egyik délután
♦ LÁNGH JÚLIA | NAPLÓ
A Vámház körúton a házfalnak támaszkodva ül egy hajléktalan, egyik lába kinyújtva a járdán, messzire világít rajta a fehér kötés. Gipszkötés lehet, de közelebb érve úgy látom, a gipszet, ha ugyan az, puha géz rétege fedi, mint egy takaró. Fehér, a körülményekhez képest alig piszkos. Még közelebb lépve azt is látom, hogy ismerős a delikvens: idős férfi, észrevettem őt már többször is itt a környéken. Nagyon kevés, hosszú, sárga foga van, hunyorog, miközben beszél, mert persze megszólítom. Ha valakinek az utcán pénzt adok, akkor általában beszélgetek is vele, legalább egy kicsit. Mi történt a lábával? Meglőtték az oroszok. Na ne vicceljen.
Rég volt az, hogy itt lődöztek az oroszok a körúton. Nem itt, Ukrajnában! Az öcsém ott harcol, meglátogattam, aztán így esett. Meglőttek. Nézem közben az arcát, kifejezetten pajkos mosoly ül a képén, és pontosan tudom, hogy már láttam ezt az embert, nem is egyszer, itt a környéken. Nyilván átver, kevéssé életszerű, hogy elment volna Ukrajnába harcolni. Nem baj, nem várok el tőle igazmondást, ha módja lenne rá, biztos szívesebben ülne inkább egy meleg szobában, kényelmes karosszékben, forró teát vagy forralt bort kortyolgatva és azon ábrándozva, hogy a harctéren jól megkerget egy álnok ruszki harcost.
De tényleg csak szédít engem? Becsap, mert úgy véli, bemesélhet nekem egy jó kis sebesülést az ukrán fronton? Frontról álmodik, miközben kéreget? Vagy tényleg van egy katona öccse? Talán eljutott a záhonyi határig, föl is akarta ajánlani szolgálatait a haza, a szabadság, az ukrán-magyar barátság oltárán, de csak ránéztek és hazaküldték? És én vajon jól emlékszem erre az arcra, erre a foghíjas mosolyra? Biztosan őt láttam itt többször is mostanában? Nem arról van szó, hogy minden hajléktalan hasonlít egymásra, mert mi, hajlékosok, hasonlónak látjuk őket?
Erről eszembe jut egy afrikai emlék a megérkezésem napjáról. Egy hausza pasas nézett rám csodálkozva, amikor be akart nekem mutatkozni, de mondtam, hogy hiszen már találkoztunk az előbb, pár perce, kint az udvaron. Csakhogy a fehérek sosem jegyzik meg az arcunkat, nekik mind egyformák vagyunk, olvasta a fejemre fehér fajtám egyik bűnét. Szélesen rámosolyogtam, hadd lássa, hogy téved, közben arra gondoltam, ez most rasszista? Vagy engem gondol rasszistának? Vagy minden oké?
Itt a Vámház körúton eszembe jutott ez a jelenet, én voltam (már megint) a fehér ember, és gyors lelkiismeret vizsgálatot tartottam, lehetséges, hogy kerületem hajléktalanjait meg sem tudom különböztetni egymástól? Mint a hajdani gyarmatosító, akinek minden fekete egyforma? Micsoda hülyeség. Persze hogy meg tudom különböztetni, hiszen nem hasonlítanak egymásra. A feketék se, a hajléktalanok se.
De a beszédjük hasonlít. Ha megkérdezem, van-e hol aludnia, mind azt válaszolja, hogy be nem menne hajléktalanszállóra, mert ott meglopják az embert. Ez a mostani, Ukrajnát járt harcos azt mondja, a hugánál alszik. Nem kezdem el faggatni népes családjáról, lehetséges, hogy ingoványos talaj. Emberem üres, piszkos papír poharat nyújt felém, látni akarja, mennyit dobok bele. Hümmög, jóváhagyja, elkéri a botomat, nem adom, neki is van, bár nem olyan szép, mint az enyém. Az övé egy fém rúd rábarkácsolt műanyag fogantyúval, az enyém cseresznyefából faragott nemes darab, szerelmi emlék, kis híján múzeumi tárgy. Nemrégiben egy szintén bottal járó öregasszony az utcán rámkiáltott, mert elirigyelte a botom eleganciáját: Hol vette a botját? Nem vettem, kaptam, szóltam vissza gőgösen.
A botomat nem adom, mondom nevetve a Vámház körúti harcosnak, ő is nevet, mindketten tudjuk, amit tudunk, mehetek tovább. Meg kellett volna kérdeznem, hogy hívják. Mert akkor gondolatban most neki mesélhetném el, amit muszáj valakinek elmondanom.
írásaim
♦ LÁNGH JÚLIA