Hortobágyi Frigyes Balatonvidéki vasút-történetének oldalain olvasom, hogy 1898. március elején Zala- és veszprém vármegye képviselői Veszprém-Szentkirályszabadja-Balatonfüred-Nemestördemicz-Gulács-Tapolcza vagy: Badacsony-Szigliget-Ederics-Keszthely közötti vonalvezetés tervét vitatták meg.” Számtalan önzetlen nekiveselkedés, de még több összeegyeztethetetlen érdek összeszikrázása jellemezte azokat az esztendőket, amelyek vasút, és így a fejlődés halvány jelei nélkül szaladtak el. Kossuth Ferenc nemzedékének kellett színre lépnie ahhoz, hogy az utasokkal teli kocsikon végre rándítson egyet a gőzmozdony. Fél évszázad ment el a vasútért való csatározásokkal. Krúdy Gyula, aki Kossuth Ferencről remek prózát írt, volna méltó egyedül arra, hogy ezt a fajta regényekbe illő időkezelést, amely hosszú álomból, fölébredésből és az események meglódulásaiból áll – remekműbe plántálja.

Szerencsére történetei bővelkednek a balatoni vonatút motívumaiban. A Tapolca és a Keleti pályaudvar közötti menetrend szerinti vonatközlekedés 1909 nyarán indult be. 1914 nyarán 7 óra 00 perckor futott ki Tapolcáról a pesti gyors, s Badacsonyt 7 óra 17 perckor érte el, Tomaj, Kisörsszőlőhegy [így!], Rendes, Révfülöp, Szepezd, Dörgicse, Udvari, Örvényes, Aszófő és Füred állomásokon át fél 10-kor már Börgöndön volt! S a Keletiről induló vonatok, sem a gyorsak, sem a kevésbé gyorsak valahogy nem voltak lassúbbak a maiaknál. Ezekért az adatokért is jótáll e sorok írója, aki rálapoz Krúdy Gyula könyvéből a Kossuth Ferencről és tapolcai vasútvonalról szóló sorokra. Krúdy azt írta itt, hogy „Kossuth Ferenc levett kalappal áll a tömeg előtt a vasúti kocsi lépcsőjén. (Általában további életében is majdnem mindig vasúti kocsik lépcsőjéről mondta el legjobb szónoklatait..” Balatonszentgyörgy állomásán örökítette meg ebben a retorikai pózban Kossuth fiát a széppróza mestere. S amikor 1895. április 10-én Kossuth Ferenc megnyerte a tapolcai választásokat, az esti vonattal utazott vissza a fővárosba. Krúdy Gyula is igenis vonattal jött Budapestről arra a nyaralásra, ami mind néki, mind az olvasói számára feledhetetlenre sikeredett (nota bene: lányszöktetés).

Olyannyira, hogy legszívesebben magam is Krúdy Gyula vonatán érkeznék Tapolcára. Na jó, a költői prózát szerző Szindbád konflisán, batárján, postakocsiján, azaz delizsánszán is boldogan elzötyögnék, bár a hajdanvolt diskai töltésen nyelven harapván elnémulna a szám, ha vagy tíz kilométerrel városkám előtt az Úrbéri erdő tölgyei alatt tengelyig merülne fogatom a sárba, s költői mondatok helyett szitkozódhatnék csak itteni vagy Lendva környéki tájszólásban.

Krúdy vasúti kocsijában télen vaskályhában pattog a tűz, aminek izzó fahasábjait száraz venyige lobbantotta lángra, miket nagyapámmal hordtunk ki még metszés után a szőlőből. A borág szép fürtjei már ki is forrtak a hordainkban, hogy 1918 nyarán közülük egyet megvásárolhasson a negyven esztendős író, hogy Az útitárs című regényéhez, amelynek végén elhagyja az állomás piros és zöld fényeit, elmondhassuk, Tapolca és környéke nem csupán jófajta nedűjével és étkeivel várja és kínálja az utazót, de szellemi olajokkal és itt íródott remekművekkel is. Mivel remekmű volt a vasútállomás épületének szomszédságában a csapolt ser (Dreher), amit kortyoltak két vonatút között az Erzsébet-liget árnyában az utasok Burján Imre uram vendéglőjében.

Itt, ahol a tapolcai gyerekkorukból kinőtt diákok kerékpárra pattanva gyakorta elkerekeztek a Balatonhoz. Szigligetig, Lábdiig, vagy Badacsonytomajig s Kisörsig, és vissza. Szüleikkel hányszor, de hányszor megtették már ezeket az utakat autóbuszokon, vonatokon a városkából a tóig. Elmentek a valahai 60-as őrház mellett, aztán a Szent György-hegy lábánál Kisapátiig, onnan a közeli Nemesgulács vasútállomásáig… A drótszamárral is hamarosan elérték a Badacsony-hegyet, s akik a Korkoványtól balra fölkaptattak az emelkedőn, meglátták a Gulács kúpja alól Tomajt és a kéklő Balatont, s lefelé a lejtőn máris szinte Kisörs-hegyig gurulhattak egészen…

Volt, aki csak egy padra ült le körülpillantani a tájon, és akár újra is álmodhatta annak útjait. Bernáth Aurél festőművész meg is örökítette álmát az Ábrahámhegytől Badacsonyörsön át Tapolcáig vivő álomi utazását az Egy festő feljegyzései című könyvében (Szépirodalmi Könyvkiadó. 1978. 117-118. p.)

„Érdekes, hogy Szabó Lőrinccel álmodtam. Az álom eléggé különös volt. A délutáni alvásnál is folytatódott. Ábrahámhegyről bementünk Tapolcára, még ott vásárolunk a piacon. Ahogy a városba érünk, eszembe jut Lőrinc. De semmi egyéb. Bemegyünk a lányommal egy kávéházba, s amíg iszom a szokásos adagot, mintha Lőrinc ágaskodna… Fizetni kellett a kisasszonynak, indultunk hazafelé Ábrahámhegyre, s ahogy a kúphegyek közé ér a kocsi, újra csak jön az emléke, s azt hiszem, még szóltam is a lányomnak, hogy errefelé jól érezné magát Lőrinc… Ahogy a csúcsos hegyet elhagytuk, a víz melletti útra kerültünk, majd balra fordultunk hazafelé. Csak úgy röpködtek baloldalt a régi emlékeket őriző házak, Őrsön az X őrnagy valamikori háza, amelyben ugyancsak valamikor évekig laktunk nyaranta. Igazi múlt századi ház. Múlt századi képződmény ebben a századon túli környezetben, az obligát diófával…” Íme, a Csendes nevű őrnagy, majd ezredes kúriája, onnan, a teraszról festette Bernáth feketének a Badacsonyt, onnan a derűsebben kéklő fonyódi hegyeket.

Szabó Lőrinc halála óta úgy húsz év is eltelhetett, amikor írta Bernáth Ábrahámhegyen e följegyzését álomról és valóról. Túl volt a nyolcvanon, s ahogy Tamás István jellemezte: „már nem kell kifele hallgatóznia, éppen elég, amit a szíve mond”. Valóban legalább annyira már a szíve idézi föl a hegyeket, s nem is a szeme, de oly pontosan, hogy a mai olvasó e vidéken pontosan tudja, mikor érinti az álom a Gulács, a Tóti vagy a Badacsony vonalát, mikor a tomaji öblöt, hogy az álomi, kávéházas Tapolcáról visszajusson a Balaton parti nyár hétköznapjába, Ábrahámhegyre…

Bernáth Aurél tanítványa, Udvardi Erzsébet is vonattal érkezett vidékünkre. A vonatablakból pillantotta meg a Balatont, amellyel rögvest egy életre eljegyezte magát. (Simon István halála után Tapolca országgyűlési képviselője is lett.)

„A kolléganő beszólt, hogy jöjjek ki a folyósóra, mindjárt meglátjuk a magyar tengert… Letettem a könyvet, az ablakhoz léptem, s egyszerre mintha csoda történt volna velem. Éppen ellenfényben pillantottam meg a Balatont, csodálatos fények szabdalták, tűzdelték át a tó fölötti, szeptemberi kékes párákat. Azt hiszem, ez a pillanat életre szóló élményt adott nekem. Aztán még évek múltak el, míg végérvényesen itt horgonyoztam le Tomajon…”

Tapolcáról festette egyik legihletettebb pannóját (de melyikre nem mondhatnám ugyanezt?). A Baján született festőművésznő megejtő líraisággal ábrázolja a kisvárosi hangulatokat és a vízparti fényeket azóta. A gyermekkori iskola apácáival, a városka szellemisége vasárnapi miséivel, az értelmiségi lét vélt biztonságaival hirtelen semmivé lett a háborúban. S amikor Udvardi Erzsébet 1978 karácsonyán megfestette Az idő Tapolca felett című pannóját, tulajdonképpen nem volt más dolga, mint a saját (nem éppen csak jó) álmait megjelenítenie a Balatonhoz közeleső kisvároska Malom-tava és az 1945-ben kiégett, addigi otthonai körül. Balról jobbra, a múltból a jövő fele kalauzolja nézőit Udvardi Erzsébet ez időutazásban. A kép közepén a Malom-tó áll, egyszerre a jelen és az örök pillanatban. Úgy hullámol a tó, mintha az idő szövetei volnának csak korszakról korszakra ráterítve, amit persze (Pilinszky metaforája szerint) át- és átvérez a történelem. Az Élet Vizén az Arcok Arca tükröződik, persze ama turini lepel alatt, de legalább sejtelmesen láttatni engedi magát. Hagyja, hogy a fény emlékké aranyozza a Harangozó házat, a misére tartó három kalapos hölgyet, s hogy útjukat keresztezze egy Arany Jánosi szénásszekér. A kerítéslécek közelében ezüstös szárnyasok fürödnek, nem gondolunk börtönrácsozatra. A homokkőből készült Szent Háromság-szobor tövében koszorú, nem rég állíthatták még az emlékművet Isten nagyobb dicsőségére. De már baljósan forog a fekete malomkerék a kékellő időben. Akárha Weöres Sándor versében: „…és jár a fekete malom, örökre járó nagy malom, / és kereket sosem cserél, / örök a csend, örök az éj, / kereke, jaj, örökkön él, / csörög a fekete patak, / a habja folyton száll, halad, / szomjas kövek, mohó kövek, / kiserkedő kövek alatt…/ zuhog a fekete malom.”

Hamarosan a lángoló zárda, s a szemfedő tó szélén borulnak egymásra vigasz nélkül az irgalmas nővérek vagy a csillaggal megbélyegzett testvérek. Fityulák, fejkendők foszlányai mintha nyílt vízre vagy nyílt sebekre simulnának. Mélységesen mély a múltnak kútja, s a városka alatt szintén üregek vannak. A haza tehát nem csupán a magasban létezik. A bányavájatban mintha csak a betlehemi sziklabarlangbelsőt látnánk, mikor éppen Jézusnak örülnek. A bányász modern Szent József, felesége karján a Gyermekkel pedig időtlen Mária. Itt születne a jövő? Hisz a rövid prosperitás után alig jártak jobban a vájárok, mint a két világháború között a béresek. Vagy csak az idő gördül mindig így tovább, túl arany koszorúkon, terített kerek asztalokon, kocsikeréken, ahogy a malomkerék fordul? Mégis csupán fölöttük lehet a templomtorony, a sokemeletes magasságban megcsillanó ablak s a fémesen ragyogó gépkocsi.

Udvardi Erzsébet képén számomra a Harangozó-házban mindigre üti már az óra a delet, az egyet, a kettőt… A tavon körbejár a Nap. Fölcsapja és leejti a sorsokat, mint vízcsöppöket, a nagy malomkerék.

A pesti gyors hozza és viszi a Tapolcán átutazókat. Édesapám 1955-ben szállt le a vonatról állomásunkon, s ilyen már nem fordul elő Szindbád történeteiben: élete végéig itt maradt édesanyámmal, munkahelye, a tapolcai gimnázium is, egyetlenként, végig ugyanaz maradt.

2.) Szindbád borútjaiból

Nem véletlenül idézem magam elé ezt a vulkánokkal tagolt vidéket, mert most igazán klasszikus kalauzom akadt, maga Krúdy Gyula, aki valóságosan és álomian (ama vörös postakocsin) szétnézett már előttem errefelé. Lírikus prózaírónk műveiből meglepő válogatást állított össze Kőrössi P. József (Asszony, aki szőlőfürt lett). Meglepődtem, hogy többször említi Kisörsöt és egyik írásában vele együtt Tapolcát is. A Borkereskedelem című miniatűr novella-remekben például Szlankamenka Emíliához, egy olasz származású borkereskedőnőhöz egy Piricsi nevű alföldi házasságközvetítő úr látogat:

„- Hát most beszéljen valamit azokról a nőkről, akiket férjhez adott, holott megtarthatta volna magának is? – vetette fel a kérdést Szlankamenka Emília a kisőrsi szőlőhegyben, ahol egymagában lakott egy ódon nyári lakban, amelybe néhány vaskályhát is állított, kutyát, puskát tartott, a tapolcai báli meghívókat legfeljebb arra használta, hogy a kiskamra deszkahasadékait beszögezze velük. – Beszéljen valamely őszinte dolgot is, Piricsi úr, mielőtt nyélbe ütnénk a borvásárt, amely végett állítólag felkeresett. Ha igaz borkereskedő, nem pedig zsebtolvaj, betörő, hamiskártyás, gyilkos, akkor őszintén felelni fog nekem. Ha pedig mégis rosszban törné a fejét, akkor a vén süket vincelléremnek felírom a palatáblára, hogy hívja el a tapolcai csendőröket.”

A magányos, de talpraesett, ugyanakkor igen nagy képzelőerővel rendelkező hölgy személyében akár Radics Mária mesélő hajlammal megáldott alakjára is ismerhetünk, aki Krúdy Gyula várpalotai nagymamája volt. (Apja, Radics József, palotai postabérlő, postakocsijai járták az országot.) Netán az egyik Purglyné-asszonyságra?

A balatoni sellő című Szindbád-novellában például skót királynői névvel szerepel a kisörsi asszony, aki a következőképpen világosítja föl az álmodozó Szindbádot:

„Szindbád regényes gravűrök közepette nézegette a Badacsony felé kanyargó országutat, amelyen boroshordókat szállítottak fuvarosok. Piros téli délután volt.

– Vajon estére Tapolcára érnek-e? – kérdezte elgondolkodva.

– Az a kérdés, hol fúrják meg a hordókat – válaszolta unottan Stuart Maria.- Mind gazember az ilyen fuvarosfajta. Láthatatlan lyukat fúrnak a hordóba, hogy azt senki észre ne vehesse.

Szindbád rajongott, mint romantikus férfiúhoz illik.

– Itt szeretnék élni, mint a Himfy költője. Borházban, régi, oszlopos házban, nyáron diófa árnyékában, télen a kályha mellett, és néha egy jó kutyával sétát tenni a környéken.”

Szindbád vonatján vagy álomi postakocsijával visszaérve Tapolcára tényleg az mondhattam valamikor, hogy itt szeretnék élni…

3.) Krúdy Gyula álomi és valós útjai

Az írót az ezerkilencszázhetvenes években még úgy értékelték, hogy műveiben a valóság szinte csak zárójelek közé kerül, s a többi csupán álomi dallam – egy megbrongatott gordonka-hangján – elcsitít, elringat, de nem tudósít a fájdalmas realitásoktól. Móricz Zsigmond regényeiben és novelláiban keresse az olvasó inkább magyarországi állapotok hiteles leírását. Tanárom, Czine Mihály mutatta be így nekem a Szindbád íróját, aki ugyan eljutott a peremen élők indulatáig, hiszen olyan indulattal kérte ki sörét (mind prózában és mind a Huszárik Zoltán rendezte filmben).

Az, hogy Krúdy Gyula írásművészetében milyen erős szálakkal kapcsolódott egymáshoz realizmus és szürrealizmus, azt szülővidékemen tudtam meg. Hányszor, de hányszor elolvastam a költői sorait, amelyek álomi síkon kisérték Tapolcáig a boroshordókat szállító fuvarosokat! Hadd írom ide még egyszer:

„Szindbád regényes gravűrök közepette nézegette a Badacsony felé kanyargó országutat, amelyen boroshordókat szállítottak fuvarosok. Piros téli délután volt.

– Vajon estére Tapolcára érnek-e? – kérdezte elgondolkodva.

– Az a kérdés, hol fúrják meg a hordókat – válaszolta unottan Stuart Maria. – Mind gazember az ilyen fuvarosfajta. Láthatatlan lyukat fúrnak a hordóba, hogy azt senki észre ne vehesse.

A Balatoni sellő című Szindbád-novellában a megfúrt s meglopott hordók belseje úgy néz ki, mint egy sündisznó. S látványuk nem költői kép, hanem színvaló. A bor ciliciumának rejtélyéről a Tapolczai Lapok 1905. évi december 17.-i vezércikke lebbenti le a fátylat.

A hordófúrók

Alig van az országban hasonló nagyságú község, melynek munkás-polgárai részére annyi kenyérkereseti alkalom nyílnék, mint Tapolcán. A szőlőfelújítás [a filoxéra-vész után] és az ezzel megtöbbszörösödött munka sok egyént foglalkoztat, de nemcsak a szoros értelemben vett munkaidőben, hanem akkor is, mikor ezt nem folytathatja, t. i. télen, ez pedig a borfuvarozás. Régi és igen kedves foglalkozása, vagy mondjuk mulatsága ez népünknek, először, mert jól fizetik, másodszor pedig mert alkalom van az ívásra. Igen, az ivásra, ha az a tisztesség határai közt maradna és nem csábítaná a fuvarost az általánosan ismert hordófúrásra, amit oly ügyesen, de a nyilt uton oly szemérmetlenséggel párosult vakmerőséggel űztek, hogy a szállító csak mindig későn értesült megkárosításáról.

Tudjuk, hogy a fuvarozást rendesen több szekér együttesen végzi, ami nagyobb rakománynál csak szaporodik. Tessék csak megfigyelni vagy véletlenül találkozni ilyen bort szállító kocsisorral. Adott jelre megáll az első kocsi, utána szorosan csatlakozik a többi is. A kiszemelt hordó mellé áll egy őrszem, a másik pedig a hordó fenekén lyukat fur és ludtollon, szalmaszálon vagy vékony nádszálon keresztül, felváltva szívják ki a bort, vagy – egy-egy üveg és csutora kerül elő a kocsikasból és ezt eresztik tele. Ez így megy egy nagyobb szállítmánynál minden hordón. A figyelmes őrszem, ha idegen szekér vagy fogat közeledik, rögtön jelt ad és csakhamar akad a kocsi vagy szekér kerekén vagy egyéb részén igazítani való, hogy a figyelmet eltereljék, de akárhányszor megtörténik, különösen, ha már egy kissé ittak, hogy a gyalázatos, vakmerő tolvajlást szemérmetlenül tovább űzik. Ily körülmények között nem csoda, ha aztán a város lejtős útjain is oly eszeveszett módon hajtanak a részeg fuvarosok, hogy veszedelmessé teszik a közlekedést. Sőt, az is megtörténik, hogy a város végén már várja a fuvarozót egyik családtag és átveszi tőle a lopott bort. Valósággal kínzó eszközül szolgálhatna a többször használt szállítóhordók feneke, melyek telve vannak a furt lyukak helyébe vert faszegekkel.

Hanem hát nemcsak a szerelemnek, hanem a hordófúrásnak és a borlopás ily szemtelen vakmerőségének is van vége. Mint halljuk, egy helybeli borkereskedő tett feljelentést három fuvarosa ellen, kik szintén az említett bűnért, a magán vagyon megsértéséért és lopásért állnak majd törvény elé.

Krúdy Gyula bizonyára vagy olvasta a fenti publicisztikát, vagy pedig a velejéről pontosan értesült a tapolcaiaktól, kisörsiektől, akár rendőrségi tudósítóktól. Megkockáztatom, hasonló cikket maga is írhatott volna lila tintával. Korabeli rendőri újságokban bizonnyal szerepeltek írásai az éjszakákból, amelyek Ady közelében teltek. Amit lehetett, hazaérve még hajnali óráiban, Jókai Már napi restanciáinak kétszeresét teljesítette papír fölé hajolva. Mindegy, hogy vasutassal, napszámossal vagy gróffal váltott is szót mindarról, ami közelükben történt.

4.) Krúdy Gyula mint lányszöktető

Krúdy Gyula igen nagy tisztelője volt a női nemnek, mindamellett, hogy rangban csak a legjelentősebb íróink mellett emlegethetjük. Móricz Zsigmond és Ady méltó kortársa. 1918 nyarán már híres író, s a második feleségét keresi, hiszen szépprózájában – Rezeda Kázmér álarca mögül – ezt vallomást adta közre: Valakire szükségem van, aki mellettem legyen… Néhány esztendővel ezelőtt még azt gondolta, hogy a Royal Szálloda igazgatója, Várady Gyula feleségének személyében találta meg szerelmét. Tévedett. Egy sokkalta intenzívebb érzés kerítette hatalmába, ami után meglátta az asszony első házasságából született lányt: Zsuzsit.

Váradyék az 1918-as esztendő nyarát Kisörsön töltik. Mondani sem kell, Krúdy is éppen odautazik, s míg Zsuzsi, Juliska és édesanyjuk, Rezsan [Regina] az egyik Esterházy kastélyt bérli, addig Krúdy Gyula a közelükben egy külön présházat vesz ki. Monográfusa szerint szerez egy „egy nagy hordó bort, sokat dolgozik – ekkor írja Az útitárs-at is, szabad idejét Tihanyi Lajos festőművész társaságában tölti. Az útitárs-at már Zs. – nak, azaz Zsuzsinak” ajánlja… A környéken tavasztól őszig hangulatos társasági élet zajlott. Felsőbüki Nagy Pál és az Esterházy-család mellett a Purglyaknak is kúriájuk volt itt. A negyven esztendős író lírai leírást ad a kisörsi hegyről: „A „kastély” alatt országút futott el – néha kedves, vidám emberekkel állott meg a kocsi a ház előtt. A kastély felett kis kápolnában kék ruhás szent őrizte a Badacsony-heggyel szomszédos szőlőket a jégveréstől, kapásokat a betegségtől, leányokat az oktalan megszerelmesedéstől. Azután fenn a hegyek, amelyek évről évre leszűrték vérüket a ház alatt levő pincébe, amely a Balaton vízállása miatt nem volt mélyre építve.”

A tóra nézve vitorlásokat és hajókat láttak, a túlpart hegyei közül Fonyód és Boglár kettős halmai voltak a legközelebb. Az országút és a Balaton között a tapolcai vonat járt, nyárfák nőttek a sínek mentén. Nem csoda, hogy a nyári éjek találkáitól, a virágillatoktól no meg a kisörsi boroktól bátorítva Krúdy elhatározta, Zsuzsika lesz a felesége. Úgy érezte, esztendeinek száma is erre figyelmezteti: „Bizonyos korszakig, mondjuk, az aranyszőlő-illatú negyvenedik életévig, nem igen törődnek az írók egyéb mondanivalóval, mint a szerelmi hangokkal.”

Az apától megkéri Zsuzsi kezét, aki fölháborodva utasítja vissza az írót. Annyira szerelmes lett a lányba Krúdy, hogy a régi regényektől vezérelve meg akarta szöktetni Zsuzsit. A történetet többen és többféleképpen elmesélték már (Tóbiás Árontól Fráter Zoltánig), de mindegyik megegyezik abban, hogy a kaland nem járt sikerrel. (A Magyar Hírlap olvasói például 2013-ban Kovács Emőke siófoki irodalomtörténész írásából értesülhettek az izgalmas eseményekről.) Krúdy Gyula már a kis Zsuzsával való találkozás előtt négy esztendővel írt egy Szindbád-novellát, amelyben egy meghiúsult lányszöktetést mesél el. A szerelmesek abban az elbeszélésben vonaton szöknek. (Utazás éjjel. 1911.) Krúdy Gyula lánya emígy emlékezett vissza Apám, Szindbád című könyvében: „…követelte Zsuzsitól, hogy szökjön meg vele, elég már a titkos szerelemből. A lány azonban rettegve félt szigorú anyjától [tudjuk jól, Rezsan Krúdy régi (?) szerelme volt]. Mégis, mikor éjjel szobájának ablakán megjelent lovagja, s újból hívta – kiszökött. A szerelmesek a kisörsi őrház felé siettek, hogy vonatra szálljanak. Már feltűnt a vonat, amikor feldúltan megérkezett Rezsan. A szökevényt hazahurcolta…”

Kovács Emőke kinyomozta, hogy a valóságban nem Rezsan, hanem férje, az idős Várady Gyula csípte el az örsi állomáson a szerelmespárt.

Ám mondhatjuk-e, hogy a szöktetési terv teljes kudarcot vallott? Nem. Hiszen Zsuzsi lett Krúdy Gyula második felesége, és az író haláláig hű társa, múzsája. A Margitszigetre költöztek, a következő nyaruk így már nem a Balaton partján telt. Óbudán vettek lakást. Minden úgy lett, ahogyan a negyven esztendős író a fiatal szerelmének írta:

„Drága Menyasszonyom, imádott Zsuzsikám!

Én vasból vagyok, engem nem lehet letörni, mert olyan erő van a lelkemben, amely mindenben megvéd, a te íránt érzett, olthatatlan, halálos szerelmem. Te vagy az én utolsó szerelmem. Neked kell lefogni a szemem, hogy egykor nyugodtan meghalhassak. De most még élni akarok érted.”