rizapuszta hagyományai
♦ NÉMETH ISTVÁN PÉTER | ESSZÉ
Miért is adtam ezt a munkacímet a Tapolcához közeli, csak Putri-falunak nevezett, 10-12 vályogépítményből álló cigánytanya világára emlékező írásomnak? Azért, mert Kármán József szép levélregénye jutott eszembe, a Fanni hagyományai. A mű címében a ’hagyományai’ egyként jelenti a 21. századi olvasó számára a hagyatékot és a hagyományt, azaz a megőrizhető és el is tékozolható tárgyi és szellemi örökséget. Gazdagok vagyunk a ránk hagyott kultúrkincsek tekintetében, vétek azok elfelejtése, ami kimeríti az elherdálás fogalmát. A Rizapuszta hagyományai címet tehát munkám készülése közben nem feledhettem. Végül ezt is írtam a sorok fölé: Rizapuszta hagyományai.
Rizapuszta a Tapolcához közeli Káptalantóti és Badacsonytomaj között terül el, előbbi falutól mintegy másfél kilométernyire. Honfoglaló őseink közül a Vérbulcsu nemzetséghez tartozók telepedtek meg e dombokon. A Koppány lázadás után a győri káptalan tulajdonába került e puszta, amely a feudális anarchia miatt többször is gazdát cserélt. Bérletként jutott hozzá a Gyulaffy és Eustach család, majd a föld újra káptalani kezelésbe került. 1885-ben Szalay Bálint vásárolta meg, s utóda – Kázmér – egészen 1950-ig gazdálkodott rajta. Kastélyukba aztán a TSZ költözött. A tágas épülettel szemben volt a cigánytanya. Az erdőszélen körülbelül tucatnyi viskó állt. Putri-falunak nevezték, s a Kolompárok lakták.
Nomád életformájukat, szüntelen vándorlásuk emlékét, szűkebb közösségi szokásaik évszázadok beidegződéseit aligha hagyhatták hátra még a 20. században. A Tapolcai medence parasztjai ugyanígy nem feledhették a helyben maradás kényszerét, de szépségét is, amely a cigányság szabadságszeretetével aligha harmonizálhatott. Mindkét nép történelme szomorú és egyben tragikus. A vándornép űzöttsége és az otthon röghöz kötöttsége egyként kiszolgáltatottá tette a cigányságot és a magyarságot a szüntelen támadások során. A testi-lelki sebek fájdalmát elviselendő izolálódik az ember, s ahol az elszigetelődés megtörténik, ott előbb-utóbb a fájdalom is megjelenik.
A magyarság szenvedéstörténetéről szólnak több mint hét évszázad óta is a legszebb költeményeink.
A 20. században született a magyarországi cigányság tán legnevesebb költője, Bari Károly mondta ki 1968-ban írt versében a közös katasztrófát:
space
Elsárgult vadfüvek kavarogtak
az égre. Az úgyúdörgés
hosszú lábaival a házak között
mászkált; nyomában betörtek
az ablakok, rommá-lőtt házfalak
vonaglottak. A döglött lovak
ködöt nyihogtak a kitépett villanyoszlopok
és felrobbantott sínek közt heverő
holtak arca fölé.
A fák hiába rázták
kiszáradt öklüket,
szürke felhők terpeszkedtek ágaikra,
a holtak sem tudtak már
a varjúk fekete siratóénekére felelni,
sötét szemgödrükből kibuggyant a vér.
space
A bükkaranyosi csodafiú képsorai nem szürrealista látomások annak számára, aki látta még Tapolcát és környékét 1945 virágvasárnapján a bombázások után, hanem azok a valóságról igen pontos felvételek. Az első világháborút követő időkben már éltek itt cigányok a kolompárok előtt. Veszprémből is költöztek ide a századelőn. A káptalantóti és badacsonytomaji plébániák anyakönyveiből – 1782-től – kereshetők ki neveik.
Vörösmarty Mihály Szózatában a gnóma így szólt:
space
Egy ezredévi szenvedés
kér éltet vagy halált.
Bari Károly szintén választó értelmű mottót keresett első kötete élére, mégpedig Paul Eluardtól:
Az leszek aki öl
Vagy az akit ölnek?
Harmadik lehetőség vajon van-e?
Mondjuk egy szépen élhető életre.
space
Ott, ahol a háborús bűnöket egészen más szörnyűségek is követték. Radnóti Miklós szavaival élve:
space
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép…
Forduljunk a még csak alig elmúlt múltba, csupán egy pusztai estére, amely napszak a legélénkebb órákat hozta a viskók lakóinak életébe. A filozófusok szerint az éjszaka nem csupán szorongó álmokat hord, de a sötét felszabadító, termékeny időszak, önmagunkra találásunk periódusa is egyben. Akkor már együtt voltak a rizapusztaiak, s elvétve szólt egy-egy rádió a vályogfalak között. Abbahagyták a fiatalasszonyok a mosást, a teknőkből kiteregették a ruhákat, a putrik közt mezítlen gyerekek szaladgáltak, ezerráncos anyóka főzött, a füst csípte a szemeket. Hadd idézzem még egyszer Bari Károlyt:
Kiszolgáltatva hitemnek
haláltalan szavakkal szólok,
I ande muro jilo káli jag phabol,
kimondom nektek az éjszakát.
A Rizapusztára látogató kérdező, etnográfus-szociográfus újságírónő művelt és empatikus volt, nem vitás. Tudta, hogy minden mítosz, történet, mese megelevenedik ilyenkor. A sejtelmes sötét nem csupán az egészen le nem győzhető babonás félelemmel közelít ahogyan a csillagok alatt odalopódzik a táborba: „Amikor az erdő fái közé leszáll a sötét, akkor kezdődik az igazi élet. A putri előtt petróleumlámpa ég, a telep apraja-nagyja egybegyűl. Mesét hallgat a gyerek arról is, amikor még a romanság nem volt csóró és cserhában lakott, nem dógozott, csak a lú meg a romnyi vót mindene. A sukár romnyiért megbolondult a cigán, níha botra is kapott érte… Nem gyütt betegség, pedig csak azt ette, amit a paraszttól csórelt.
A fiatalok nótáztak:
space
Nem születtem butyira, mama,
Lábam termett a táncra.
Lábam termett a táncra,
Két kezem a csórelásra.
Lábam termett a táncra,
Két szemem a kacsintásra.
Márla Dévla pedromiszt,
Teróval az daromiszt…
Tralári ralira,
ej romti trarina.
space
Ezt énekelte Tököli Benedek, annak a családnak a tagja, akik a kétsoros ezüstpityke gombos mentéjű vajdát adták a közösségnek.
Az est és az éj nem csupán önmagunkra, de az egymásra találásunk ideje is. Vajon Bari Károly Eluard-i kérdésére milyen válasz érkezik. Ölni vagy ölelni akar-e leginkább az örök ember tértől és időtől függetlenül? S itt vagyunk a Balaton-felvidék terében, az 1960-as évek első felében Rizapusztán. A tapolcaiak könyvespolcán talán még megvan egy-két olyan Ady Endre-kötet, amelyből nem hagyta ki a kiadói cenzor a Korrobori című publicisztikát. Az az írás, ahogyan ma mondanák: tűpontosan fogalmaz. 1917-ben sem jelenhetett meg, csak 1924-ben, a Nyugatban. A magyarság és a zsidóság egymásra találásának szükségességéről szól, de bármely másik két népről is, akik az ölelés helyett az ölést választják. Íme:
Ausztráliában van egy nagy néptörzs, mely a világ első poéta-népe, mert kitalálta a Korroborit. A Korrobori, nagy szerelmes táncorgia, amelyhez – a nők muzsikálnak. Ezek az ausztráliaiak íme intézményesen megjelképezték a nagy emberi rejtélyt. Azt, amit a francia finomkodók a nemek halálos gyűlöletének kereszteltek el. A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus szerelem-gyűlöletben, ott a muzsikáló nők lábai előtt. A zene szól, a nők kacagnak és várnak s mi kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet.
Micsoda gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza táján? Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk vagy pedig utánunk az özönvíz.
Nem tudok ma sem elvenni, sem hozzáfűzni semmit. Filmek peregnek hunyt szemhéjam ernyőjén belül a szerelmes találkozások tisztának indult, majd elfuserálódott kötéseiről. Amely Kusturicánál sírva-nevettető happy enddel jár, az a történet megannyi nép fiával-lányával Rómeó és Júlia sorsának beteljesedédével jár. Mennyi nehézséggel kellett megküzdeniük az Együttélés hőseinek is, hogy elmondhassák jelenünkben, már boldogan élnek. Gyarmathy Lívia rendezte az 1983-ban bemutatott filmet, szándékosan hivatkozok most erre, mivel ott egy csángó fiú és egy sváb lány történetét meséli el az alkotás. Egymásra találtak. A múlt sérelmeit felhánytorgató családjaik éppen olyan űzött utakat tettek meg, mint a harmadik vagy negyedik etnikumhoz tartozó, kollektív büntetést elszenvedettek.
A nyolcvanas évekre a rizapusztai putrifalut felszámolták. Az Ördögszekér című dokumentumfilm befejező képsorai – szomorú – nem minden hamis hurráoptimizmus szellemében boldog fiatalok vályogfaldöntéseit ismétlik. A telep lakóira rendezett lakások vártak. A kérdés költői: mennyivel lett könnyeb nékik, s hirtelen a velük együttélőknek? Miféle stigmákat hordoztak, amik életükben már be nem gyógyulhattak:
„Hát mír ákárja kiírni a romáságot? Hogy nevessenek rájtuk a gádzsók? A szegínysígünkön? Úgy se segít rajtunk, nem gyün ide a tanácstúl se senki. Mindenki csak kicsúfolja a szegín cigánt, pedig mi is magyarok vagyunk azír. Nízze meg ázt a putrit, nincs neki teteje, mer senki nem ád nádat…
Azt mondják csak, dógozzunk! Hát butizunk, mégsincs becsületi a romának. Ha szólunk meg minden gádzsó aszongya: no má megin sírtok?”
Mondta a telep legidősebb asszonya, aki 1889-ben született. Megtanult írni, olvasni, ő fogalmazta a többiek személyes leveleit, hivatalos beadványait. A jövő számára akkor egy még fontosabb palackpostát is küldött. Egy mesét mondott el, amelynek szomorú vége máig arra figyelmezteti az utódokat, hogy a sorstáblákat mindig össze is lehet törni. Így van-e? Weöres Sándor kozmikus hite is törést szenvedett:
space
Ezer sugár találkozik az űrben
s a katlan mélyében ezer varázs
s ezer meg ezer búzaszem a csűrben.
Csak a sorsok közt nincs találkozás.
(Weöres Sándor: Dalok Naconxypan-ból)
Kolompár Györgyné ott, Rizapusztán mesélte el a ráörökített intelmet, amit akkor tovább is adott. Szomorú, de olyan szép, hogy az már katartikus:
space
Mese Miriklóról
Vót egyszer egy csajári, úgy hítták: Mirikló.
Szép vót a Mirikló, mint a lulugyi.
Olyan vót a szeme, mint a csillag.
Történt egyszer, ahogy sütötte a bokolit, arra gyütt egy vadász az erdőbűl, s meglátta Miriklót, ahogy ott hajladozott. Énekelt is a lány. Nagyon tetszett a vadásznak a dal is, a lány is. A jó illattúl gusztust kapott a bokolira is, hát csak odafordult a tűz mellé, oszt le is ült, úgy beszélgetett a cigánylyánnyal. Mikor aztán Mirikló kivette a parázsbúl a bokolit, megkínálta ám a vadászt is. Meg is ette az jóízűen, aztán azt mondta Miriklónak: − Hallod-e, Szépségem, táncolj nekem valamit! Tíz pengőt kapsz érte tőlem.
Sok vót ám az a tíz pengő, meg Mirikló árva lyány is vót, hát csak elfogadta, hogy segítsen özvegy anyján meg az éhes rajkóin. Csak táncolt a vadásznak. A vadász azt mondta lyánynak: – Eltartalak én galambom, soha nem kell még az anyádnak sem a faluba járni kéregetni, csak legyél az enyém.
Mirikló azonban nemmel felelt, mert csak jobban húzott a saját fajtájáhol. meg az anyja is mondta neki: – Ne menj lyányom a gádzsóval, csak bajt hoz ránk, mert mit is várhat a roma…
Hanem a vadász csak odament esténként a tűz mellé, mígnem Miriklónak is egyre jobban tetszett a vadász. Egyszer aztán megtörtént a baj. Többet nem gyütt a vadász a tűzhöz. Mirikló egyedül maradt a bánatával.
Kolompár Györgyné saját szavaival emígy magyarázta a mese értelmét: Hát ezír van az, hogy a roma nem megy a gádzsóhol, jobb csak a maga fajtája. Miriklónak is keserves vége lett. Megtudta a többi roma, hogyan járt, hát csak elüldözték maguk közül. Elment egyedül a nagy sötét erdőbe. Egyszer csak letért az ösvényrűl, eltévedt az éjszakában. Sokáig, sokáig bolyongott a rengeteg erdő mélyin, amíg éhen nem halt. Így büntette meg a Dévla a bűnjíír, meg hogy gádzsóval kezdett ki.
Eddig a mese. Vagy igaz történet? De tanulsága ma is érvényben van a cigányok között – fűzte hozzá.
A vadász és a préda kettős archetípusa Szent Hubertus legendájáig nem változott. Az emberi játszmák közül sem ismeretlen a győztes és az áldozat esete. Ezt a szereposztást csak ritkán váltja fel egy szerepcsere, amikor a magára ismer a vadász a vadban, a vad a vadászban. A rizapusztai putrik eltűntek az erdő és a dombok közeléből, helyükön szőlő indázik. Valahai lakóik beköltöztek Tapolcára, be a környező falvakba. A meséjét, ami „ellen minden káros”, viszont igen bajos hátrahagynia a személyiségnek, eldobni még sokáig lehetetlen, mert kéretlenül is kísér minket, jön az velünk.
Kolompár Györgyné antopológiai pesszimizmusa rizapusztai meséjében Pilinszky János kétsorosában is jelen van. A költő a görög tragédiák világát tömörítette szálkányi versébe. A költő szerint az emberi egymásra találás eleve kudarcra ítéltetett a létezésben:
space
Életfogytiglan
Az ágy közös.
A párna nem.
Innen kellene – mindannyiunknak! – eljutnia legalább a hányatott reményig. Pedig a derűig volna igazán szép. Hiszen ez volna a legfőbb életparancs.
írásaim
♦ NÉMETH ISTVÁN PÉTER
irodalom/esszé
Németh István Péter: BORDALOK KÉPZELT VERSENYE
Németh István Péter: KISSSTÉRSÉG ÉS CSLÁDFA
PéterSZŐKE PANNI, SZŐKE ANNI, A BALLADÁS VIDÉKI LÁNYOK
Németh István Péter: SZINDBÁD BORKÓBORLÁSAI – TAPOLCÁIG, VONATON
Német István Péter:„HÁROMSÁGOMAT KI ÉRTI MEG?”
Németh István Péter: KHAJJÁM VERSEK ÉS VALLOMÁS
Németh István Péter: ÉKSZEREKBE FOGLALT TÖRTÉNETEK
Németh István Péter: REKVIEM EGY LIGETÉRT
Németh István Péter: A DRÓTOSTÓTSÁG DICSÉRETE
Németh István Péter: RIZAPUSZTA HAGYOMÁNYAI