A Leviathan, noha maga sem túl régen született, a kortárs hibrid dokuk egy új generációjának ikonikus darabja, a tavaly vetített Samsaráról már beszéltünk, de az idei év nagy szenzációja az új Budapesti Nemzetközi Filmfesztiválon, a BIFF-en bemutatandó The Human Surge 3, azaz az Emberi Hullámzás, Eduardo Williams nagy sikerű kísérleti dokumentumfilmjének folytatása, ami már nem is GoPro kamerákkal, hanem egy nyolc objektívvel rendelkező Insta360 Titan gömbkamerával készült. Ez 360 fokos felvételeket készít, lehetővé téve az utólagos keretezést a VR-technológiával. Ezek a technikai újítások a vizuális antropológia és a tájfilm műfaját az autonóm formanyelvvel rendelkező szerzői film felé tolják el, miközben paradox módon éppen a szerző tűnik el a képből.

Jung értelmezésében Jób és Jahve perében a Leviathan, a tengeri szörny létezése Jahve legnyomósabb érve arra, hogy Isten műve, és annak része, a szenvedés, kiismerhetetlen, következésképp Isten nem kérhető számon, nem fogható perbe. Leviathan nem csupán minden ragadozó felett áll, hanem maga a káosz szinonímája, s a káosz nem tiszteli a józan érveket és a bírósági körülményeket. Jung rámutat, hogy Jóbbal szemben maga az Isten a Leviathan: „Az ember tudattalan szelleme helyesen lát, akkor is, ha a tudatos értelem elvakult és tehetetlen.” De mit lát most Leviathannak a közös tudattalan?

A hagyományos dokumentumfilm a képet bizonyítékként vagy tanúként kezeli, a harvardi Sensory Ethnography Lab munkatársai, ennek a filmnek a készítői viszont érzékelésként és tapasztalatként. Az, hogy a végeredmény nem az ő érzékelésük, hanem egy irányított, de lényegében mégis random tapasztalat, új korszakot nyit a vizuális antropológia és a kísérleti dokumentumfilm terén. A film látványos formalizmusa a rossz minőségű, szemcsés digitális képet előállító kamerák, és az utólagos szerkesztés együttes eredménye, azonban hiányzik az az objektív, észlelő tekintet, ami a látottakat antropológiai narratívába vagy esztétikai mintázatba rendezné. Se nem dokumentum, se nem műalkotás, létmódja épp olyan hátborzongató, mint a hajóé, ami ebben az új, sötét érában új üzenettel terhes.

A Leviathan ugyanis meghökkentő módon, de egyfajta remake. Egy 1929-es filmet szokás emlegetni az előképei között, de John Grierson filmje, a Drifters, több mint egy halászhajó életét ábrázoló fekete-fehér film. Maga is egy formalista kísérlet, Eizenstein és Pudovkin montázselmélete nyomán nagyon modern és a korabeli szociofotó speciális szögeit használó, áttűnésekkel és más formai megoldásokkal operáló rendhagyó némafilm. De a legmeglepőbb, hogy szinte pontosan ugyanazokon a szekvenciákon alapul, mint a Leviathan, és nem csak azért, mert a halászhajók mintha alig változtak volna a közel száz év alatt. Párhuzamba állított képeik meglepően hasonlítanak. Ugyanaz az oldalsó szög a hajótesttel és a hálóval, ugyanaz a plató a vergődő, haldokló halakkal, ugyanaz a torok, mely elnyeli őket és továbbítja a hajó gyomrába, ugyanazok az esőkabátok, ugyanaz a kormányosfülke, ugyanaz a vihar. Ám a kamerát 1929-ben még ember tartja és a hangsúly az ember végezte munka heroizmusán és sajátszerűségén van. Az emberi tekintet kiemel és narrál, értékel és állít: távolságot vesz fel. A 2012-es Leviathan viszont az antropocén tájfilm műfaját úgy teszi engesztelhetetlenül kritikussá, hogy éppen ezeket a humán mozzanatokat mellőzi. A képek gyönyörűek és horrorisztikusak egyszerre, amikor nézed, úgy érzed, ilyesmit még soha nem láttál, és noha az egyetlen narratíva maga a halászat, a puszta működés, a gazdag hangsáv és a barokkosan látványos, vízionárius látványvilág, a színekben való tobzódással egy pillanatra sem engedi megpihenni a tekintetet. Folyamatosan olyan szögből kell látnod a dolgokat, ahonnét nem szoktad, és ezért meglep és elgondolkodtat minden képkocka. A GoPro kamera közel van, a GoPro kamerának nincs rálátása, rendezőelve, ez a szem csak észlel. A Leviathan ég és tenger közé szorult hajóján nemcsak a fent és lent cserélhető fel, hanem minden felcserélhető mindennel. A Leviathan maga a kamerák káosza, a hajó, és mindaz, amit az ember, a tápláléklánc egy immár kísérteties helyére szorulva, kényszerűségből a természettel művel. De Leviathan az is, amit ő művel magával. Leviathan az ég, a tenger a hajó, s a tenger minden állata, a legkisebb kagylótól a legnagyobb bálnáig és a Leviathan az, amit az ember teremtett magának, káosz és sötétség, véres aratás, és egy végtelen gyomor, ami mindent elnyel, és végül magát emészti fel az örökké viharos ég alatt, a vértől iszamós testek csattogásában.