– Komolyan veszik azt, ha az adott területen mondjuk él egy parlagi sas?
Nem állítom, hogy minden beruházást meg fog állítani egy-egy védett adat, de optimális esetben van előtte elemzés, és elkerülhetők az értékesebb élőhelyfoltok.
– Mit jelent az értékesebb élőhelyfolt? Mondasz olyan fontos védett állatot, növényt, ami kiemeltebb figyelmet kap a többinél?
Én a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatóságnál dolgozom, ott is Nagykáta környékén. Albertirsán van a legnagyobb állattani természeti értékünk, a délvidéki földikutya, aminek 1200 példány a világállománya. Ebből Magyarországon él nagyából 800 vagy valamivel több, szóval délvidéki földikutya nagyhatalom vagyunk. Ennek a cuki rágcsálónak a védelme tehát nagyon fontos, ha össze kell vetni azzal, hogy ugyanazon a területen honos mondjuk a budai imola nevű, szintén kárpát-medencei bennszülött virág is – aminek sok-sok tízezres állománya van -, akkor a földikutya nyer. De természetvédőként azért nem vagyunk oda a kifejezésért, hogy melyik faj fontosabb. A jog is próbál minősíteni, vannak védett és fokozottan védett élőlények. De sokféle dolog határozza meg, hogy melyik hely miért értékes. Az élőhelyek védelme a legkorszerűbb természetvédelmi szemlélet. Amikor fajokat próbálunk védeni, az kevésbé sikeres, ráadásul, ha az élőhelyet védem, akkor mindent védek, ami ott van.
– Egy picit menjünk vissza a kezdetekhez: hogyan lettél földmérő?
Egyszer a Spektrum tévén néztem az észak-amerikai Mount Saint Helens vulkán kitöréséről szóló filmet, és nagyon tetszett a térképészek megjelenése. Aztán felvilágosítottak, hogy a térképész többnyire egy szobában ül, aki a terepen van, az a földmérő, így azt választottam. A munkák során azonban rájöttem, hogy nem az az ember akarok lenni, aki kitűzi, hogy hol menjen át az autópálya az erdőn, hanem az, aki lehetőleg elintézi, hogy egyáltalán ne menjen át az erdőn autópálya. A természetvédelemről a főiskolán tanultam, ezt követően, bár a sorkatonaság engem éppen elkerült volna, besoroztattam magam, hogy polgári szolgálatosként, 11 hónapos, fegyver nélküli, közcélú szervnél dolgozhassak. Így kerültem a nemzeti parkhoz. Nagyon megtetszett és kisebb kitérőkkel ottragadtam.
Mennyi időd van…? Magyarországon viszonylag kevés a természetvédelmi őr, nagyjából 230-an vagyunk, és szerintem 230 féle munkánk van. Onnan kezdve, hogy a farmosi békamentésen ovis csoportot vezetünk, addig, hogy egy 100 milliárdos vasútvonal fejlesztésén a fakivágásokról nekünk kell szakmai döntést hozni, de van papírmunka, terepi munka és őrszolgálat is. Hozzánk, a Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozik Budapest és a főváros agglomerációja, szóval a tíz nemzeti park közül mi nyertünk meg körülbelül 4 millió embert. Valljuk be, a természetvédőnek általában nem a természettel van baja, hanem az emberrel, és nekünk van abból a legtöbb.
– Van valami specializációd, valami olyan dolog a természetvédelmen belül, amivel különösen szeretsz foglalkozni?
A vizes élőhelyek védelme érdekel nagyon és az ehhez kapcsolódó vízhiány. Nagykáta-Cegléd térségében folyik a Gerje patak, itt van Tápióvidék, a Hajta, hatalmas területet érint a kiszáradás, próbálunk vízmegtartással foglalkozni.
– Most is egy Vízőrzők feliratú pólót viselsz…
Sokan azt hiszik, hogy aki természetvédelemmel foglalkozik, az örök nyugalomban él, járja az erdőt, mi baja lehet? Pedig az állami természetvédelemben sok negatív dolog is éri az ember. A pszichológusok általános tanácsa a kiégésre, stresszkezelésre, hogy menj ki a természetbe. De mi legyen azokkal, akik a természetben dolgoznak? Nálunk is van kiégés, amikor látjuk a természet állapotromlását, van klímaszorongás, sőt, lehet, hogy erősebb, hiszen mi közvetlenül látjuk a problémákat. Persze erőt ad, hogy jóval nagyobb hatásom van a rendszerre, mint egy civilnek, akinek a lehetőségei elég korlátosak. A szakmai énem mellett van egy civil énem is, aki fontosnak tartja, hogy mindezt meg kell mutatni az átlagembereknek, mert amit megismersz, azt elkezded megszeretni, ha megszereted, elkezded megvédeni. Nagyon fontosnak tartom az edukációt, az önkéntes akciókat, mert ezek nehezebben mennek az állam égisze alatt. A szorongásra az írás is jó kioldó technika, így jött létre a Facebookon az Ember és Természet, avagy kicsoda Öko Ható Pál oldalam. A civil vonalat mindig is igyekeztem fenntartani a hivatásos természetvédelmi őri munkám mellett, így ismertem meg például a 10 millió Fát is, de a Vízőrzők is így jött, ami szerencsére kezd mozgalommá válni. A nevet egyébként egy korábbi igazgatónk találta ki, ő nevezett engem Vízőrzőnek.
– Magyarázd el, mit csinál egy vízőrző? Régebben bennem is volt késztetés, amikor az erdőt járva megpróbáltam segíteni egy-egy lassabban folyó patak útját azzal, hogy kivettem a torlaszoló köveket, szemetet…
Érdekes jelenség, hogy az emberek a víz folyását segíteni akarják, pedig ez nem mindig jó. Egyre több helyen van probléma az aszállyal, és ilyenkor a lefolyás lassítása a cél. Minden olyan dolog, amivel késleltetjük, hogy az adott területről a víz kifolyjon, az a vízőrzés. Tanulhatunk a hódtól, aki egy 30 millió éves mérnök, azóta csiszolgatja a vízmegtartás csínját-bínját. A természetben egyébként soha senki nem azért csinál valamit, hogy másnak jó legyen, egy dolog hajtja: a szaporodás. A hód szaporodásához az szükséges, hogy ahol elég nagy a víz, ott ás egy kotorékot a vízfelszín alatt, aztán elindítja a vízszint fölé, de még mindig a föld alatt vagyunk, és mivel ő is emlősállat, ide születnek a kis hódok, így lesz neki száraz szülőszobája. Felülről föld, bejutni viszont csak a víz alatt lehet, szuper biztonságos. Ha nincs a vízfolyásnak meredek partja, akkor hódvárat épít. És van hódgát is, amivel visszaduzzasztja a vizet, hogy elég nagy legyen ahhoz, hogy meglegyen a bejárat a vízszint alatt. Mellékhatásként gyönyörű élőhelyek alakulnak ki, hódmocsarak, hódlápok, odébb viszi a patak folyását is, ha kell, ezt pedig rengeteg faj kihasználja. Oázisként még az erdőtüzeket is túlélik ezek az élőhelyek. A hód általi vízmegtartás is segít a gyors lefolyás ellen, ebből pedig mi is tanulhatunk. Ahol visszaduzzasztja a patakot, kialakulhat egy olyan zóna, amin megél egy kis erdőfolt. A vízmegtartás kérdésében sok vita folyik arról, hogy egyetlen hatalmas gátat építsünk és azzal tartsunk meg sok vizet vagy építsünk sokszáz aprócskát, ahol a sok kicsi sokra megy elv alapán ugyanúgy rengeteg vizet megtartunk, csak ez természetbarát, a környezet ökológiailag már alkalmazkodott hozzá. A betonmonstrumokhoz nem tud alkalmazkodni a természet. Az ember azonban terraformáló faj. Át tudjuk alakítani a környezetünket, de ezt előrelátás és bölcsesség nélkül tesszük, így képesek vagyunk tönkre tenni az élőhelyünket. Az a baj, hogy a mi élőhelyünk az egész bolygó. Rá kéne jönni, hogy csak akkor van jövőnk, ha a természetnek is adunk jövőt. Az ego és az eco harca: ökologikusan nézek előre, vagy csak énközpontúan. Ezen még dolgoznunk kell…
– Te mindent megvédesz a természetben?
Sok olyan faj van, amivel szemben fellépünk, ezek az inváziós fajok. Van néhány ökölszabály: a lényeg például, hogy nem kell küzdenünk a természetes hatás ellen, de az inváziós fajok jelenléte nem feltétlenül ilyen. Az ázsiai tigrisszúnyog csak annak köszönheti a jelenlétét, hogy behoztuk az áruszállító hajóinkkal. Szabad teret talál, nincsenek ellenségei és berobban. Ezt mi, emberek okoztuk. De ilyen a bálványfa vagy az akácos terjedése is. Persze ezek a fajok is csak azt csinálják, ami a dolguk, tehát szaporodnak. Itt azonban nekünk be kell avatkozni, hiszen mi hurcoltuk be, és ezzel olyan szaporodási mintát indítottunk el, ami kiszorítja az őshonost. Terraformáló fajként hoztuk be az inváziósokat, de civilizált fajként kell ez ellen tennünk valamit.
– Persze kérdés, mennyire képesek alkalmazkodni az őshonos fajok a folyton változó klímához? Nem jobb néha az inváziós faj, mint a sivatag?
Honnan tudjuk, hogy sivatag lenne, ha nincs ott az őshonos? Ráadásul Magyarországon, ahol összesen van kettő darab homokbucka Fülöpháza határában. Az összes többi helyen van azért sztyepp. Ha van többletvízhatás – ami lehet az ártérre visszavezetett víz, vagy egy ház mellett felfogott csapadékvíz -, akkor létre tudunk hozni olyan élőhelyet, ami már nem sivatag. A sztyepp a legjobb termővidék, hihetetlenül értékes élőhely, csak kicsi benne a fásszárú vegetáció aránya.
– Még egy gondolat ezt a kérdést piszkálva: ha a CO2 megkötést nézzük, ugyanannyit kötnek meg a különböző fajok, nem lehet előnyben egy jól alkalmazkodó invazív fafaj?
Nagy eséllyel találok olyan nem őshonos fafajt, ami sokkal hatékonyabban csinálja ezt, hiszen jó eséllyel találok olyan futót is a világban, aki gyorsabban fut, mint bármelyik magyar. A gyorsabb növekedésű fák valószínűleg gyorsabban is kötik meg a CO2-t. De nincs értelme egyes komponenseket önmagukban vizsgálni.
– Azt gondolnám, hogy aki ennyi mindent tesz, az el tudja nyomni a klímaszorongását, mégis, ahogy beszélsz azt érzem, mintha ez sem lenne elég…
Nem vagyok rettentően optimista, mert a nyolcmilliárd emberből, akik most ének a Földön, sokan vannak, akik csak most jutnak el oda, hogy szeretnék, ha jobb lenne az életük, és ezt főként a javak megszerzésében, birtoklásában látják. Szóval jól érzed. De tényleg el kellene fogadnom, hogy a gyerekeinknek nem lesz jövője? Vannak persze jó megoldások, és olykor jó irányba is haladunk, de nem tudni, lesz-e elég időnk. A beszélgetés után megyek a Paloznaki Jazzfesztiválra, ahol nyolcadik éve gyűjtjük és válogatjuk át kézzel 0-24 órában a fesztiválozók szemetét, kb. 70 m3-nyi hulladékot. Így tudjuk elérni, hogy ennek a 60%-át eltérítjük a hulladéklerakóról. Hogy mit tud vele kezdeni a hulladékfeldolgozás, az már nem a 30 fős csapat dolga. Nagyon hasznos és jó dolog, de nyolcadik éve csináljuk, és még mindig kiemelkedik a mezőnyből ez a helyszín. A palackot talán már visszagyűjtik, ha nem is szervezetten, közben a betétdíjas rendszer adta az utolsó gyomrost a többutas csomagolásoknak. És akkor még nem beszéltünk arról a hulladékról, ami nem hoz közvetlenül bevételt. Nagyon messze vagyunk még attól, hogy mindez jól működjön mindenhol a mindennapokban. Persze hatalmas dolog, amit a civil szektor végez, minden egyes tett, amit egy önkéntes csinál az egészen pontosan 100%-kal több, mintha nem csinálná. De zavar, hogy nem öles léptekkel haladunk. Szendőfi Balázs természetfilmes szokta mondani, hogy nem szereti a happy endet, mert az elringat. Persze a túl nyomasztó jövőkép is kontraproduktív, főleg a fiatalok számára, mert megbéníthatja a cselekvést. Meg kell találni az arany középutat, és saját magunkhoz képest kell jobbnak lenni. A természet iszonyatosan összetett, miközben rém egyszerű válaszai vannak. Az ember túlkombinált válaszokat ad, ám, ha elkezdenénk a felesleges sallangokat levedleni, hirtelen nagyon sok dolgot tudnánk természetesebben csinálni. Nézzük csak meg mondjuk az olimpiai, az autóipari és az ökológiai költségvetést a világban, és akkor láthatjuk, hogy jobban is lehetne súlyozni.
