1895. július 16.-át írtak, s az áprilisi választások óta eltelt idő elég volt arra tán, hogy csillapodjanak a pártviszályok, begyógyuljanak azoknak az ütlegeknek a sebei, amiket gondosan bekötöztek az orvosok és családtagjaik, köztük a gyermek Beszedits Margitka is. (Az írónő így emlékezett vissza lánykorára: „Választások előestéjén elő is készítettük mindig a műszeres-kazettát. S annál több kötszert és sebvarró fonalat, minél nagyobb vala a hazafias lelkesedés.”)

Nem gondolom, hogy különösképpen sokáig elidőzött volna a lakosság afölött, hogy a fenti költeménynek milyen tökéletes a rímelése, s hogy milyen pontosan követi minden sorában a kuruc- s még régebbi énekeink dallamát. (A szerző kiválóan verselt ebben a dalában is.) Hanem a rímekbe szedett történet igencsak tetszhetett az olvasóknak. Feltehetően nem volt ismeretlen, hiszen Jókai Mór már beválogatta Vázsonyi Izidor versének sztoriját Az önkényuralom adomái című könyvébe. (1850-1858 közötti esztendők gyűjtését tartalmazta a kiadvány.) A számunkra keserédes tanmesét megtaláljuk Lengyel Dénes gyűjteményében is; Teremi népmonda nyomán:

A Rákóczi-szabadságharc idején egy cseh kereskedő jött Magyarországra. Útközben egy kuruc csapattal találkozott. Megkérdik tőle a katonák:

– Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc?

A jámbor cseh nem tudta kikkel áll szemben; és azt mondta nekik:

– Labanc!

Erre a kurucok jól elverték.

Továbbment a cseh kereskedő, és most egy csapat labanccal találkozott.

A labancok is azt kérdezték:

– Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc?

Most sem tudta, kikkel áll szemben. Eszébe jutott az előbbi csapat, tehát válaszolt:

– Kuruc!

Erre a labancok is jól elverték, aztán útjára engedték.

Ahogy továbbment, megint találkozott egy csapat kuruccal. Ezek is megkérdezték:

– Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc!

Nekik már azt felelte:

– Ne is kérdezzétek, csak üssetek!

A kuruc és labanc ellentéttel demonstrálhatjuk azt az egész történelmünkön át tartó, egyáltalán nem török átkot, amely sajátosan magyar. A belső széthúzás, a civódás következménye volt az az ítélet, amelyet Isten büntetés gyanánt rótt ki ránk. (Lásd Zrínyi eposzában!) Magyar civódott magyarral Mohács után is. És tovább. A Rákóczi szabadságharc bukásáról az egyik legmegrendítőbb képet Madarász Viktor festette. Az alkotáson két testvér a főszereplő. Hasonlítanak egymásra, mint két tojás, lévén egypetéjű ikrek. Elegendő volt tehát egyetlen modell ahhoz, hogy Madarász megfesse az anyja ölében haldokló kuruc daliát és az arra támadó fivért, utóbbit is, ki a császár elfogató parancsával tört be a szülői házba. Az Oszd meg és uralkodj! [Divide et impera!] elvét követte végképp a 20. században a politikai hatalom, amelynek sikerült – többek közt – még az írótáborokat is egymásnak ugrasztania.

Ki a kuruc? Ki a labanc?

A Vázsonyi Izidor által megverselt anekdota nem a testvérharcot vívó kuruc és labanc közül választja ki az – egyedüli – pozitív hőst, hanem egy harmadikat tesz meg erkölcsi győztesnek, a két fél áldozatát, a kisembert, aki élni szeretne pusztán, aki szorgoskodva jár drótozni-fótozni való után, kiabálja a nagyvárosi bérház U alakú udvarán, s ugyanúgy ugyanazt a falusi utcák porában, hogy Rajnapinte hű!

Csehül vagy szlovákul?

Vagy szlovakizált csehül?

Jiddisül?

Svábul?

Vagy éppen az utóbbi két nyelv egybehabarásával?

Tót atyafi?

Se magyar, se testvér?

Megfáradt se kuruc, se labanc?

(Vázsonyi ’labbanc’-nak írja a szót,

a ’kurucot’ meg még cz-vel!)

Nem is ’zember’.

De hő és fény.

Egyedüli példány.

Mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség.

Igen, ő, Vázsonyi Izidor hőse:

„A drótosinasok nemcsak a nagy szemtelenségükkel tűntek ki, de megköszönni is úgy tudták a dolgokat, mint senki más. Én is nagy hálálkodva köszöntem meg mindent.” Olvasom a hősről Karol Tomaščik Drótosgyerekek című regényében (Fordította Gimesi István. Pozsony. 1962.)

Vázsonyi Izidor 1917-ben a vesztes első világháború után hazafias Kurucéneket írt a tapolcai polgároknak, amelyben elsiratta az egész országot:

Édes hazám,

Szabadságod hej be drága,

El- kipusztult

Rózsekerted szép virága.

Odaveszett

Egy nemzedék ifjúsága.

Nem csupán a harctereken szenvedtünk vereséget, hiszen amit nem fegyver pusztított, azt a filoxéra vette el az itt élőktől a szőlőkben. Mégsem esett apátiába Vázsonyi Izidor, reménykedni is tudott, és az élet újrakezdésére buzdított. Elég volt neki, ha a Szent György-hegyre nézett. Szonettet faragott ki biztatásul:

SZENT GYÖRGY HEGYE

A vén hajós evezni tanított,

S míg kormányzá a gyenge ladikot,

A tó színéről néztem a vidéket,

És kértem, mondana öreg regéket.

Az ott Szent György! – mutatja emberem,

„Mi lesz velünk, ha majd bor nem terem?

Szegény lakósok éhen vesznek itt,

Ha csak az Isten csodája nem segít.

A hegyen élt egy sárkány szörnyeteg,

Szent György egy kardcsapással ölte meg,

Attól is vette a hegy a nevét. –

A nép most Isten ellenére vét,

De hogyha megtér meg munkába lát,

A jó Isten tesz újra nagy csodát.”

Vázsonyi Izidort a második világháború vége előtt Mauthausenben 81 évesen pusztították el. Versét nem ismerte Esterházy Péter, aki a Harmonia Caelestis című regényének elején parafrazeálta ezt a kuruc-labanc vándormotívumot. (Bár Szörényi László szerint az irodalmi hatások útjai kiismerhetetlenek.) Esterházy könyvében édesapjával, azaz grófi ősével történt ugyanaz, ami – a tapolcai költő versében – egy drótostóttal. Igen, ez ugyanazt jelenti, amit a szépíró már a Termelési kisssregényében hirdetett: egyik ember éppen annyi, mint a másik.

Útközben édesapám egy kuruc csapattal találkozott. Megkérdik tőle a katonák: Mi vagy: Kuruc-e vagy labanc? Az én jámbor apám nem tudta, kikkel áll szemben, és azt mondta nekik, labanc. Erre a kurucok jól elverték. Ment tovább az apám, és most egy csapat labanccal találkozott. Kérdik emezek is: Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc? Édesapám most sem tudta, kivel áll szemben, és azt sem tudta, ki az, aki azokkal áll szemben, akikről ő, az apám, nem tudja, kik, ám eszébe jutott az előbbi csapat, hát azt mondta, kuruc. Erre a labancok is jól elverték. Jól elverték. Aztán végül elengedték az útjára. Ahogy továbbment, megint találkozott egy csapat kuruccal. De erre már apám még az adjonisten előtt így szólt: Ne is kérdezzetek, csak üssetek.