hitokara
KYLE FAULKNER
♦ MARKÓJA CSILLA | FILM
Nemrég meghalt valaki, aki fontos volt számomra, és azon kaptam magam, hogy újra megnézem a Hitokarát, az ausztrál indie mozi egyik legérdekesebb személyisége, Kyle Faulkner által készített, low-budget lassú mozit. Az úgynevezett ’landscape cinema’, azaz tájfilm új életre kelt az ökológiai katasztrófa árnyékában. A ’slow cinema’ halmazával érintkezésben találjuk most a legérdekesebb kísérleteit, gondoljunk csak Lav Diaz a Sátántangóval vetekedő hosszúságú, 8-10 órás filmjeire, melyekben a tájfelvételek önálló életet élnek. James Benning munkássága, vagy az olyan, nagy port felkavart friss filmek, mint az antropocén ökomozi és a folk-horror metszetében játszódó Enys Men (2023), vagy Lois Patiño kísérteties Red Moon Tideja (2022) mind a landscape cinema új lehetőségeire utalnak. Elsőre nem tűnik túl érdekesnek, hogy egy filmrendező megindul egy kamerával a tájban, és lényegében azt veszi fel, valós időben, ami elé kerül. De ahogy a plein air, naturalista tájfestészetben is több van ennél, a kortárs tájmozi is jóval több valami zöld állásfoglalásnál. Legjobb darabjai óhatatlanul érintkezésbe kerülnek a kísérteties esztétikájával, hiszen a természet a számunkra egyre kevésbé tűnik fenségesnek, megmaradt, fenyegetett rezervátumai gyásszal telítődnek. Kísértet járja be a világot, de ez a természet kísértete.
A film megtekinthető itt: https://www.youtube.com/watch?v=GPDICIBQXS4&t=1309s
space
A Hitokara, melynek címe a japánok egy különös időtöltésére, a magányos karaokéra utal, megható film a magány két fajtájáról, a romboló és a vágyott magányról, és arról, hogy ezek lehetnek-e egyensúlyban. Van egy antropocén olvasata is, ahogy a kamera elhagyja a várost, és annak fogyatkozó rétegein, szemetén és romjain keresztül kilép a lakatlan és embertelen szabadba. Ez a gyász filmje, amely a közösség fülsiketítő magányától és az üres, magányos karaoke-cellák koporsóitól a természet által visszahódított temetők határvidékén át Aokigahara, a Fák tengere, az Öngyilkos erdő és háborítatlan szellemeinek végső csendjéig vezet. És mindeközben a film egy saját történetet is elmesél, az eleinte egy autóban utazó kamera nincs egyedül, gyermeki csodálkozással nézi az üvegen keresztül a felhőkarcolókat, látjuk, ahogy az autó megáll az általa kiválasztott karaokebárok előtt, ahol még csak meg sem találja a mások énekét utánozva dalszövegeket éneklő magányosokat — a véletlen ajándéka, de a választás gondja, hogy egy járókelő hangosan énekel magának, miközben elhalad az egyik üres bár mellett. Ahogy a film fülszövege összefoglalja: „Vers a gyászról és a mesterségesről, egy másolat másolatának másolatáról, terápiás lassú mozis meditáció a magányról, a karaoke pszichoanalitikus és gyógyító aspektusairól és mindarról, amit ez magában hordoz, az érzelmi mechanikáról, a modern művészetről mint végtelen sokszorosításról, a Valósról a Szimulakrumban. Szerelmes levél Japánnak, Marker és Benning csatornázása egy Totoro-vadászat spirituális újragondolásába, a világok között rekedt szellemek sintó temetési rítusába, és ideális esetben Matsumoto Atmanjának ellenszere, Jim O’Rourke Steamroom kompozícióival.” A szöveget maga a rendező írta. A város zajos magányából az erdő magányos csendjébe vezető úton a kamera megáll egy japánkertre néző vendégszoba csodálatosan geometrikus, ember alkotta békéjében, látunk egy magányos vacsorát, egy szelet parázson grillezett halat, párolgó főtt zöldségeket, egy sarokban álló, bevetetlen ágy hívogató ölét, mégis az asztalon hagyott laptop a legszemélyesebb, mint egy levehető protézis, mégis fontos érzékszerv, még itt, a valóság érzéki terében is csak azért szeretnénk ráközelíteni, hogy lássuk, mi van a monitoron. Ha filmkocka lenne, nem lepődnék meg, film a filmben, képkocka a képkockában: de valószínűleg csak egy videoklip, halk, karaoke-szerű zene szól a szobában.
írásaim
♦ MARKÓJA CSILLA