őszkopogó
♦ NAGY BARA | TÁRCA
Libabőrösen didereg a bőrszövetekben a döbbenet: vége a nyár estéknek.
Az erkélyeken nem pihegnek enyhet áhító remények, reggel majd kifésüljük magunkból a nyárálom kócokat, az ágyakban atyaégahajammá forgolódott csavargás lázakat. A parti homokba mosódnak a fülledtségbe mártott ücsörgések, egy jégkrém majszolást nem legitimál többé a hőmérséklet. Holnapra a strandok lángos ízű klórszaga feledésbe merül, az utcákon tomboló félmeztelenség megszelídül. Idénre lefújják az összes hőségriadót, és mert nem tudósítanak vízben lelt esetekről a híradók, mi naptejes emlékekbe temetjük magunkat. Hogy ne csepegjen szívünkbe az egyetemes közhangulat.
Tegnap még mekkora volt itt az élet, ma meg, a sétálgatók mintha csak itt ragadt lelkek lennének.
A Lukácsban a medencék kiürültek, a törzsvendégeknek csalódás a rendkívüliről a szokásosra kehesedett nyitvatartás. Ősplatánok között és kérges időkbe barangolnak vissza, kié is volt a Rezeda sor tizenegyes kabinja. Az éttermek ajtajában ásítoznak a pincérek, a teraszokon gyér asztaltársaságok köszönik, nem szíveskednek tudomásul venni, jobban esik a kar keresztbefonva, mint az ujjak pára mázas poharakra kulcsolva. Még izzik a faszén, füstje még megcsiklandozza a hazatérők arcközép cimpáit, még útra kelésre csábít a park félhomálya, még csinálhatnánk valamit, mielőtt kijelentjük, ma már nem csinálunk semmit.
Tényleg, jövő héten becsengetnek az iskolákban.
A Promenádon Öcsi bácsi elegáns bronzban dekázást tanít, de lábáról nem csüngenek a panelkatlanokból a macskakövekre kiszórt, gyöngykacagó gyerekek. Ezen az estén a szökőkútnál is nagyobb móka a fürdőkád és a tablet − paplan alatt nyomkodva. Ma este minden lurkó jogos kiváltsága a dacosság, ahogy a sarokban ott szomorkodik a tanszerek újdonságöröme. A konyhában anyu pipál a bevásárlólistán, hozzáad a megvéve kupachoz, kivesz a vésztartalék borítékból. Apu, summa-summarum, egyszerűsítene, és gyökölné a beszámolót arról, mi érte meg hatványozottan, mit lehet kapni hihetetlenül akciósan, és mi volt valódi átverés a boltban. És mit kellene ebben a hónapban nem befizetni, hogy ezt-azt még meg lehessen venni. Statisztikailag pedig, igencsak valószínű, hogy a közös matematika a fizikai tér két, elkülönült fix pontját mobilokkal összekötve zajlik, mert a kémia hiánya réges-rég felbomlasztotta a házasság kohéziós erőit.
A kutyások is alig vannak a futtatóban.
Buksi szimatokról álmodik a vacokban, és horkolva is tudja, éppen most éppen most van. Négy évszakos bundájában a pajtikkal illatok között kergetőzik, és megsétáltatja a gazdit, aki szem kerekedve mered tenyerében a delejre. Azt az akármicsodát dobná már el belőle, ami miatt sem őrá, sem a többi görnyedt hátúra, senkire nem néz, még a kifli és kenyér darabokra sem szokott a fűben, pedig azokat olyan jó megenni. Ráadásul, ha elhajítaná, lehetne futni érte, aztán visszahozni. Nem egy gumilabda, de szerencsére, az messziről szaglik róla, hogy nem is féreghajtó tabletta.
Szép ez a ház, eddig miért nem láttam ezt meg.
A polgári épület függönyein átszűrődik az egyszobás képzelt csendélet, és összeolvad a közvilágítás zizegő sárgájával. Pont mielőtt árnyékot érne. A patinás front sormintázatát szimmetria foglalja keretbe, középen lent nagy erkély, felette két kicsi. Középen lent nagy erkély, fent meg két kicsi. Itt párkány, ott nincs, a bal oldalon kapu, a jobbon vakablak. Baloldalon kapu, jobbon vakablak. Nem zilálják össze a homlokzatot csiricsárékopott cégtáblák és neonok. Nem csodálkoznak róla ijedt angyalarcok, pedig hangyaseregek szelik át az utcát, és a derékhadak már a lábazatot tartják ostrom alatt.
Egyre hangosabban zörögnek a levelek.
A fák az út átellenes oldaláról, egyetértésben bólogatják egymásnak, vége a kivárásnak. Alázattal tűrik ők, hogy csipkelődjön velük az ősz, hogy lilát, bordót és sárgát marjon lombkoronájukba. Itt toporog már, kopogtatott is, ám ma morogva sorol, fújtat, várt már épp eleget. Szeme szór, felgyűrve ingujja, készül. Mindjárt ránk töri az eget.
Felkapaszkodok előle a villamosra.
írásaim
♦ NAGY BARA