Kófer Tébáh mesélni fog. A hír messze járt már, a kerek erdőn túl. Vitte a szél, kopogták a fakopáncsok, döngték a méhek, üzenték a gombafonalak, dörgölték agancsukkal a szarvasok. Ezt visszhangozták a sziklák, pöfékelték a mohák, minden teremtett ezt adta tovább, kivéve az embert, akinek házaiban összekoccantak a fogasok, nyikordult a szekrényajtó, billent a szék, reccsent az asztal, pattant a padló. A farönkök nem engedték szabadulni az ékeket, megálljt parancsoltak a láncoknak, a körfűrész megakadt. Egyetlen hallás lett a világ, amelyben süketen robotolta hétköznapjait az emberfia.

− Egyszer volt, hol nem volt − Kófer Tébáh mesélni kezdett.

A megsokasodott gonoszságról a földön, a hatszáz éves férfiról, kinek neve Noé volt, az egyetlen, akit igaznak talált az Úr, és akivel ezért szövetségre lépett. Mesélt a Bárkáról, aminek hossza hatszorosa kellett legyen szélességének, ajtaja egyetlen egy. A fenyőfákról, akiket ezrével vágtak ki és csonkoltak le, és ahogy Kófer Tébáh mesélt, mind, aki reá figyelt, újra élte a fák fájdalmát, velük zuhant át a végső félelmen, megadni magát az Isteni Akaratnak.

Reszkettek csupaszon, gyanta serkent ki belőlük, szurok égette testüket. Nappal beleremegtek az ácsmunkálatokba, a tábortüzeknél az embergyerekeket figyelték, miként bújócskáznak a száradó levél halmok között. Paták koppantak rajtuk, mancsok csiklandozták őket, a körmök karistoltak, a pikkelyek peregtek, kitin zörgött, toll libbent, saru csusszant. Együtt, egyként vártak. Aztán felfakadtak a mélység forrásai és megnyíltak az ég csatornái, és minden, ami élő volt a földön elpusztult, jajveszékelve, menekülve, vagy megbékélve sorsával. Érezték az utolsó fa utolsó rezdülését, a dermedt csendet, de a magok lüktetését is a fedélzeten és a vizek alatt, és érezték annak százötven napig tartó tombolását. Értették, ahogy Sém az állati ürülék szagától prüszkölve is az Urat áldja, együtt örvendeztek a szélnek Khámmal és Jáfettel, felnyögtek, ahogy a Bárka megfeneklett az Ararát hegyén, tudták, hogy Noéhoz olajággal tért vissza a galamb.

Hallották az Úr hangját magukban, ahogy megáldja Noét és fiait, és minden állatot, hogy sokasodjanak és szaporodjanak, hogy megerősíti a szövetséget az oltárról felszálló füstben, melynek jeléül belehelyezi ívét a felhőkbe.

− Amikor tehát az Úr összegyűjti a felhőket és a szivárvány megjelenik, akkor megemlékezik az örökkévaló szövetségről, ami fennáll közte és az ember, és minden élőlény és test között, hogy soha többé nem törli el özönvíz azokat a föld színéről.

− Téti,

− Igen, Hajtáska.

− akkor Isten velünk is szövetséget kötött?

− Számít ez nekünk, gyermekem? Mi voltunk a Bárka. Mi tartottuk meg az embert és az állatokat Isten kegyelmében.

− És Téti!

− Hajtáska.

− Ez a mese megtörtént?

− Megtörtént, bizony, és történik a mai napig.

Minden belátást kereső emberi szívben.