minden ami lélegzik
SHAUNEK SEN
♦ MARKÓJA CSILLA | FILM
Az ember magányos állat. Csapdába ejti, hogy ennyire eltér a többi állattól. Nemo elvi alapon elutasította a mozit, de azt hiszem, ennek a filmnek, amit nem vagyok hajlandó dokumentumfilmnek nevezni, nem tudott volna ellenállni. A film címe is a központi állításra utal: nem szabad különbséget tenni a lélegző dolgok között. All that breathes. Nemo gyerekként alkonyatkor kiült a szilvafa alá, hogy átadja testét az éhes szúnyogoknak. Mikor már láttuk, hogy nagy baj lesz vele, megpróbáltuk rávenni, hogy tanuljon állatorvosnak. Túl azon, hogy valakinek, aki önkéntes némasági fogadalmat tett, mit jelentett volna hang nélkül túljutni a vizsgákon, Nemónak meglepő, de logikus oka volt ismét elutasítania minket. Nem bírná látni, mondta, hogy az állatok szenvednek.
Az eget a gyárkémények füstje, örvénylő szemét és kányaszárnyak kavargása borítja. A kányák 500 kg szemetet esznek meg egy nap, kolóniáik mégis állandó veszélynek vannak kitéve. De nem, ez nem csupán egy antropocén környezetvédő természetfilm. Lélegzetállítóan finom kameramunka, James Benning Ruhrjának konstruktivizmusa valami óvatos, puha poézissel együtt hoz létre a végtelenül csúnyából végtelenül szépet anélkül, hogy bármin is szándékosan javítana. A film rendezője, Shaunek Sen nem esztétizálja, nem használja didaktikus célokra, csupán kreatívan, figyelmesen összeszövi a társadalmi és biológiai szálakat. Különös ezt mondani egy ilyen gazdag szövedékről, mely állat és ember sokszor brutális, sokszor csodálatos együttélését ennyi hanggal, intertextuális utalással, műfajváltással díszíti, hogy a legfőbb jellemzője mégis a csend. Hiszen tüzek lobbannak, vallási tüntetések korbácsolják fel a szennyvízben tengődő, megvezetett szegények indulatait, az erőszak sokféle formája szövi át ezt az anyagot. Ez a film azonban inkább egy ’slow cinema’, ami ezt a két elszánt, de cseppet sem heroikus embert követi, a doku-részleteket, spontán felvételeket és interjúkat voice-overként a testvérek kihangosított gondolatai és a szörnyeteg városi táj, a szeméthegyek között élő állatok vakmerően komponált, különös képei kísérik. Kézenfekvő hasonlat lenne egy indiai szőnyeg, de a tetők és csatornák rendszeréből álló színes kavalkád a szeméttenger peremén inkább monokróm figyelemmel van fényképezve. A lényege monokróm, nem a színei: a gyógyító testvérek nem gondolják, hogy az életük ettől többet érne, a film különös pillanatai a férgekre, temetőkre, a rothadó húsra fókuszálnak. A kányák ennek a szeméttengernek a karbantartói, szárnycsapásaik épp úgy hozzátartoznak a város látképéhez, akár a levegőben forgó szemét. A lakók mégsem örülnek nekik, az emberek pusztítják, mérgezik őket. Mások pedig kórházat építenek nekik, röpdét a két kezükkel. A kányák összegyűjtik a cigarettacsikkeket, hogy a férgeket távol tartsák. Tekintetükben és a várost beterítő vijjogásukban, hiszen több tízezren vannak, ember és állat kapcsolata apokaliptikus színt nyer, mégis van valami bársonyos ebben az apokalipszisben, mert a gondoskodás, a törődés és a gyógyítás gesztusai járják át.