emberfia botlása a kerekerdőben
ESETTANULMÁNY AZ ERDŐK VILÁGNAPJÁRA
♦ NAGY BARA | NOVELLA
Egyszer volt, hol nem volt, történt egyszer, hogy egy napsütötte délutánon az emberfia egy igen veszedelmesnek tűnő dolgot készült elrejteni a Kerekerdő mélyén.
Egyszer és mindenkorra ott akarta hagyni a kezében szorongatott, különös formájú tárgyat, és miközben az erre legalkalmasabb helyet kereste, szerencsétlenségére, megbotlott egy kiálló gyökérben, és úgy beverte a fejét, hogy eszméletét vesztve terült el a sűrű aljnövényzetben. Sokáig feszült csend lapított körülötte, majd legyőzték félelmüket és köré gyűltek az állatok, fölé hajoltak a fák, úgy tanakodtak sorsán. Már esteledett, de még mindig nem jutottak döntésre, életben hagyják, vagy inkább veszni, netán megsegítsék, hogy felébredjen és hazataláljon.
A vén Kófer Tébáh mindvégig némán figyelt. Növény és állat tőle kapott választ kérdéseire, segítséget és támaszt a nehéz, vagy megoldhatatlannak tűnő helyzetekben. Így végül, bölcsességében és évgyűrűiben bízva, hozzá fordultak útmutatásért, mint megannyiszor. Ő azonban, megoldás helyett, javaslatot kínált: ha a Kerekerdő lakói a saját törvényeik szerint nem tudtak, próbáljanak hát döntést hozni az emberi erkölcs alapján, még ha az, nem is egységes, hanem elméje által irányzatokra tagolt. Végtére is, emberéletről van szó, szolgáltassanak neki ember módon igazságot.
Matu és Zsálem, az összecsavarodott törzsű ikerpár fogott rögvest az érvelésbe.
– Legeslegelső sorban nekem van jogom képviselni magamat, hiszen ez az emberszerzet mégiscsak az én gyökeremben talált felbotlani, így bár titeket megmentettelek a közvetlen bajtól, most az én életemet veszélyezteti ez a, nyilvánvalóan, aljas szándékkal közösségünkbe hozott maró-szúró cipeledvénye.
– Te gyökered, Matukám? Csendben jelezném, itt mindenki színe előtt, hogy az én gyökerem volt. Ha szivárogni kezd ez a borzadványos rezgésű lé, akkor én kapom belőle a nagyobb részt, tehát az én életemet a tiedénél is jobban fenyegeti, mivel ez a kübli végül mégiscsak az én törzsem tövében landolt.
– Oh, igen, Zsálem, a te gyökered lett volna? Akkor miért nem dugtad el gondosan a föld alá? Most nem lennénk mindannyian slamasztikában.
– Matu! Mi miért egymással vitázunk már megint, és miért úgy, mintha nem tudnánk magonc korunk óta, hogy mi ketten egyek vagyunk örökre? De legalábbis, amíg ki nem találunk dőlni öregségünkben, esetleg valamelyik pofátlanul belénk fészkelő gombatelep miatt. Elfelejtetted tán? Ez a lé mindkettőnk vesztét okozza, ha megindul kifelé onnan, ahonnan nagyon nem szeretném, hogy meginduljon.
– Te gyökered – én gyökerem, az én törzsem a tiéd is, ezért mondom, hogy én. Itt körülöttünk minden erdőlakó jól tudja, hogy amikor egyet beszélek, kettőnk nevében teszem. No, de ne térjünk el a tárgytól. Az én, azaz a mi, rövid és hosszú távú érdekünket is figyelembe véve mondom, vagyis mondjuk azt, hogy ha az emberszerzet nem törődött mivelünk, akkor mi is tegyünk hasonlóképpen: amilyen az adjonisten, legyen olyan a fogadjisten. Magunkkal törődjünk, már csak azon okból is, hogy ha akarnánk, se tudnánk rajta segíteni.
Hóhem vette át a szót:
– Khm, khm, igen, igen! Drága barátaim, ez a méreg folyadék, mindannyiunk életére szomorú hatással lehet, ezért is vagyok itt, hogy önzetlenül támogassam közösségünket.
Nem tagadom, egyszerre aggódom közös sorsunk felől, ugyanakkor elragadta véremet az indulat. Szívem szerint menten széttépném ezt az ember nevezetű csúszómászót – minden tiszteletem kéreg és talajlakó társaimnak –, de a bölcs és nemes Kófer Tébáh nyugalomra intett. Tévedhetetlen róka szimatom azonban veszélyre figyelmeztet: ez a test csak látszatra védtelen, kipárolgása elárulja aljas szándékát!
A hatás kedvéért Hóhem a növényevők felé vicsorgott, lompos farkával közéjük csapott, azok pedig reszketve lapultak a földhöz, vagy ijedten hőköltek hátra.
– Ha karmaim tudományát meg nem ismertethetem vele, a nyakát bármikor átcsattintom, pusztán a ti kedvetekért, mert nekem aztán semmi hasznom nem származik belőle. Nagylelkűségem jeléül pedig hajlandó vagyok az északi farkas hordával szövetkezni széttépés és osztozás ügyben, felajánlva nekik a zsákmány nagyobbik részét.
Azt mondom, tanítsuk móresre az embereket! Mutassunk példát ezzel az eggyel itt, hogy a többinek elmenjen a kedve, akárcsak a lábát betenni arra a földre, ami már az idők kezdete előtt a miénk volt és lesz is, mindörökké. Ismeritek szerénységemet, hogy egyedül közösségünk érdekeit tartom vigyázó róka szemem előtt. Jutalmul beérem egy-két végtaggal, elrágódom én azokon, s közben talán vérem is nyugalomra lel. Azt mondom, pusztuljon ez az ember, szemet szemért, fogat fogért!
– Hát valóban idáig süllyedtünk, erdőlakók? – huhhant fel Gáon, a bagoly. – Vér és önérdek. Nekem és az Én. Szép kis párosok, mondhatom. Álljatok csak egymás mellé! Jobbik feleteknek, azaz eszeteknek, itt vagyok én. Támaszkodjunk a tényekre, barátaim. Az emberi erkölcs szerint annak az országnak a törvényeit kell követnünk, amelyben élünk, az pedig fehéren-feketén kimondja, idézem: „ az élethez és az emberi méltósághoz való jog (…) minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen joga.” Ráadásul ez az ember kölyök még, amit Hóhem kománk tévedhetetlen szaglása, nyilván, már jóval bármelyikünk előtt megállapított. Biztosan heves elragadtatása miatt felejtette el hatásvadász, akarom mondani, hatásos beszédében megemlíteni.
Hóhem vicsorgásával mit sem törődve, Gáon szárnyával az ég felé mutatott és így folytatta:
– Mózes kőtáblája már az idők kezdete előtt megparancsolta az embernek: Ne ölj! Jelen gyűlés keretei nem teszik lehetővé, hogy mérlegre tegyük, az évezredek során mennyire sikerült megtartaniuk ezt a parancsolatot, de vizsgáljuk csak meg, melyik országban jár halálbüntetés, ahogyan az emberek hívják, a környezet-szennyezésért? Elárulja a szó maga: nem gyilkos eszközként tekintenek az ilyen ártó holmira, csupán szennyként, aminek tisztulását, eltüntetését, még ha oly balga módon is, tőlünk, az erdőtől várják. Ami nincs a szemük előtt, az egyáltalán nincs. Sorsuk fintoraként pedig már az ereikben is ott csörgedez.
Józan és hideg értelemre van szükség, heveskedés helyett, akkor helyreáll a rend – fűzte tovább érvelését, evezőtollait pedig összezárta maga előtt. – Ébresszük fel ezt a növésben lévőt, hadd menjen, és vigye vissza azt a löttyöt, ahonnét hozta. Mert mondjátok csak, melyikőtök vállalja, hogy elviszi az embereknek? Közületek ki az, aki tudja, melyik csupasz bőrűre bízhatja rá, hogy lelkiismeretesen ártalmatlanítja ezt a szerkezetet és a tartalmát?
– Gáon szárnyával most a beszédét figyelőket vette sorra. – Hovatovább, ki az közűlünk, aki nem csak elég bátor, de képes is megragadni, felemelni, és végig cipelni azt a titkos ösvényen, a nagy völgyön túlra, ahol a felséges napkorong esténként hiába bukik le, az ember leigázott, megsokszorozott és csapdában tartott tüzek fényeivel zaklatja a megfáradt égbolt csillagait?
Senki nem válaszolt. Egy közeli ágon idegen szárnyak suhogása hallatszott.
– Részben egyetértek az előttem szólóval, de van, amiben ellent kell mondanom. Ha lenne olyan közületek, aki még nem ismerne, engedelmetekkel bemutatkozom: Jállá vagyok, a vándor. Ugyan csak most érkeztem, de engedjétek meg, hogy megosszam veletek utazásaim során szerzett tapasztalataimat. Költöző madárként sokféle táj felett repülök át, vagy, ahogy a nagytudású Gáon fogalmaz, sok országot volt alkalmam megismerni. Ahány ország, annyiféle a törvényük, és bizony nem egyben a mai napig elfogadott a halálbüntetés. Napestig sorolhatnám, milyen bagatell dolgokért is.
Jállá úgy rendezgette tollait, mintha nem tudná, hogy az egész Kerekerdő őrá vár, hogy folytassa végre. Szemeit forgatva nagy levegőt vett:
– A keleti népeknél például már azért is halál jár, ha az egyik ember fából préselt és mintázott papírdarabokat cserél el fű- és cserjefélékre, vagy azok szárított-aprított netán porított változataira, hogy aztán elfüstölje, vagy az orrán át szippantsa fel ahelyett – itt felvitte a hangsúlyt –, hogy bármelyiket megenné inkább. Ki érti ezt, és mi köze ennek az értelemhez?
Amiről mi kívánunk most dönteni, az sokkal inkább az elfogadásról és a toleranciáról szól. Erdő közösségként mi is egy, az egész bolygót körbehálózó rendszer részei vagyunk, és – ahogy lassan a világ bármely pontján – itt is élnek más tájakról érkezett vándor, vagy honosított barátaink, saját földjüket, fajtársaikat, szokásaikat és kultúrájukat képviselve. Bárhogyan is döntünk, úgy lennénk igazságosak, ha az ő álláspontjukat is meghallgatnánk, és nem kizárólag a helyi törvényeknek vetnénk alá magunkat.
Már csak azért sem, mert mi magunk is egy sokkal magasabb rendű törvénynek engedelmeskedünk, és abban a törvényben nincsen különbség élet és élet között. Ezért mi sem engedhetjük meg, hogy különbséget tegyünk, még ha az ember ezt már rég el is felejtette. Természetesen, nem számítom ide azt az esetet, amikor az életünket közvetlen veszély fenyegeti. De én egy valamilyen levet egy akármilyen küblibe zárva, és egy kiterült kisbugrist sem közvetlennek, sem veszélynek nem minősítenék.
A tisztás felől egy hatalmas és sötét alak indult meg lomhán a gyűlés közepe felé. Az állatok, de még a növények is igyekeztek félrehúzódni útjából és dübörgő hangja elől.
– Tisztelettel átvenném a szót és engedjétek meg, barátaim, hogy egy, az életemből vett példával éljek. Amikor megcsapolok egy kaptárt, egyetlen cél lebeg a szemem előtt: a méz. Vagyis, a munkám gyümölcse. Esztelenségnek hangzik, hogy Böhöm, a medve, ezer meg ezer fullánknak teszi ki magát egy kis nyalánkság miatt, igaz-e bagoly koma? El kellene, meneküljek, sőt, a legjobban tenném, ha eleve a zizegők közelébe sem mennék. De akkor hol marad a haszon? Ha kitartok, akkor tápláló és mézédes lesz a következmény, és a befektetett energiám is többszörösen megtérül.
Böhöm ábrázata egy égvillanás alatt komorodott el.
– Ennek az ember jószágnak a halála viszont keserű következménnyel járna mindannyiunk számára. Mert mit is várunk? Elégtételt? Elrettentést? Védelmet? Szerintetek, nem fogják keresni? Ahogy Gáon mondja, az ő világukban holmi szemetelésnek nem következménye a halál, de bosszúra éheznek majd, ha az erdő nevében elnyisszantjuk életének zsenge fonalát, mint hogy néhányatoknak most bosszúra kordul a gyomra.
Mind tudjuk jól, mi az emberi haszonlesés, lustaság és nemtörődömség következménye. Mit vártok hát a bosszútól vagy a kétségbeeséstől? Mi is a hasznunk abból, ha ezt az ember bocsot elveszejtjük? Csattogó állkapcsok? Néhány jóllakott gyomor? Némi tápanyag, amit felszívhat az édes föld? A föld előbb-utóbb azt a maró levet is felszívja majd, ami most még mellette hever, sok kedves barátunk vesztére. De hamarabb, mint bármelyikünk is várná, kiáltások zavarják fel békés csendünket, masírozó talpak tiporják el sarjadó ifjainkat, és ismerve az embert, teleszórják majd mindenféle idegen anyaggal az erdőt piszkítás vagy lakmározás után. És akkor még szerencsések lehetünk, ha nem valamelyikünket teríti ki! Nem kérdés jelen esetben, hogy, halál helyett, az élet szolgálja mindannyiunk legfőbb érdekét.
Csend következett, mintha még a levegő is engedelmes mozdulatlanságba dermedt volna. A Kerekerdő lakóinak sejtjeiben orrhegytől karomig, csáptól ízeltlábig, gyökércsúcstól gombafonálig, levelek és fűszálak hegyében, spóratokok rejtekében, de a legapróbb porszemben is egyszerre szólt Kófer Tébáh zengő hangja.
– Kedves testvéreim! Miközben meghallgattam érvet és ellenérvet, titeket figyeltelek. Hogy mit árul el rólatok, a jellemetekről, amit megosztottatok mindannyiunkkal. Mert amit másoknak szánunk, az mindig rólunk mesél. De ismerjük-e a jellemét annak az ember gyermeknek, aki a lábaink előtt és gyökereink felett fekszik? Meghallgattuk az ő meséjét? Vajon, mi hozta őt ide, épp közénk?
Igazságot keresünk, de azt egyedül a méltányosságban leljük meg. Ahhoz pedig fontos tudnunk, milyen szándék vezérelte, a még szinte érintetlen, gyermek szívét. Pontosan mire készült, és miért? Vajon, ő tudta-e, hogy számtalan választása van, és ha igen, volt-e lehetősége ezen az egyen kívül bármi mást cselekedni? Kapcsolódtatok-e hozzá egységünk tudatosságával, testvéreim? Bizony, észre sem vettétek, hogy nem hozzá kapcsolódtatok, hanem a félelméhez. Helyesebben mondva, a féltéséhez.
Az állatok befelé figyeltek, és a zsigereikben érezték, hogy Kófer Tébáhnak igaza van. Lehajtott fejjel hallgatták tovább.
– Mert nem ide akarta hozni, amit hozott, hanem a családja, a szerettei mellől el. Ím, élő példázat arra, milyen könnyű is félelemből téves cselekedetet véghezvinni, ártó szándék nélkül ártani. Lelkével közösségre lépve a félelem útját jártátok végig, ezért didereg most lényetek, ahogy az ő legyengült teste is.
Az éjszaka nem csak sötétséggel, de velőig hatoló hideggel ereszkedett ránk. Vegyetek példát Nesámáról és kölykeiről: ne elvegyetek, adjatok. Azt, amitek van, azt, amire ennek az emberfinak a legnagyobb szüksége van. Osszátok meg vele testetek melegét, őrizzétek álmát figyelmetekkel. Aki pedig távolabb van, vagy életvitelének és mozgásának módja nem teszi lehetővé, az egész éjszaka ennek az emberpalántának gyógyulására és felépülésére összpontosítson, állítsa magát az ő megújhodásának szolgálatába, ahogyan már tettétek annyiszor, ha valamelyik fajtársatok szenvedett efféle szükséget.
Kófer Tébáh látta a Kerekerdő lakóinak zavarodottságát, ugyanakkor érzékelte a bennük születő lelkesedést és tenni akarást.
– Térjetek vissza a szeretet rezgéséhez, az élteti legparányibb alkotóelemeteket is. Barátaim, ez a döntés nem életről vagy halálról szól, hanem arról, hogy ismerve összetartozásunk erejét és parancsát, a szeretetet vagy a félelmet választjuk.
Nesámá és kicsinyeik mellé oda telepedett Koah, ő is szorosan az emberfiához simult. A farkaskölykök egymáson át bukdácsoltak, fúródtak és hemperegtek. Igyekeztek minél több szimatot begyűjteni, mert az odúban és környékén még csak hasonlóval sem találkoztak.
– Anya, anya, ennek a csupaszlábúnak nagyon mókás szaga van! – kuncogott Kaif. – Ahány helyen szimatolom, annyiféle van neki, és egyiket sem ismerem.
– Én ismerem, én megismerem! A mancsa áfonya szagú, a szája pedig olyan, mint amilyen Halavnak szokott lenni, miután jóllakott, az ülepe pedig inkább olyan, mint Szimhének. – büszkélkedett Rahedli.
Közelebb húzódtak a kisemberhez az őzek, balján már ott kucorodtak a nyulak, a hátára csoportokban vackoltak a mókusok, pelék és mormoták. A lábához telepedtek a mosómedvék és nutriák, a szabadon hagyott hézagokba pockok és egerek gömbölyödtek. A hangyák faleveleket hordtak rájuk és köréjük. A madarak a szélre bízták kiválogatott pihe tollaikat, hogy a cikázó denevérek összegyűjtsék, a pókok pedig hálókkal rögzítsék a melegedő test körül. Amelyik rovarnak volt, az szárnyát rezegtette, hogy hőt termeljen.
Hóhem látványvakarózásba és szőrtépésbe kezdett, majd a kitermelt mennyiséget a kisember fejére prüszkölte. Gáon mindvégig szemmel tartotta Hóhem ténykedését, a vaddisznó családokkal közösen Böhöm fogta össze a külső kört. Matu és Zsálem a Kerekerdő fáival együtt leeresztette koronáját, összezárta leveleit és egyetlen hatalmas kupolát formált az emberhez bújt állatok fölé, Jállá a szellőző résekért felelt.
Kófer Tébáh és a Kerekerdő többi lakója, a gombafonalak segítségével, az emberfia sebeinek gyógyításán munkálkodott. Így szolgáltak ők mindannyian a szeretetnek, így voltak ők mind egy akaraton, és jó melegben, azon a hideg éjszakán.
Matu és Zsálem – Etikai Egoizmus
Hóhem – Emotivizmus
Gáon – Etikai racionalizmus
Jállá – Relativizmus
Böhöm – Utilitarizmus
Kófer Tébáh – Erényelmélet
írásaim
♦ NAGY BARA