Látok majd egy Hyper nevű, különleges, hippi ruhákat áruló, hatalmas kirakattal bíró boltot, persze az ott található garbókat és trapéz gatyákat nem az én pénztárcámra szabták. De a Keleti pályaudvar körüli pince turkálókban pont ilyenekre bukkanok. Talán az egész város legszebb, legelegánsabb boltja a Kossuth Lajos utca vége felé lesz, itt beleszeretek egy sötétkék, nyári, rövid ujjú ruhába, és a második év végi ösztöndíjamból megveszem. Akkor még nem sejtem, hogy ezt a ruhát viselem majd apám temetésén. De veszek itt egy másik, szexi miniruhát is: fekete alapon piros, zöld, sárga virágosat. Hátul záródik, végig gombokkal, elöl pedig, a nyaka alatt körben, múltidéző fodrok futnak. Ezt szánom a fontos randikra, de csak egyszer, egy találkozóra veszem majd fel, egy nagy, színes bogyókból álló, lógós klipsszel. Az est után hazakísér majd az IBM egy fontos pozícióban lévő embere, szabadkozik, hogy milyen kár, hogy a munka ennyire kitölti az életét, pedig a bőröm illata semmihez sem fogható. Egy darabig még eszembe jut majd az az este, és az, ahogy az Old’s Clubos bulikban hajnalonként a bőrömbe fúrja az orrát, de pár hónap múlva már csak a szekrénybe behajtogatott ruhát rakom a hátsó sorba.
De most még 1995 nyarát írjuk. A világ kitárul. Orsival megnézzük az Ady múzeumot a Veres Pálné utcában. A költőóriás lakásába megilletődve lépünk. A teremőr átszellemülten, meghatottan, komolyan magyaráz az előszobában, majd rámutat egy karcsú székre: “itt szokott üldögélni”. Orsival felröhögünk: magunk elé képzeljük Adyt, ahogy mereng a folyosón.
Megveszem a múzeum képeslapkollekcióját: Ady és Csinszka, Léda profilból, Ady a saját fején könyököl, miközben merengve néz oldalra, fölfelé, Ady a halottas ágyon, Ady édesanyjával és a gyanakodva néző, zseni férjekre vadászó Csinszkával. Barátoknak, osztálytársaknak kiválasztok egyet és írok rá pár sort, majd megcímzem és feladom őket. Világgá kürtölöm, hogy felvettek az egyetemre. Szinte mindenki válaszol.
Az „Ady a halottaságyon”-t elküldöm B.-nek, pár viccesnek szánt mondat kíséretében: “Szia, helló, Te, Művészetek Guruja! Hogy telik a nyarad? Remélem, legalább olyan izgalmasan, mint az enyém. Voltam az Ady múzeumban. Ja, és képzeld, felvettek az ELTE Bölcsészkarára, majdnem maximális pontszámmal. Nagyon remélem, hogy szeptemberben találkozunk! Üdv: Rita”. B. Is ugyanoda jelentkezett, mint én.
Postafordultával jön a válasz: “Szia, nagyon tetszik a képeslap. Engem az ELTÉ-re nem, a Károlyi magyar-töri szakára vettek fel. Nekem is elég jól telik a nyaram. Na szia, jó szórakozást!”. Két héttel később hív Dani, az egyik osztálytársam, hogy B. meghalt. Felakasztotta magát. Bevillan az “Ady a halottaságyon” . Nem tudom, miért azt küldtem el, és miért pont neki. Amikor a képeslapot megkapta, már tervezte az öngyilkosságot?
Egyszer vele és egy fiatal angoltanárral Kőszeg környékére mentünk kirándulni. Egy erdei menedékházban szálltunk meg, és a hegyi patakban mosakodtunk. Egymás mellett aludtunk hálózsákban a földön. Sokáig nem jött álom a szememre, és megcsókoltam. Életemben egyszer tettem ezt blöffből, kíváncsiságból. A helyzet adott volt, és kedveltem B.-t, bár egyáltalán nem vonzódtam hozzá, sőt. Azt sose tudtam meg, én vajon tetszettem-e neki. A hétvége után inkább kerültem. Az osztályban strébernek tartották, és engem is cikiztek, és nem akartam kirekesztett lenni. Nem szerettem volna ugyanabban a fiókban végezni vele, a többiek előtt letagadtam a kirándulásunkat. Visszataszított a szürke, vastag, gyapjú pulóvere, a szőke, göndör haja (a sötét hajú fiúk tetszettek), a hatalmas lófogai, amik mindig kilátszottak, mert állandóan, nyerítésszerűen nevetett. De legjobban az irritált, hogy sose mutatta ki az érzéseit, pedig gyakran szívatták az osztályban. Nem láttam rosszkedvűnek, megbántottnak, vagy sértettnek. Mintha az érzéseken, az emberi gyarlóságokon felül állt volna. Kedves volt. MInden tantárgyat szeretett, minden téma érdekelte: a deriválás, a reneszánsz művészete, Schiller versei, az angol romantikusok, a francia forradalom, Thomas Mann vagy az egysejtűek.
Augusztus van, és az osztály újra együtt a békéscsabai vonaton. Már mindenki tudja, hogy melyik egyetemre fog járni. Be-bevillan az “Ady a halottaságyon”, de elnyomja az eufória érzése: nyüzsgök a fülkék között, mindig máshoz ülök le társalogni.
Békéscsabára tartunk, mégis olyan érzésem van, mintha Olaszországba utaznánk, bár nem jártam még ott sosem. Kosztolányi, Szerb Antal, Márai írásai jutnak eszembe. Mintha minden vonat Velencébe vinne, mintha a huszadik század eleji magyar irodalomban minden történetnek csak az lehetne a kezdete – legyen az tragikus, halállal végződő, vagy kalandos, szerelmi történet – hogy elindulsz Olaszországba.
Kosztolányi, Csók. Előttem van, ahogy a magyartanár megindultan, komolyan magyarázza: “És alighogy megérkezett, Esti Kornél messzire beúszott a tengerbe, pedig az rengeteg veszélyt rejt magában.” Bámulok kifelé a tanterem ablakán. Azon morfondírozok, hogy de fura, nekem egyáltalán nem a veszély jut eszembe. A világon a legjobb dolog lehet megérkezni a tengerpartra és siklani a vízben, egyre messzebb. Megerőltetem a fantáziámat, hogy levetítsem, mitől kellene félnem, de nem megy. A tanárnő monológja logikusnak tűnik, de nem jut el hozzám, akár a másodfokú egyenlet. B. nem messze ül tőlem azon az órán. Már májusban járunk, rajta még mindig ugyanaz a szürke gyapjúpulóver, alatta egy fehér inggel. Észreveszem, hogy a tanárnő előadása alatt ő is bámul kifelé az ablakon. Odadobom a radírt az asztalára, csak úgy, poénból, hogy miért nem figyel. Tudja, hogy én voltam az. Rám néz, de most kivételesen nem nevet. Komoly, mint – mindenki szerint – a tenger.
