Olvasási idő 12 perc

darkness, darkness, burning bright

GAËLLE ROUARD antropocén tájfilmje

MARKÓJA CSILLA | FILM

Ritkán sikerült rábeszélnem a barátomat, hogy éjjel üljünk ki együtt a kertbe és igyunk meg egy pohár bort vagy egy tejeskávét. Így szokássá vált, egyfajta rutinná az egyedül üldögélés a sötétben, a csillagos ég alatt, amit csak a cigaretta felragyogó parazsa világít meg, ahogy belemeríted az éjszakába. Ha elég ideig vagy kinn, látod eloldozódni a dolgokat az alapjuktól, lassan felemelkednek a fák és a bokrok, mintha valami fekete levesben lebegnének. Az ismeretlenné váló lények neszezése, surrogása, a denevérek éles fordulatai, ahogy átcikkannak a sóhajokkal telten lélegző kerten, az alkonytól megnehezedő virágok illata, a zizegő füvek, a lomha állati körvonalak, ahogy a derengésben megcsillan a szőrzetükön a fény, elolvadó és felragyogó körvonalú tehenek, lovak és kutyák, mint tüzes jelenések villannak fel ebben az analóg éjszakában.

A ’landscape cinema’, az úgynevezett tájfilm új erőre kapott az antropocén esztétika kontextusában. Fantasztikus fejleményeire, Lois Patiño, Mark Jenkin, Mauro Herce, Scott Barley, Kyle Faulkner, James Benning, Ben Rivers és mások munkásságára majd még sokszor vissza szeretnék térni, nagyon jó lenne bemutatni ezeket az idehaza alig ismert alkotókat a Vulkán olvasóinak, de most ezen az amúgysem könnyű, mert a lassú mozit gyakran experimentalizmussal ötvöző, nagy türelmet igénylő műfajon belül is valami igazán egyedire szeretném felhívni a figyelmet. A környezet védelmének szükségessége láthatatlan hálóként feszül ki a képkockák mögé: maga az, hogy a táj főszereplővé válhatott, sokat elmond a megváltozott perspektíváról. Ám a táj ezeken a filmeken soha nem csak az, amit valóságnak nevezünk. Még az olyan konceptuális rendezőknél is, mint Benning, akik képesek az erdő ugyanazon szegletét, vagy az ég egy pontját órákon át filmezni, vagy azoknál az aszketikusoknál, mint Kyle Faulkner, akik minimális, alig észrevehető, inkább csak a vágásban, a választásban, szerkesztésben jelentkező apró gesztusokkal járulnak hozzá a természeti látványhoz, még ott is radikális hermeneutikai újrakeretezés történik, de aztán vannak, akik a naturalista tájképet kísérleti eszközökkel teljesen át is formálják.
Faulkner legújabb tájfilmje, a ’Spectre’ jó példája ennek az újrakeretezésnek. Akárcsak a 2022-es év egyik nagy szenzációja, a You Tube-ról indult kísérleti horror, a ’Skinamarink’, a ’Spectre’ is az ember távollétében, pusztán a tárgyai és a környezet megfelelő filmezésével képes a kísértetiesség, a rituális gyász megjelenítésére. Néhány régi játékbaba, pislákoló lámpákkal megvilágított üres folyosó, misztikus agancs, szellőzőnyílás, épületrom a réges-régi objektívvel 16 mm-re forgatott, esőtől elszürkült tájban segít felidézni Lutruwita szellemeit. Az alkonyzónában derengő képek finom visszafogottsággal közvetítik az ember természetbe vetített gyászát. Ezek azonban nem a romantika fenséges képei. Létezik még ez a természet vagy csak a kísértete bolyong az árva, csupasz fák között? A film ötödik percénél egy facsoport már csak egy alig érzékelhető benyomódás a sugárzó ektoplazma anyagában. A film lehetetlen módon villódzik és lüktet egy ismeretlen jelenléttől. Egy olyan antropocén korszak dokumentuma, mely az embert gyászolja távollétének helyein. Fenséges romok helyett csak elhasznált törmelékek. Geológiai képződmények, melyeket az elpusztított őslakosok a szellemvilág emanációiként imádtak. A végtelen szomorúság kísérteties tájai, egy eleve kísérteties médium puritán odaadásával. Kyle Faulkner minimális beavatkozásai mégis radikálisan újszerű képi világot eredményeznek. „Csak a szellemek rángatták a kamerát”, mondta, és hogy ő maga „alig volt jelen”. Valójában éppen az erős szerzői jelenlét az, ami ugyanolyan autonóm eredményhez vezet, mint Rouard esetében a kézműves munka a matériával. A Spectre-ről majd külön is szeretnék írni és akkor mutatok majd ebből a filmből is képeket.
Rouard egész estés kísérleti filmje, a ’Darkness, darkness, burning bright’ ugyanebben az évben, 2022-ben készült és párdarabja egy másik éjszakai tájfilmnek, Scott Barley ’Sleep Has Her House’ című, mostanra kultuszfilmmé érett alkotásának. A két film tanítanivaló mintapéldája az analóg és a digitális film különbségének. A digitális noktürn mélység nélküli, ridegen kongó, „uncanny” sötétségével szemben Rouard analóg éjszakája teli van mozgással, részletekkel, anyaggal, fénnyel. A 16 mm-es film szemcsés eredeti faktúrája felismerhetetlenné változik a kémiai fürdőkben. Régen a véletlen irányította a beavatkozásokat, de az elmúlt évtizedekben megtanulta uralni szeszélyes eszközeit, mondja Rouard, aki macskáival, barátjával és laborjával Brakhage-i elszigeteltségben dolgozik, és szereti festőnőnek nevezni magát. Az emulzió kémiai manipulációja mellett a mostani filmjében anamorf lencséket, fókuszváltásokat is használ, és gyakran két képsíkot helyez egymásra, miközben az egyik egyfajta háttérként szolgál a másikhoz, és mindegyik réteg önállóan mozog, ami különös, túlvilági hangulatot kölcsönöz a képeknek, ám ez nem az a fajta kísértetiesség, amit Barley az űr sötét magzatvizében lebegő, fájdalmasan lapos objektumainál tapasztalhatunk, például a ’Womb’ esetében. Inkább a mesék archaikus világára emlékeztető bensőséges táj ez, amit jó nézni, teli sziporkákkal és angyalokkal: a teremtés itt metamorfózis és beavatkozás, eufórikus és pozitív változás. Az egyes képkockák önálló festményekként működnek, és a jól ismert nappali tájat homályos látomásokkal teli éjszakává fordítják le. Ennyiben ez a film szöges ellentéte Scott Barley mozijának, ami digitális tisztaságával, látványos precizitásával éppen ennek a boldog, analóg esetlegességnek áll ellent: ijesztő, hideg szépsége sokkal aktuálisabb, és teljes egészében a kísérteties esztétikájának birodalmába tartozik. Rouard filmje viszont még az avantgárd örökségét hordozza, képkockái egy kézműves világ emlékjelei. Van abban valami szimbolikus, hogy Barleynál egy Grandrieux-től kölcsönzött ló, míg Rouard-nál békés tehenek legelésznek a képkockákon. A ’musique concrète’ és a ’cinéma pour l’oreille’ által inspirált, nagyon szép, a ’noise’ egy dallamosabb formáját hozó hangdizájnt is ő maga készítette, a film forgatása és megmunkálása 3 évig tartott, a hangsáv jellegzetessége, hogy nincs szinkronban vágva a képekkel, így ezek a belső blokkok, amik el vannak csúsztatva egymáshoz képest, még elevenebbé és izgalmasabbá teszik az anyagot. Nem csoda, hogy a filmesek közül Parajanov és Patrick Bokanowski hatottak rá, míg a festők közül főleg Rembrandt. A képzőművészeti hatások mindhárom filmesnél érzékelhetők. Filmjeik mind elérhetők a Vimeón vagy a You Tube-on.
Míg Barley éjszakája kísérteties, Faulkneré gyásszal telített, Rouard-é izgalmasan esetleges, bensőséges és elringató. Jó kiülni csillagos égboltja alá, elszívni egy cigarettát, majd visszatérni a szoba szuszogó melegébe a másfél órára fel- felragyogó belső univerzum emlékével.