Jack Fisk set designer maga mesélt arról, hogyan szerezte be e-Bayről a korabeli festékboltok színmintáit a díszlethomlokzatok számára, vagy hogy egy 1921-es cikkben olvasott a napszínek szeretetéről az indián törzsnél, ezért festettek annyi mindent sárgára. A végeredmény egy olyan eltúlzottan korhű díszletvilág, amit ugyan megszoktunk az álomgyári műhelyektől, de ami képtelen megteremteni a saját valóságát. Ugyanez vonatkozik Rodrigo Prieto professzionális operatőri munkájára. És egyszerre mondom ezt dühösen és szomorúan, mert éreztem az igyekezetet, hogy itt a fényképezésben is valami nagyszerűt alkossanak: szépek voltak a 360 fokos fordulattal operáló hosszú snittek, a festőien megkomponált beállítások, a tétova kísérletek az experimentálisabb hatásra, de hát ehhez nem egy oldschool Scorsese-keretben, oldschool színészi munkával kellett volna, a leghagyományosabb narratív módon előadni ezt a fehér bűntudattal telt, de továbbra is Hollywoodban ragadt tragikus történetet. Leonardo di Caprio ezt a szerepet a Marlon Brandósan előretolt állkapcsával és lefittyedt ajkaival a modorosságig túljátssza, Robert de Niro hozta a tőle várható, untig ismert karaktert, de a szokásos affektálás sem maradt el.

Legemlékezetesebb a Mollie-t játszó Lily Gladstone alakítása, de neki itt a folyamatos, csendes gyötrődésen kívül nem sok szerep jutott. Hiába játszották az Osage indiánokat a filmben a törzs tagjai, ez a film sajnos továbbra is a fehér duó belső drámájára, a Scorsesétől megszokottnak tekinthető pszichologizáló árulás-motívumra volt felépítve, ami azért Ernest bárgyú motyogásával és Hale helyenként groteszkbe hajló nagypapás gengszterkedésével igazán kevés volt ahhoz, hogy egy közel 4 órás filmet elvigyen a hátán. Nem bírtam levenni a szemem az Ernestet alakító Leo csíkos polárkabátjáról: az amúgy látványosan kidolgozott díszletek között ez a motívum a hollywoodi álomgyár hamisításának valami akaratlan mementójává vált , parodisztikusan képviselte a lázadást azellen a vizuális rezsim ellen, ami olyan mélyen meghatározza a látásmódunkat, hogy már képes velünk elhitetni, hogy ezek kiváló színészi alakítások voltak, vagy hogy itt a feltételezett nézői igények kiszolgálásán túl valami komoly, radikálisan új dolog történt. Az Osage kultúra a kettős nyitókép és a kettős zárókép igyekezete dacára is csak ornamentális díszítményként volt jelen. Az, hogy ezekből a keretekből kettőre volt szükség, önmagában is sokat elárul a film alapvető, lényegében megoldatlanul maradt dilemmájáról.

Bevallom, halálosan szenvedtem, és nem csak azért, mert a téma, a szülőföldjükről elüldözött, az olajlelőhelyek miatt váratlanul meggazdagodó, és a fehérek által a pénzükért módszeresen kiirtott, megmérgezett indiánok sorsa önmagában is rettenetesen felkavaró. Rossz volt látni ezt a tervszerű népirtást Keresztapa-stílusú, izgalmasnak szánt western gengszterfilmként. Az idős Scorsese hattyúdala végül minden jószándéka dacára az Osage nép tragédiájának ugyanolyan amerikai kisajátításává vált, mint amit ő maga kritizálni próbált. A felére kellett volna a filmet megvágni, de még úgy sem lett volna jó, mert a dramaturgiai megoldatlanságok a feszítő, belső ellentmondásból fakadnak. Pedig Scorsese felvonultatott itt mindent, minőségi operatőri munkát, epikus történelmi tablót, szép drónfelvételeket, régi automobilokat, korabeli fotográfiákat, összetett karaktereket, és mély empátiát az áldozatok iránt — csak éppen a dolog lényegét nem értette meg: ahhoz, hogy a téma súlyához méltót alkosson, nem csak nézőpontot, paradigmát kellett volna váltani.