Gracie életéről film készül, egy film a filmben. Elizabeth (Natalie Portman) Savannah-ba érkezik, hogy tanulmányozza Gracie-t, akit színésznőként alakít majd. Gracie több mint húsz éve Joe felesége, három gyermekük van, ám a házasságuk nem mondható hétköznapinak, hiszen Joe csak 13 éves volt, amikor ez a kapcsolat elkezdődött. Életük azóta is bulvártéma, és a kérdés az, mihez kezd ezzel a művészet. A film egyik csúcspontján, a mohó, rapid szeretkezést követő beszélgetés során Joe (Charles Melton) fájdalmában felkiált. A szerelmesek fájdalma ez, akik egy pillanatra elhiszik, hogy a másik a megismételhetetlen egyediségükben érti meg őket. Vajon felfogható-e a bármi a maga egyediségében? Joe szerint Gracie törékeny, Elizabeth éppen ellenkező véleményen van. Kinek van igaza? Vajon nem minden megértés általánosítások során át vezet? Vajon Elizabeth a ragadozó, aki a művészet érdekében a szó szerint mindent és mindenkit megpróbált a magáévá tenni ebben a történetben, vagy a naiv Gracie, aki zsarnokoskodik Joe felett? Ki csábít el kit? Közelebb jutunk-e Gracie megértéséhez a film előrehaladtával? Végül is csak annyit látunk belőle, amennyit a művészet látni enged. Ha Gracie-t bántalmazták, akkor ezzel meg is értettük a lényeget, akkor minden kerek? És mi van, ha Gracie visszaveszi tőlünk ezt a hermeneutikai megkönnyebbülést? Hol ér véget a valóság és hol kezdődik a művészet ebben a történetben? Amikor a film végén meglátjuk a filmbéli filmben a megszemélyesített Gracie kezében a csábítás kígyóját, akkor ez egy sikeres interpretáció eredménye? vagy ez a lehető legsablonosabb értelmezése Gracie tettének? Netán az eredendő bűn a művészet maga?
A melodramatikus és komikus elemeket bámulatos érzékenységgel összeszövő Todd Haynes a lepkék könnyű táncát járja a film gravitációs középpontja, Joe körül. A szívünk Joe-val van. Miközben az emberi élet interpretációja, megértése és a művészet a tét, minden olyan színes, finom, puha, olyan könnyű. A pillangó a metamorfózis és lebegés metaforája, de ezt a lepkét a szerelem ketrecében nevelték. Joe olvas a hernyók szövegében. A fantasztikus beállítások, fényes és bolyhos terek tükörlabirintusában mintha csak Joe-nak lenne súlya. Ő, aki kifejezni sem tudja magát, aki dadog és esetlen, félig felnőtt és félig még gyermek, ő rendelkezik egyedül gráciával, nem Grace. A film Kleistet igazolja, de egyúttal mulat is komolyságán. A levegőben a művészet szivárványos hímpora kavarog, az homályosítja el a látásunkat. A zene önálló, pajkos, huncut életét él: drámai crescendóban tör ki, amikor kinyílik egy hűtőszekrény, baljós aláfestéssel kíséri a leghétköznapibb jeleneteket, gúnyosan bizonyítva, mint művészi eszköz, milyen manipulációra képes. Egyik zseniális jelenet követi a másikat, nem tudod, sírj-e vagy nevess, amikor a fia jointját elszívó Joe majdnem leesik bánatában a tetőről, erről az igazán antigravitáns helyről – vagy amikor az ágyban mosakszik meg egy pohár vízzel, csak hogy Gracie irritáltságból fakadó kegyetlenségét lecsendesítse, aki ennyi igyekezet láttán sírva fakad: ó, az az egy jelenet mindent elmond a szerelemről és a házasságról.
Órákig tudnék fecsegni a film ezernyi rétegéről, ezer finom mozdulatáról. A legsúlyosabb témák a legkönnyedebb, legtáncosabb kivitelezésben – mi ez, ha nem a művészet eredendő kísértése? a válasz a kleisti paradoxonra, hogy hogyan lehetnek a táncoló marionettek kecsesek, ha egyszer tudatosság nélkül nincs művészet? hogyan érhetjük el az egyediséget a sztereotípiák és általánosítások kerülőútján?
Ellibbent egy pillangó, és minden beleremegett.
