Elérem azt a jelzést, ami a sportolásra kijelölt terület határán áll. Előttem a Balaton jegével azonos színű párás fal emelkedik. Mintha az előbb még nem lett volna itt. Úgy látszott, hogy a mennyekben van a vége. Jobbra, a kikötő felé emberi alak. Hosszú kabátban és aktatáskával a jégen, határozottan Tihany felé haladt. Lehet, hogy dolgozni megy? Őt figyeltem, míg el nem nyelte a köd. Beszívta őt is. Elgondolkozom, milyen messze is lehet a másik part, de csak a Balaton teljes hosszának és legkisebb szélességének értéke jutott az eszembe. Sem az egyik, sem a másik nem válasz a kérdésemre. De hát Magyarországon vagyunk és itt nincsenek távolságok! Ettem is, ittam is, jégeralsó is van rajtam, így hát egy minden mindegy mozdulattal, belöktem magam az időközben penész színűre változott ködbe. Se iránytű, se csillagok, se GPS, majd csak eltévedek.
Beleadtam mindent csak azért, hogy értelmetlen legyen a visszafordulás. Megizzadtam. Megálltam. Ez lehetett a köd gyomra. Olyan csönd vett körbe, hogy feleslegesnek éreztem a hallásomat, el is adhattam volna valakinek. Minek ide, ebbe a jég és köd alkotta koordináta-rendszertelenségbe? Ilyen érzés lehetett a magzatvízben, a kezdet előtti ájult állapotban. Meglátogattam a semmit! Van-e itt valaki, aki majd ha eljön az ideje, megböki a vállam, hogy „Helló, itt az ideje megszületni!” A múlt előtt vagyok, vagy a jövő után? Talán magamra hagyott az idő vagy csak egyszerűen megfeledkezett rólam? Míg a tér és az idő itt ügyetlenkedik velem, addig a kölcsönzőt meg közben bezárják. A tulajdonos pedig dühöng, hogy már megint ellopták egy fakutyáját.
Aztán már láttam is másnapi újságokat: „ …egy 35-40 éves, eddig ismeretlen személyazonosságú férfi, tegnap nem tért vissza a fakutyázásból a balatonfüredi Esterházy strandon működő alkalmi sporteszköz-kölcsönzőbe. Minden bizonnyal eltévedt a jégen. A keresést számos önkéntes bevonásával végzi a tűzoltóság speciális alakulata és ha a látási viszonyok megengedik, helikoptereket is bevetnek majd.”
Újabb egy nap elteltével, meg már ezt írják: „Tovább folyik a hasztalan kutatás a tegnapelőtt eltűnt személy után a Balaton jegén. Azóta kiderült, hogy a férfi – és itt majd leírják a nevem kezdőbetűit – tervezőgrafikus és egy borászat felkérésére utazott a Veszprém megyei üdülőhelyre. Családja, közeli ismerősei elmondták, hogy nem voltak öngyilkos gondolatai. Az sem zárható ki egészen, hogy a tavon átkelés egy régen elfeledett, ma már annál extrémebb módját választotta és Siófokra kívánt eljutni. Oda azonban nem érkezett meg. A vízirendőrség illetékese arra figyelmeztetett, hogy az idő egyre melegszik és a jégen tartózkodás fokozódó veszélyekkel jár.”
Fél év elteltével már ezt írja egy bulvár lap: „Rendszeres olvasóink bizonyára emlékeznek arra a férfira, aki januárban eddig tisztázatlan okból fakutyával indult Balatonfüredről a tó közepe felé, és azóta nyoma veszett. Tegnap azonban az éjszakai órákban különös jelenségre lett figyelmes egy diszkóhajó közönsége, a hajótól mintegy száz méterre. Az egyik hölgyvendég elmondása szerint nagyjából ebben a távolságban a víz felszínén, egy széken ülő alakot pillantott meg síbottal a kezében. A forró éjszaka ellenére téli kabátot és kötött sapkát viselt. Úgy tűnt, mintha hátulról gyenge fény világította volna meg. Az így kirajzolódó ködös kontúr pulzálva villódzott és ekkor a botjával pontosan az őt megfigyelő nőre mutatott. Kitátotta a száját és belőle egy éles, szúró fénysugár dárdaként vetődött rá. A fényjelenségnek különös hatása volt a téridőre, mivel az akkor húsz éves szemtanú két évet fiatalodott. Melynek az lett a kínos következménye, hogy ismét érettségi vizsgát kell tennie. Az eset szemtanúja és egyben sértettje pert fontolgat, személyes ideje ellen elkövetett garázdaság címén, egyelőre ismeretlen tettes ellen. Bíztató azonban, hogy személyleírást is adott, amely ráillik a januárban eltűnt férfira. A hölgy által elmondott információkat horgászok is megerősítették, akiket a Siófokhoz közeli parti vizekben rémített meg. Éjfélkor a stégről azt látták, hogy a széken ülő alak támadó tengeralattjáró módjára alámerült, majd a víz alatt fényt bocsájtott ki magából, és kevéssel ezután óriási robajjal, hatalmas kardhalként vágódott ki a vízből. A levegőben fordult egyet és zuhantában, több tízezernyi ragyogó aranyszínben izzó vízcseppé robbant szét. A felhevült vízcseppek részben azonnal gőzzé váltak ugyan, de nagyrészük még így is fel tudta forralni a tó vízét. Reggelre főtt sás és más vízi növények és halak borították el a part menti sávot. Néhány fürdőhelyen kisebb pánik tört ki, a jellemzően fiatal és dekoratív megjelenésű strandoló lányok körében. Vízben úszás közben arról számoltak be, hogy enyhe elektromos bizsergést éreztek és ezt követően fürdőruhájuk teljesen feloldódott és nyomtalanul eltűnt a testükről, miközben a közelükben látni vélték a fakutyás lidércet. Bár ennél jelentősebb kárt még nem okozott – nem számítva egy zánkai csónakkölcsönző esetét, ahol elolvasztott egy nagy értékű műanyagból készült vízibiciklit – rövid időre mégis kiürültek a strandok. Megtudtuk, hogy az Idegenforgalmi és Turisztikai Minisztérium megbízott egy norvég bálnavadász-csoportot a rejtélyes fantom megfigyelésére és befogására, akik rövidesen a helyszínre is érkeznek. Összegzésként azonban elmondható, hogy amennyi fürdővendéget veszítettek a Balaton-parti szállodák, annyit nyertek is az odaérkező katasztrófa-turistákkal.”
Nem gondoltam, hogy ekkora felhajtás lesz körülöttem, holott valójában én csak egy kis kikapcsolódásra vágytam a Balatonon. Fogalmam sincs, hogyan tettem szert ennyi természetfeletti tulajdonságra a vízen tartózkodás ideje alatt. Talán a neurózisomtól lettem ilyen rémes alak? Vagy esetleg az időváltozások tették? Mindig is frontérzékeny voltam. Annyi bizonyos azonban, hogy abbahagyom az emberek riogatását. Meghúzom magam a tél beálltáig valahol a Sajkodi-öbölben. Megvárom, míg újra befagy a tó, én meg észrevétlenül a partra siklom és leadom a fakutyát a kölcsönzőbe.
A késedelmi díj összegébe, már bele se merek gondolni!
