Magány és kívülállás
A film a marburgi egyetem kertjében álló többszáz éves ginkgo biloba fa és egy jóval fiatalabb, de sokat látott cserepes muskátli szürkének cseppet sem mondató mindennapjait követi nyomon. Na meg persze emberekét is, akik három idősíkban kapcsolódnak a fához, illetve a 70-es évekbeli szál esetében egy muskátlihoz. Enyedi Ildikó filmjében a növények figyelnek bennünket, reflektálnak ránk, jelenlétükkel és cselekedetükkel áthangolják a környezetükben élő, rájuk figyelő emberek életét. A rendező korábbi filmjeiben is hangsúlyos volt a természet jelenléte, gondoljunk csak a Simon mágusra, ahol egy fikusz oldotta meg a gyilkosságot, vagy a Testről és lélekről szarvasaira, akiknek az a szerep jutott, hogy az álmokon keresztül közelebb hozzák egymáshoz az egymással nehezen kommunikáló főszereplőket. A Csendes barátban szereplő ginkgo biloba és muskátli ugyanakkor a magányt és a kívülállást is szimbolizálja, ahogy a hozzájuk kapcsolódó emberek is meg nem értett, magányos megfigyelők, akikhez a környezetük csak nehezen tud kapcsolódni. A film rendkívüli érzékenységgel mutatja be az odafordulást, a felszín alatt megrekedt gyengéd érzéseket, az ember és növény közti törékeny viszonyt, amit Pálos Gergely kamerája érzékien és gondosan megkomponált képei közvetítenek.
Minden lénynek van valamiféle tudata
„Ma már széles körben ismert, sok kutatás bizonyítja, hogy a növények kommunikálnak, megvan a maguk komplex világa, ahogy nekünk is a magunké. Csak éppen nagyon különbözik a kettő” – mondta Enyedi Ildikó, akit egy sajtóvetítés után a nézőközönség kérdezhetett, és ahol kiderült, hogy eredetileg nem egy gingko, hanem egy nagy, húsos virágú fa lett volna a csendes barát. Egy éjjel virágzó misztikus növény, amit denevérek poroznak be. „Olyan fát kerestem, ami még egy botanikus kertben is idegen, de ez a fa Portugáliától északabbra nem él meg, a filmet pedig tulajdonképpen a marburgi botanikus kertre írtam – régóta ismerem és szeretem ezt a kertet. Így esett a választásom a gingkóra, aminek különböző fajtái évmilliókkal ezelőtt borították a Földet, amíg a mai növények ki nem szorították őket. Hatmillió évvel ezelőtt majdnem teljesen eltűntek a ginkgók, csupán néhány egyed maradt meg Kínában és Japánban, szűk 300 évvel ezelőtt pedig európai utazók elhozták Európába. Nekik köszönhető, hogy megint elterjedt ez a strapabíró fa, ami bírja a városi szmogot, természetes kártevői pedig évmilliókkal ezelőtt kipusztultak. A hirosimai atomtámadás után a növényzetből csupán egy ginkgo maradt életben.”
A film központi eleme a növény-ember kapcsolatában megmutatkozó magány, ami Ildikó szerint nem feltétlenül negatív élmény. „A magánynak, a csendnek van öröme is. Nekem jól megy csöndben lenni, sok időt töltöttem egyedül egész fiatalon is. Jó csak ülni egy kávéházi teraszon és nézni az embereket, a környezetet.”
A film egy másik meghatározó eleme az emberi percepció viszonylagossága. „A mi emberi percepciónk egy a sok közül. Nehéz ezt megmutatni filmen úgy, hogy közben épp ennek a szűk és nagyon sajátos emberi percepciónak a keretei között mozgunk – hasonlatokon keresztül tudunk csak más világokat megközelíteni. De az is érdekes, mennyire más egy száz, vagy egy ötven évvel ezelőtt élt ember percepciója ugyanarról a botanikus kertről, mint egy ma élőé. Hogy az, amit valóságnak nevezünk és szilárd, változatlan valamiként tekintünk rá, az mennyire változékony és illékony. Úgy is fogalmazhatok, hogy mindenki egy kis erőmű, aki egy sajátos valóságot hoz létre folyamatosan. A film 2020-as idősíkjának neurológus főszereplőjéhez fontos inspiráció volt Anil Seth, a kognitív idegtudomány professzora, aki a tudatosság mélyebb megértését célzó kutatásokat végez. Szerinte különböző formában, de minden lénynek van valamiféle tudata, világa, és tudja magáról, hogy ő egy fűszál vagy éppen kutya. A forgatókönyv címoldalán egy Anil Seth idézet szerepelt az emberi tudattal és realitással kapcsolatban: „Mindannyian folyamatosan hallucinálunk, és amikor a hallucinációinkról meg tudunk egyezni, azt nevezzük valóságnak.”
A résztvevő megfigyelő szerepe
„A kamaszkorom és a húszas éveim eleje nagyon benne van a filmben. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai sokat olvastak – folytatja Ildikó. – Goethe természettudományos munkássága és a pozíciója, hogy amatőr volt, elképesztően lenyűgözött. A film mindhárom főszereplője is amatőr módon kísérletezik, hisz új területen próbálkoznak, mindenféle biztosító kötél nélkül, a nevetségesség kockázatával. Az a fajta newtoni tudományfelfogás, amely szerint a kísérletező objektív, szinte istenszerű, nem beavatkozó személy, aki a tudományos eredmények komolyan vehetősége érdekében nem avatkozik be, azaz nem része a kísérletnek, a 20. század közepéig uralkodó nézet volt. Goethének azonban magától értetődő, hogy akár akarjuk, akár nem, a kísérletező része a kísérletnek.
A szereplőink nemcsak magányosak, de kicsit kirekesztettek, idegenek is. Ez nem feltétlen hátrány. Ilyenkor az embernek nagyobb esélye van észrevenni dolgokat, mint a szisztémán belül lévőknek. Így lesz idejük, türelmük, szemük, kíváncsiságuk másfajta létformák, világok megismeréséhez. Ha nem olyan magától értetődő a pozíciónk, akkor már a világ sem olyan magától értetődő, akkor egy csomó érdekes dolog feltűnik.”
Tünékeny valóság
A film három idősíkjáról a rendező azt mondja, olyan csomópontokat akart megmutatni, ahol az emberi percepció nagyobbat változott. Amikor átélhetjük, hogy ugyanabban a botanikus kertben, ugyanazok között az egyetemi épületek között, ugyanazokon a kis utakon járunk, mégis egészen más világot látunk a különböző korszakokban. „A korábbi, nagyon strukturált, szabályozott világ éppen akkor kezd el repedezni, amikor Grete, első női hallgatóként megérkezik az egyetemre az 1900-as évek legelején, ez az első idősík. A második a 70-es évek, ami számomra csodálatos időszak volt, azzal a naív hittel, hogy újra lehet gondolni, hogyan éljünk értelmes életet. A más létformák iránti kíváncsiság, a kísérletezés, a megkérdőjelezés időszaka volt, az érzékelés tágítása a pszichedelikumoktól kezdve pusztán addig az élményig, hogy mezítláb sétálhatunk a parkban. A harmadik idősík a covid járvány ideje. Minden megállt és minden bizonytalan lett, nem tudtuk, mi következik. Időt és a szorongásból adódó kiélesedett figyelmet kaptunk ajándékba, amivel mindenki kezdett, amit tudott vagy akart. Ennél tömörebben megmutatni azt, hogy mennyire tünékeny az, amit valóságnak nevezünk, nagyon nehéz.”
Áthallások
A film világa, hangulata rokonságot mutat Wim Wenders Tökéletes napokjával vagy ugyancsak a német rendező Tokyio-Ga című 1985-ös dokumentumfilmjével, ami Yasujiro Ozu filmrendezőről szól. De Ildikótól megtudtuk, hogy a szereplőknek is van előképe. Grete például Karl Blossfeld (1865-1932) fotóművész alakját idézi meg, akinek növényportréin a legegyszerűbb konyhakerti növényt vagy útszéli gyomot a természetet műalkotásként látjuk viszont. Fotóin elképesztő esztétika, gyönyörű gazdagság, univerzális szimmetriák jelennek meg.
Hannes alakja, a film hetvenes évekbeli történetszála sokban kapcsolódik az akkori növénykommunikációs kísérletekhez. „A poligráfra kapcsolt virág is valós kísérlet a 70-es évekből, ami szintén nagyon elbűvölt kamaszkoromban. A filmben látható ’ajtónyitogatós kísérlet’ egy kanadai tudósé, aki még viszonylag primitív szenzorokat kapcsolt a növényekre. Ma már a sokkal fejlettebb eszközöknek hála tudjuk, hogy a növényeknek is van társas élete, kommunikációja. Ide kapcsolható Monica Gagliano ausztrál kutató munkája, aki a növényi intelligenciát kutatja.”
A csendes barát egyszerre fikció és kicsit természetfilm is. Pálos Gergő operatőr finom szemszögváltásai, gyönyörű felvételei rendkívül finoman jelzik azt a másfajta jelenlétet, ahogy a növények minket érzékelnek. S bár Ildikó azt mondta, nem tervezi, hogy a jövőben természetfilmet forgatna, attól a német szakembertől, aki a saját, 70-es évekbeli műszereit hozta el a filmbe, kapott egy kis szenzort, amit rákötött az egyik otthoni szobanövényére. Bár egyelőre csak nagyon elemi dolgokat lát belőle, ki tudja, talán egyszer ez a növény válik főszereplőjévé egy filmnek.
