Olvasási idő 13 perc

quimmiq

LUKÁCSY TIBOR | NOVELLA

Kutya hideg volt, és ennek a megállapításnak az igazságát aligha lehetett kétségbe vonni, ha az én pofámból hangzik el. Az északi szélességi kör 82. fok, 45. percénél a havon feküdtem. Egy kanadai eszkimó kutya vagyok, vagy ahogy az inuitok mondják egy qimmiq. Kölyök korom óta vadászatokra kísértem a falubeli férfiakat és szánok elé is befogtak, míg egyszer aztán jó pénzért el nem adtak egy rámenős dán ebkereskedőnek, és egy Aalborg melletti sintértelepen töltöttem fél évet, nem kifejezetten szállodai körülmények között. Két önjelölt koppenhágai amatőr sarkkutató vásárolt meg, Thomsen és Lund, akikre kezdetben, mint szabadítóimra tekintettem fel. Ők a Hans Christian Andersen Egyetemen divat és jelmeztervezés szakán tanultak. Az Északi sarkról körülbelül annyit tudtak, hogy annak ellenére, hogy saroknak nevezik és a 90 fokos szélességi körön található, mégsem derékszög és még nem is valamelyik utca kereszteződés neve valahol fővárosuk északi részében. Utolsó évesek voltak és egy este záró vizsgáik előtt jól berúgtak az évfolyamtársaikkal. Addig ittak, amíg jó dolgukban tanúk előtt megfogadtak, hogy amint megszerzik diplomájukat elmennek az Északi – sarkra és ott egy hóembert építenek és saját tervezésű fürdőruhájukba öltöztetik őket.

Csinálnak egy két selfit a két részes strand ruhás hóemberrel a hátterükben és már fordulnak is vissza. Ezen jót röhögtek ugyan, de mégis ijesztően komolyan gondolták. Sajnos a kijózanodásuk után is jó mókának tartották. A GPS és a mobil telefonok korában az ég világon semmilyen kockázatot nem láttak a havas kirándulásban. Rögtön vásároltak is nyolc szánhúzó kutyát, köztük engem. Javarészt huskykat, malamutokat és egy szamojédet meg engem a qimmiqet. A szamojéd lett a legjobb barátom. Őt ette meg Thomsen és Lund a legutoljára. A többi társamat már korábban felfalták, miután végzetesen eltévedtek és rosszul felmért élelmiszer adagjuk is elfogyott. Mikor már egyedül maradtam az egyik szánkót is hátra hagyták. Szükség nem volt már rá és egy napon át már csak én magam vontattam a megmaradt szánkót. Egyikük mindig rajta feküdt, míg a másikuk kiállt a szánkó végére és segített egy kicsit nekem és gyakran váltották egymást. Jó szó ez, hogy vontatás, mert a húzás szóban erő van. Nekem pedig az már elfogyott. Már magamat is alig vonszoltam. Hosszú napok óta nem ettem, csak a havat nyalogattam. Noha engem is kínáltak társaim húsából, én nem ettem belőlük. A canisbalizmusra valahogy nem tudtam rávenni magam. Most meg egy, szél és olvadék víz által összehordott jeges, hideghegy vagy inkább hidegdomb lábánál verték fel sátrukat. Alkonyodott. A sátorban egy sárga fényű zseblámpát kapcsoltak be. Suttogva beszélgettek. Szükségtelen volt lehalkítani a hangjukat. Pontosan tudtam miről váltanak szót. Nehezen viselték az éhezést. Nem engedtek a komfortjukból, annak ellenére, hogy a semmi közepén voltak és a semmibe tartottak. A halálra ítéltnek is jár az utolsó vacsora, nem igaz? De belőlem ugyan nem esznek! Ők is gyengék voltak. A cölöpöt amihez kikötöttek csak alig nyomták le a hóba. Egy fejrándítással kiszabadítottam magam. Távolodó lépteim zaját nem hallhatták meg. Hangjukat elnyelte a hó. Igyekeztem gyorsan megkerülni a hideg hegyet. Tartottam tőle, hogy hamar elhatározásra jutnak a vacsorájukat illetően és előmásznak a sátorból. Az étlapon nem volt túl nagy a választék. A biztonság kedvéért megálltam és visszanéztem, de már eltakarta a sátrat a hegy.
Megláttam viszont valami mást. A hegy tetején az ilyenkor szokásos halvány derengésben egy ismerős alakot pillantottam meg. Egy fehér árnyékot. Egy jegesmedvét. Úgy állt ott, mint egy emlékmű, szobor alakja. Lefelé nyújtogatta a nyakát. Emelgette a fejét és a hideghegy lábánál felvert sátorból vett szagot. Lehasaltam és őt figyeltem. Megtehettem, mert alig érzékelhetően ugyan, de felőle fújt a szél. Ő pedig mozdulatlanul kivárt. A sátor nem volt önmagában ínycsiklandó.
Tulajdonképpen hová megyek most? Nem lettem ugyan egyfogásos vacsora, ez rendben volt, de szökésemmel csak pusztulásom műfaját voltam képes megváltoztatni. Belőlem ugyan nem laktak jól, viszont én meg nagy eséllyel éhen halok a hómezőn. Szabadságom inkább csak szimbolikus volt. A szimbólumoknak, pedig nagyon alacsony a tápértéke. Ezzel szemben ennek a medvének, pedig igen magas. Ennem kell tehát belőle. Volt zsírja és húsa. Ezen kívül pokoli ereje, gyorsasága és kiváló szaglása is. A helyzet tehát úgy állt, hogy mindenben több volt neki, mint nekem. Csak vesztenivalóból volt kevesebb, ezért a földhöz lapulva, lassan elkezdtem támadni. Amikor úgy öt – hat testhossznyi távolságba voltam már a háta mögött, hirtelen rárontottam. Felugrottam a hátára és még mielőtt ledobott volna beleharaptam a nyakába és többé nem engedtem el. Innentől valóságos rodeó kezdődött el, életre-halálra, egy pályát tévesztett, kényszerből, átmenetileg ragadozó életmódra áttért kutya és egy hivatásos csúcsragadozó között. A legkevesebb az volt, hogy nem voltunk egy súlycsoportban. Bíztam az állkapcsomban és a meglepetés erejében.
Jegesmedvével ilyen soha nem történt eddig. Még a nagyszülei meséiben sem hallhatott arról, hogy egy kutya valaha is le akarjon vadászni egy jegesmedvét. Ez az ő szakmájuk volt. Most viszont az ő szörméje volt véres és nem egy fóka prémje a jegesmedve fogától. Téptem a bőrét, szaggattam a húsát, marcangoltam a nyelőcsövét. A medve pedig fuldokolva bár, de rendületlenül rángatott. A levegőbe is feldobott néhányszor, de a fogaimtól nem szabadult. Bilincsként szorítottam a nyakát, azt a testrészét, amin eddig a létezéséhez szükséges anyagokat vette magához. Hatalmas teste, görcsös álkapcsom foglya lett. Végül aztán elterült. Szétcsúszott mind a négy lába. Kiterült akár egy kandalló előtt és mellette összecsuklottam én is. A számban maradt húsdarabot rágcsáltam fektemben és attól reméltem, hogy erőre kapok.
A hideghegy lábánál a sátorból előbújt a két éhes dán és csak bámultak, közben meg reszkettek. Végig nézték a küzdelmem, de nem avatkoztak közbe. Mikor látták, hogy a két küzdő fél közül csak én mozdulok, nekiindultak a hegynek. Elővették a késeiket és szabdalni kezdték a medve testét. A medvehúst még nyersen tömték a szájukba. Thomsen felém fordult és meglapogatta a hátam. Közben Lundnak arról beszélt, hogy milyen jó, hogy ezt a kutyát hagyták meg utolsónak, ezt a tehetséges gyilkost. Még a nevemet se tudták. A szökésemet észre se vették. Talán hálásak voltak nekem és talán én is velük tartok ebbe a semmibe. Társaságban mégse olyan üres az a semmi. Ha pedig jobban nézzük, ez a hó és jégmező, amiben itt, most a semmi testet öltött, egyszerre végtelen számú út.
Én meg amíg kitart a medvehús biztonságban leszek és nekem mindig azt mondták, hogy a kutya az ember legjobb barátja.