Apolonia, akit a vastag, összenőtt szemöldökén, a nemén és az erőteljes színvilágú festményeken kívül nem sok köt Frida Kahlóhoz, 18 éves gyönyörű kamaszlány, amikor Lea a kamerájával felkeresi Párizsban, ahol egy underground színházban él, amit a Szibériából Sztálin elől menekülő belarusz anyja és a bohém francia művész apja alapítottak. A filmet végig Lea narrálja a félénk, kislányos hangján, az ő dán hangalámondása keveredik Apolonia hol francia, hol dán, hol angol beszédével és az orosz titkosszolgálat elől két törött karjával a színházba menekülő ukrán FEMEN aktivista, Okszana tört angolságával. Apolonia, a festő, és Okszana, az aktivista szeretik egymást, határok nélkül, intenzíven, úgy, ahogy fiatalon szeret az ember. És Lea, aki szürke kisegérnek álcázza magát, kíséri a két excentrikus művészpalántát. Hármójuk élete összeforr a film révén, amíg egy tragédia fel nem bontja a szövetséget. Nem akartam nő lenni, nem akartam, hogy nemem legyen, mondja a kádban Apolonia, miközben a samponos vízbe merül úgy, hogy az arcából csak egy maszkszerű kivágat látszik. Okszana elfeketedett arcát festik majd így fehérre, hogy meg lehessen csókolni a koporsóban. Okszana öngyilkos lett és Lea még járni is alig tudott a kóma után, amikor a film már újra forgott, ezúttal Isztambulban, mert Apolonia ez alatt az évtized alatt végigjárta a kezdő képzőművészek kiábrándító zarándokútját az artworldbe, a világ talán legnevesebb képzőművészeti akadémiája, a párizsi után New York-i galériák, műgyűjtő mecénások kizsákmányoló ösztöndíjai, majd újra Dánia és Párizs következett. Már hánytam a festék és a terpentin szagától, vallja be Lea a film egy pontján és aztán a film vége felé feltűnik újra az arcocskája, amire nem is emlékeztünk, pedig az elején is láttuk már, amikor Apolonia átnyújtja neki azt a meghökkentő home videót, amit a szülei a fogantatása éjszakáján készítettek, ahogy azt a pillanatot is VHS-re vették, amikor Apolonia a világra jött. A videókra ráírták, hogy „ne nézd meg 18 éves korod előtt”. Az ember azért ritkán látja a szüleit ilyen helyzetben, de a film végig ilyen, egy végtelenül őszinte, random, mindenféle mesterkéltségtől mentes home video, aminél Lea mintha szándékosan kerülte volna a túl szép vagy túlságosan szerkesztett képeket, de aminek minden kockáján érezni a finom ízlését, a vizualitása erejét. És ahogy Barbara Hammer rendhagyó, experimentális, feminista dokui, a Nitrate Kisses vagy Tender Fictions is igen változatos textúrával szövöttek, Lea filmjében montázsok, archív felvételek, az underground színház életének dokumentumai váltják egymást és a film egyes részeit a helyszíneket ábrázoló makettekkel választja el, mintha csak egy nagy babaházat látnánk, aminek festményekkel kidekorált szobáiban bohém lányok laknak, de aminek falairól vakolat pereg, és kísérteties tekintetek merednek ránk. Az underground színház ugyan tényleg vonzó bohémtanya, de a művészetnek és a politikai állásfoglalásnak ára van. A színház lángba borul és a lányoknak menniük kell.

Kelly Reichardt legutóbbi nagy dobása, a művésznövendékekről szóló Showing Up mesterkélt kitalációnak tűnik Lea Glob filmje mellett. Közhely, hogy ezt a filmet az élet írta, és nem is igaz teljesen, mert 13 év anyagából Leának kellett összevágnia ezt a másfél órát és ezt úgy tette, hogy egyetlen pillanatban sem tűnik fel, hogy hármójuk életének legjelentősebb pillanatait látjuk. Éppen ellenkezőleg. Minden olyan esetleges, véletlenszerű, és a végén mégis úgy érezzük, megismertük ezeket a lányokat, a művészetüket, és a közöttük lévő szoros, női, de még rivalizálásoktól és árulásoktól mentes kapcsolatot. A film végén Apolonia még utoljára ránk néz, halvány mosoly, végtelen szomorúság, majd Lea egyszerűen kikapcsolja a kamerát. Közben mindannyian felnőttünk.

A csajok ereje, a nagybetűs girlpower legyen velünk.