egy világhíres ír professzor, Jim Dooge – későbbi szellemi atyám és mentorom – az akkor frissen induló hidrológiai folyamatok matematikai modellezéséről, hogy miként lehet a csapadékot kapcsolatba hozni a lefolyással, és hogyan lehet mindezt előre jelezni. Iszonyatosan érdekes volt, éppen az a terület, ami engem is foglalkoztatott. Végül ebből írtam a diplomamunkámat is.

– Beszélgettem ökológusokkal, hálózatkutatókkal, és a megjósolhatóság a klímaváltozást és az ökológiai folyamatokat tekintve különféle reakciókat váltott ki belőlük. Hogyan lehet ilyen komplex rendszereket úgy átlátni, hogy biztosan mondhassunk valamit a jövőre nézve? Van, aki szerint tudunk alkalmazkodni a változásokhoz, van, aki szerint 2040-re vége lesz a világnak. Mi az, ami megjósolható?

Sok minden. Nemrég jelent meg az új könyvem, Az előrejelzés nehéz dolog – különösen, ha a jövőre vonatkozik címmel. Ami kétségkívül egy cseppet szarkasztikus cím, ám ma már vannak olyan tanuló algoritmusok, amelyek megmutatják, hogyan működnek rendszerek, és milyen bizonytalansággal terheltek. A 2040, amit mondott, pesszimista jóslat, én optimista vagyok, szerintem száz év múlva lesz baj. Egyrészt a klímaváltozás miatt, ami fontos globális meghajtó, másrészt a népességnövekedés okán. Száz év múlva közel 12 milliárd ember lesz a Földön, és akkor következik be az az átbillenés, ami után már nem lesz visszatérés. Nem hirtelen esnek össze a rendszerek. Nem tudjuk, milyen sebességgel, az viszont már érzékelhető, hogy kezdenek kikapcsolódni. Ennek jelentős kulturális következményei lesznek, az az emberi kultúra, amihez hozzászoktunk, nem pozitív irányba fog változni. Én amúgy mindig valós idejű előrejelzéssel foglalkoztam, nem hosszú távúval. Mindazok dacára, hogy komoly gondok vannak már ma, remény is van, amit a tudomány és a technológia hoz. Ma már ki tudunk számolni, meg tudunk mérni olyan dolgokat, amikről negyven évvel ezelőtt még álmodni sem mertünk.

– Például miket?

Jelentősen fejlődött a szatellit hidrológia. Fent kering egy csomó műhold, amelyek közül 26 a környezeti elemek mérésével foglalkozik, ideértve a vizet is. Minden áldott nap 1 exabyte adatot küldenek le a Földre. Ez egy darab 1-es és tizennyolc 0, szóval nagyon nagy szám. Rengeteg adatunk van tehát ahhoz, hogy megbízható becsléseket adjunk. A mesterséges intelligencia algoritmusai pedig segítenek abban, hogy ebből a rengeteg adatból kiszűrjük a mintázatot és azt, hogy mi a dinamikája a folyamatnak. Nagy szerencsém volt, amikor ’76-ban kikerültem Ausztriába dolgozni a laxenburgi rendszerelemző kutatóintézetbe. Ott már akkor használtak tanuló algoritmusokat, és én iparkodtam bedolgozni magam a témába. Ahogy ma az Országos Vízjelző Szolgálat előrejelzései készülnek, azon az algoritmuson alapszanak, amit én pátyolgattam. Ez életem egyik nagy büszkesége.

– Hogyan befolyásolja a klímaváltozás a víz körforgását?

Fontos kérdés, ez a lényeg, és ezt kevesen értik, még a klímával foglalkozók közül is. A klímaváltozás összes hatásának 80%-a ugyanis vízen, víz által manifesztálódik. Ennek eredményeképp meg fog nőni a vízzel kapcsolatos szélsőséges események előfordulási valószínűsége, azaz több lesz az árvíz, több lesz az aszály, miközben a víz mennyisége ugyanaz marad, mint tízezer éve, a holocén elején. Globálisan kiterjesztve ebből nagy gáz lesz, főleg Ázsiában. Európában nagyjából egyensúly van a vízmennyiség és a populáció közt, de Ázsiában a világ vízkészletének mindössze 36%-a található, miközben ott lakik az emberiség 60 %-a. Ez olyan diszkrepancia, ami felveti a vízzel kapcsolatos konfliktusok számának lehetséges növekedését.

– Mielőtt erről beszélnénk, megmondaná, mi az a vízmennyiség, amiből gazdálkodhatunk? Tudjuk mérni egyáltalán mennyi víz van a Földön?

Ha az összes vizet 100%-nak veszi, akkor ezek 97,5%-a sós. A maradék 2,5%-ból 60% megfagyott halmazállapotban van, és ami azont túl marad, annak a 90%-a felszín alatt van, tehát közvetlenül nem elérhető. Ami megmarad, az az összes vízmennyiség 0,007 ezreléke, ezt hívják a hidrológiában James Bond jelenségnek. Számszerűsítve ez 43 ezer köbkilométer édesvizet jelent, amiből a 40% a Bajkál-tóban, 20% pedig a Nagy Tavakban van. Hogy lássuk az arányokat: a Balatonban 2 köbkilométer víz van.

A víz körforgásának felgyorsulása miatt – ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy az üvegházhatású gázok okozta egyfajta határréteg miatt megnő a légkör hőmérséklete, ettől megnő a párolgás, majd ezért a felhőképződés, illetve a csapadékhullás valószínűsége. Extrém helyzetek alakulnak ki, bizonyos helyeken több lesz az árvíz, másutt pedig az aszályosság kiterjedése térben és időben. Az emberiségnek nagyjából 200 évbe telt, hogy észlelhetően megváltoztassa a klímát. Ez kezdődött az ipari forradalommal és a fosszilis energiák növekvő hasznosításával, és azon közben az exponenciálisan nővő népesség a fogyasztás elszabadulását okozta. A klímaváltozás nagyjából fele természetes folyamat, a másik felét viszont az ember okozza. A jövő nem lesz olyan, mint a múlt, ami nagy kihívást jelent, mert az összes tervezési folyamat – amire például a hidakat, az utakat, az árvízvédelmet méretezik – azon a hipotézisen alapszik, hogy a jövő voltaképpen olyan marad, mint a múlt. Úgy, ahogy megszoktuk.

– A vízhiányt tehát nem tekinthetjük lokális problémának. A becslések szerint 2050-re globálisan még plusz egy milliárd embert érint majd. Ez túlmutat a hidrológia tárgykörébe tartozó kérdéseken, hiszen a víz stratégiai, hatalmi eszköz is. Az élelmiszer-és, vízhiány kihat majd a migrációra és helyi konfliktusokat is okoz. Mi itt, Európában, ahol a WC-t is tiszta vízzel öblítjük le, mindebből alig érzékelünk valamit. Miközben tudható, hogy Afrikában akár tíz órát is gyalogolnak vízért.

Igen, ráadásul a nők… Idén a víz világnapján az ENSZ javaslata értelmében a víz és a béke összefüggése volt a téma. Megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon lesz-e háború a vízért. Tartottam egy előadást ebből az alkalomból, és jeleztem, hogy már 4600 évvel ezelőtt is háborúzott két mezopotámiai városállam, Umma és Lagas a víz miatt. Ékírásos tábla szól erről a Louvre-ban, így nyoma van annak, hogy összevesztek egy közösen épített öntözőrendszer használatán. Szerencsére néhány év után megállapodtak. De azóta többször is használták stratégiai fegyverként a vizet háborúkban. Legutóbb tavaly, az ukrajnai orosz agresszió során a Kahovka-tározó gátjának felrobbantásával. Simán háborús bűn.

– Mi a helyzet itthon? Úgy emlegetjük Magyarországot, mint víz nagyhatalmat.

Pont annyira vagyunk víznagyhatalom, mint amennyire egyébként nagyhatalom vagyunk. Tény, hogy ami leesik a Kárpát-medencében, az valamikor ideér. Bár ne jönne, mert hozza a rengeteg műanyagszennyeződést, mikroszennyeződéseket. Aki azt mondja, hogy víznagyhatalom vagyunk, az menjen el a Homokhátságba és beszéljen a gazdákkal, hogy miből öntöznek. A 19. században az Alföld 50%-a vizes, mocsaras terület volt, de itt is nőtt a népesség, kellett az élelem és egyre több mezőgazdasági területre volt szükség. Ma mindenki boldogan beszél a Tisza-tóról, milyen gyönyörű, de hát ez maga a kiskörei víztározó, ott van egy szerkezet, egy gát, ami megtartja a vizet. Közben ott valóban nagyon gazdag, diverz ökoszisztéma alakult ki. A mesterséges ökoszisztémák megteremtéséhez, az ökoszisztémák revitalizációjához szükség van szabályozó műtárgyakra, gátakra, vízátvezetésekre, tározókra. Az ellenkezésnek nálunk történelmi oka van, amit úgy hívnak: Bős-Nagymaros. Azóta megszűnt az intelligens párbeszéd lehetősége gát ügyben.

– Ön szerint mi a legnagyobb probléma és milyen megoldási javaslatai vannak?

A legnagyobb gond a magyar vízgazdálkodással az intézményi rendszer teljes dezintegráltsága. A belügyminiszter alá tartozik az Országos Vízügyi Főigazgatóság, ez csak nagy stratégiai tervekkel foglalkozik, a belvízvédelem és az öntözés a mezőgazdasági tárcánál van, az energiatárcához tartozik a vízfelhasználás-, és ellátás kérdése, és megint más közhivatalé a csatornázás. Senki sem foglalkozik az ökoszisztémák védelmével, a felszín alatti vizekkel, szó szerint felrobbantották Európa talán legjobb vízügyi kutatóintézetét, a VITUKI-t, majd a Magyar Állami Földtani Intézetet is megszüntették, amit még Ferenc József kreált egy dekrétummal, és Európa kiemelkedően jó geológiai intézete volt. Nagy szükség van egy környezeti minisztériumra, ami integrálja ezeket a területet. A fenntartható fejlődésnek három lába van: a gazdasági fenntarthatóság, a társadalmi fenntarthatóság és a környezeti. Nálunk hiányzik a harmadik láb, pedig ez a túlélés záloga. Ráadásul nemcsak a környezet védelmével, de a menedzsmentjével is foglalkozni kellene. Az intézményi rendszer tehát kulcskérdés. A másik, amit látni kell: a vízfelhasználás 70%-áért a mezőgazdaság és az ipar felelős. Ha ezeken a területeken sikerül valamilyen megoldást találni, az is segítene. Az izraeliek kidolgozták a mikroöntözés technológiáját, ami biztosítja a haszonnövények optimális vízellátását. Ez egy nagy szabályozási rendszer, ha 10% vizet megspórolnak vele, már óriási eredmény. Az arányokat bemutatva, a mezőgazdaság és az ipar vízfelhasználásához képest a lakossági vízfelhasználás az összes 5%-a. Akárhová nézünk az egyetlen megoldás, az integrált vízgazdálkodás, ami része kell legyen az integrált környezetgazdálkodásnak. Egyetlen vertikum mentén kell kezelni a felszín feletti rendszereket, atmoszferikus folyamatokat, a felszíni hidrológiai folyamatokat és a felszín alatti hidrogeológiai folyamatokat, és az ezekhez kapcsolódó felhasználásokat. Ez pedig politikai akarat kérdése.

– Sokszor elhangzik megoldásként, hogy a tengervízből kellene édesvizet csinálni. Ez lehet megoldás?

A fordított ozmózis elvén működő eljárásokat a tudomány már rég megoldotta. Az nincs megoldva, hogy mit csinálunk a sok sóval, amit kiszedünk. Ha azt egy laza mozdulattal visszadobjuk a litorális, azaz a partmenti zónába, az tönkreteszi az ökoszisztémát.

– De mit lehet csinálni ennyi sóval?

Szerintem el kell adni, így lehetne egy kockázati tényezőt haszonná fordítani. Vagy kijjebb kell vinni, a koncentráció már akkor is lényegesen csökken.

– Badacsonyi kertjében, az egyik melléképület oldalán láttam egy kis köszönőtáblát a monacói Albert hercegnek címezve. Számtalan díjat kapott, ezek szerint egyet tőle is?

Igen, és jóleső meglepetés volt. Éppen otthon voltam Rákosligeten nyári szabadságon és felhívtak a párizsi irodámból, hogy keres a monacói herceg. Mondtam, csókoltatom, hagyjatok békén, éppen egy cikket írok. Aztán nem sokkal később felhívtak Monte Carlóból az otthoni számomon, és akkor kezdtem gyanakodni. Ez a Prince Albert Enviromentel Price, amit három kategóriában, oceanológia, víz és biodiverzitás területén adnak kétévente.

– Az interjú elején megemlítette, hogy festőnek készült. A két terület nagyon távolinak tűnik. Mi maradt meg önben a művészeti érdeklődésből?

A művészet imádata és a gyűjtés szenvedélye. A hatvanas években Petrigalla Pál underground, ám igen lepukkant szalonjában mindenki megfordult, aki számított a hazai avantgárd szellemi, művészeti életben. Ez a kapcsolat alapvetően befolyásolta látásmódunkat. A feleségemmel jártunk hozzá, és igen korán, kezdtünk el gyűjteni. Az első Bálint Endre képemet részletre vettem 23 évesen. Most nagyjából 2500 festményünk, szobrunk és fotónk van. A Balatonfüredi Modern Műtár lett egy éve a Szöllősi-Nagy – Nemes gyűjtemény befogadója. A fő iránya a konstruktív, konkrét és geometrikus művészet. Most is van egy remek, Molnár Vera kiállításunk, feltétlenül jöjjön el megnézni!