Mi lenne, ha lepottyanna egyikük, vagy mi lenne, ha leesne egy darab felhő? Ha nem úgy esne, ahogyan a felhők esővé lesznek, hanem, ahogy van, felhő formán. A tapintása vattacukor. Inkább fürdőhab. Talán fázna. Nem, pont hogy túl meleg van egy felhőnek a villamoson. Kíváncsi volna, félne? Hozzá tudna bújni? Otthon kicsavarná a ruhájából, és a párologtató fölé tenné lebegni. Lehet, nem is szeretné, hogy magával vigye.

Egy bérlet, egy köszönöm. Nyirkos ujjbegyek, rugóként járó térdek, előbbiek keresnek, utóbbiak toloncolnak, és mire végre ellép a kaller, a túloldali ülésről az a szempár néz vissza rá, aminek mélyére annyiszor és úgy zuhant, hogy elfelejtette, tud úszni. Nem, ő nem is errefelé lakik. Hol szállt fel? Az nem lehet. Dzsekit kellett volna felvenni nagykabát helyett, miért nem pakolt át a túrazsákból, idiótán festhet kötött sapkában.

Most már sapka nélkül is.

Persze hogy folyni kezd az orra, azért sem húzza le a maszkot. Ha viszont megtenné, a reagálása árulkodó lenne. Lassított halálugrás egy zsebkendővel, de ő az, biztosan ő. A szemöldöke felugrott, tekintete villant, mielőtt lesütötte. Azóta lopva hol rápillant, hol a padlóra mered. Vajon emlékszik?, megsimogatta az arcát az utca közepén és puszit nyomott rá azzal, hogy milyen édes ez a maszk, de – most először – akárhogy igazgatja magán, a képsor az érzetek nélkül fut. A csendje is távol marad. A buborék, amiben a létezéshez nem kellettek jelzők, ami a szóforgatagok közepén is úgy ölelte magába, hogy a zavaros megszelídült, a bonyolult egyszerű lett, a nyomatékos súlytalan, a jövő tét nélküli.

Már nem csiszolgatja közös életük szilánkjait esténként, elmúltak azok a délutánok is, amikor a hiányával sétált kézen fogva, és az ő kedvenc mogyorós lattéját rendelte magának. Már csak az újratalálkozásról fantáziál időnként – minden nap. Baromi boldog, magabiztos és piszok jól öltözött lesz, és a másik élete végéig fogja bánni, hogy akkor hallgatással felelt. Meglepte, sőt, mintha tetten érte volna, de nem csapott belé az istennyila, nem is ver hevesen a szíve, nem csiklandozza késztetés, hogy megszólítsa, és láthatatlanná sem akar válni. Látják egymást, ez minden, és ez így jó.

Mintha űr lenne az ölében, de ugyanúgy szereti ezt az űrt, mint azt a darabka felhőt. Mindkettő ismeretlen, ugyanakkor kedves ebben az ismeretlenségben. Business dress code, csupasz lábszár, designer táska, vasalt frufru. Egy emlékkel él együtt.

Tincsekkel, amik ürügyként gabalyították mosolyokba a tavaszi szeleket és a nagy elhallgatásokat, hogy feladatuk végeztével újra önálló életre keljenek. És mennyire hálás volt öbölnek lenni a zárórák után sem apadó falevél- és szóáradatban, elkísérni, tartani a kézzel varrott hátit, mert rendre az alján lapult, amit épp keresett – érezni a lélegzetét, együtt lebukni és tudni, ugyanazt nézik egymás szemében. Amikor felkérte őt, rénszarvasos házi zokninak bókolt, hogy leplezze, mennyire fél attól, elfalábaskodja a táncot. Az ‘estebéd’ és a kijárási tilalom mintha fényévekre lenne, de ahogy a nevetésébe burkolva egyenesedett ki, és a hazaindulás elől a csókjába bújt, az is épp tegnap történt.

Kipufogógáz, marhabőr, szantálfa, és a metsző téli hideg a motoros dzsekivel együtt puffant a kövön az előszoba melegében.

És ott vannak a sohamár emlékek, amiket nem akart, vagy nem tudott felvállalni – nem számít, melyik, helyette is bennük élt. Csacsogott neki, amíg elkészült az omlett, négy helyett kettő tojásból, és összefurkálta a hűtőben tartott teavajat, amit egyformán lapogattak a kifli karikákra. A szupermarketben végighallgatta a dilemmáját: a bársony álmot ezért, a rózsa érintést azért lenne jó viselni egész nap – tanult ösztönnel körbepásztázott a soron, ugye nem látták mások, hogy érvelés közben ujjaival az ő derekát is súrolta –, aztán néma egyetértésben és dupla kiszerelésben a jeges sziklaszirtet vitte magának haza. Nyáron pedig kora reggeleken lehetett elnyúlni a frissen locsolt fűben, a szigetkör és napüdvözlet után, és lehetett a négy falon kívül is egymás kezét fogni, a korlátozásokból kikapart szabadsággal űzni csúfot a városból, ami még panelizzadságban forgolódott, vagy torkát köszörülve ébredezett. Azazhogy, lehetett volna.

Kavicsokat keresni és hazavinni, mint a felhőt.

Felegyenesedik, beleszédül. Egy emlékkel élt együtt, és az a minden, ami meg sem történt, tanította meg az új csendre. A sajátja, akár szerethetné is. Elengedi a kapaszkodót, miért indulna ellenkező irányba, annál az ajtónál száll le, aminél ez az emlék ül. Egy lépés sincs már közöttük, de csak az üresség ugyanolyan. Szabályos, kerek, idegen, és mégis alig érzékelhető, nem megfogható, puha, akár az a felhő. Hiába is nézne rá. Amit eddig szorongatott, fényesített és görgetett, sehol, zsebében csupán körmei koccannak egymáson.

Testében egyedül a villamos fékezése rándul, lelép a peronra, kizárólag a gravitáció ereje hat rá, nem húzza semmi. Hunyorog, a sínek folyását követi, de ezen a gőzölgő reggelen a párhuzamosok nem a végtelenben, hanem egy bagolyban találkoznak, egy kavics kiszárad, és némán aláhull a többi közé.