Május kilencedike, reggel. A Batthyány téren, a Parlament épülete előtt, egy új, piros ruhában, piros fehér csíkos blézerben, piros fehér csíkos sportcipőben, fotóra készen állok. Előző nap pont itt parkoltunk le, egy taxist kérdeztem meg, hogy vajon jó helyen-e, mert nem volt egyértelmű a tábla. Arra az öt percre nem gond – mondta ő – mert, gondolom, csak fotózkodni akarnak. Nem, egy jó darabig szeretnénk maradni, válaszoltam, és nem is értettem, hogy lehet ezt a várost pusztán háttérnek tekinteni. Hogy lehet úgy élni, ha folyton tovább rohanunk. Miért, ki elől kéne elszaladni.

Sose gondoltam, hogy Budapest látványosságai előtt kérek majd egy fotót magamról. És nem érzem majd se giccsesnek se unalmasnak.

Végigsétálok a rakparton a Margit hídig. Aztán át a hídon, hogy megvegyem a piros ruhához illő fehér övet. (Hogy irigyeltem régen az olaszokat, hogy a boltokban, a bárokban és az éttermekben ismerik a tulajdonosokat és az eladókat, szinte a barátaik.) Belépek a boltba, az övem ott lóg egy blúz mellett félretéve, Ági és Vilmos mosolyogva üdvözölnek, aztán jó szórakozást kívánnak délutánra.

A Madách utcában leülök egy bárba, korábban nem is vettem észre. Arcomba süt a Nap. Nem sok ilyen hely van Budapesten, hiszen a többemeletes épületek félig vagy egészen leárnyékolnak mindent. Elnyúlok a fotelben a presszókávémmal. Kér hozzá egy pohár vizet? Kérdezi a pultos vagy tulajdonos kedvesen. Kisvártatva hozzáteszi, hogy “akkor jöjjenek vissza máskor is, igen, itt aztán tényleg lehet napozni”.

Két óra körül érünk a Kossuth térre. Egyszerre érkezik be mindkét irányból a metrószerelvény. Majdnem minden utas kiszáll, hömpölyögni kezd a tömeg. Sokan vagyunk, de lazán bejutunk a Parlamenthez közeli, füves részre. Látszólag mindenki egész napos piknikre készült: családok, baráti társaságok pléden ülnek, szendviccsel, üdítővel. A mellettem álló ötvenes pár Miskolcról. Nézem a hatalmas, mégis makettszerű épületet: hányszor meséltem róla idegenvezetőként külföldi turistáknak.

Évszámokat, adatokat, stílusokat, neveket soroltam fel. Egy-egy turista persze rögtön Orbán Viktorról akart beszélni. A többiek ilyenkor leintették. Én inkább nem beszéltem politikáról, úgy láttam jónak, ha szíves vendéglátóként végzem a munkámat, és szeretettel fogadok mindenkit, aki ebbe az országba lép, és megtisztel azzal, hogy kíváncsi a kultúrámra. Úgy szerettethetem meg másokkal is, ha én példát mutatok, és szívvel-lélekkel kísérem őket mindenhová, akárha kedves barátaim, rokonaim lennének. Ez nem mindig volt egyszerű feladat. Hozzám futottak, ha valahol becsapták őket. Láttam a cigányzene után felszolgált vizes kávékat a vidéki csárdákban. És volt, hogy egy olasz csoportot – a mai napig nem tudom az okát – direkt akartak megsérteni, lekezelni a vendéglátók. Ettől érezték magukat magyarnak vagy többnek? Nem vitatom persze, rengeteg lelkiismeretes vendéglátó is van ebben az országban.

De térjünk vissza a Kossuth térre. Végignézzük a hivatalos műsort, meghallgatjuk Magyar Péter beszédét. Előttem egy göndör hajú, körülbelül két vagy hároméves kislányt órákig tart az apukája a nyakában. A kislány egy pillanatra sem fárad el, mintha mindent pontosan értene abból, ami történik. Néha az ujjával előre mutat, olykor hátra fordul, és ilyenkor látom, milyen kíváncsi, elszánt a tekintete. Fél év múlva ötven éves leszek. Lehet, hogy mégis többet tud nálam. Milyen nagyra becsüljük a tapasztalatot, az éveket, az olvasószámokat, az eredményeket. Ki elég alázatos ahhoz, hogy mindent nyitottan, új, megújult szemszögből nézzen? Vagyis hogy kimozduljon a sajátjából. Másokéval, sok-sok máshogyan gondolkodó ember szemszögéből is értelmezze a világot. Ne csak a saját élete, saját érzései, saját sértettségei vezessék. Milyen ritkán éreztem azt, ha valakivel konfliktusba kerültem, hogy a másik fél azt próbálja megérteni, meghallani, amit én mondok, és nem a saját mondókáját fújja tovább. Számomra itt, most, május kilencedikén az az egyik legnagyobb CSODA, hogy milliónyi ember lépett ki a saját komfortzónájából, nyitotta ki a szemét, és tett fel magának kérdéseket. Meghallgatott másokat. Elgondolkodott. És most főleg ezért vagyok büszke a hazámra.

És kedvem támad, hogy még inkább elgondolkozzam a saját életemen, a saját feladataimon.

Forsthoffer Ágnes és a Tiszás képviselők kifejező, hol nevető, hol könnyekbe fordulú arcát nézem a kivetítőn. Felemelő érzés látni az őszinte örömöt és a jogos, igazságtalanság miatt érzett bánatot, különösen, ha közszereplőkről van szó.

A hivatalos műsornak vége, elindulunk vízért, kávéért, mert mindenünk elfogyott. Egy emelvényről kellene lelépnünk, egy szakadt farmeros srác nyújtja mindenkinek a kezét, hogy lesegítse. A Vértanúk tere előtt beragadunk a tömegbe. MInden oldalról szorítanak, egy centit se jutunk előre. Melelttünk egy idős néni rosszul lesz, őt besegítik a közeli cukrászdába.

Felhangzik a csodálatos Magyaroszág dal, és egy picit bánt, hogy nem tudom önfeledten átélni ezt a pillanatot, mert azon töprengek, hogyan jutunk ki innen, és remélem, senkinek nem esik majd bántódása.

Kavarognak a fejemben a parlamenti ünnepség csodálatos pillanatai, a sükösdi tamburás srácok, az Örömóda, a barátaim boldog posztjai, Magyar Péter bocsánatkérése az ország nevében a Bicskei és a Szőlő utcai áldozatoktól. Az igazság pillanatai. A tudat, hogy tényleg létezik, létezhet igazság. A nyüzsgő, már egy jópár éve egyre boldogabb város. Aztán azon töprengek – belép a minden helyzetet analizáló, gyakorlatias énem – hogyan kellene egy ilyen rendezvényt biztonságossá tenni.

A gondolataimból a cukrászdában öt rendőr látványa ébreszt fel. Ütemes tempóban épp kifelé indulnak, fogalmam sincs, honnan jöttek, eddig nem vettem észre őket, talán az emeleten voltak. Utánuk futok és elhadarom, hogy nem tudtunk kijutni a térről. Az egyikük – még mindig sietve – odaveti, hogy menjünk csak utánuk. A fal mellett haladnak, de látszik, hogy időközben némileg enyhült a helyzet.

A köztes utcákon, a rakpartokon, ünneplő emberek keverednek a városra kíváncsi, nyaralásukat töltő, boldog turistákkal. Nézem a facebookon, melyik barátom hol bulizik most, és vajon minek örül a legjobban.

Egy húsz éve Magyarországon élő olasz ismerősöm, aki egyébként örömmel üdvözli a renndszerváltást, azt írja facebook posztjában, hogy őt ez a Parlament előtti buli a római császárok bevonulására emlékezteti, a poltikusok táncát pedig szintén túlzásnak, nem helyénvalónak tartja. Próbálom megérteni, értelmezni az álláspontját. Azt hiszem, nem tudja, nem érti, mi magyarok, most, egy pár éve, milyen változáson megyünk keresztül. Olaszországban az emberek szinte minden nap megünnepelnek valamit. Néha akár csak azt, hogy felkelt a nap, vagy hogy finom lett az ebéd (megtapsolják a szakácsot, aki jól főzött). De aki utazott már olaszokkal egy repülőn, az tudja, hogy az utasok tapsolnak, amikor a gép földet ér. Pontosan tudják, hogyan kell az élet minden apró örömének örülni, és hogy mennyire fontos egymást is biztatni. Én úgy érzem, mi mostanában kezdtük el ezt (újra) megtanulni. Most merünk igazán örülni. És talán azt sem értette meg, hogy igazán nem is az újonnan megválasztott politikusokat ünnepeljük, hanem saját magunkat. Ahogy a Tisza kormány politikusai sem önmagukat tapsolták meg, hanem a magyar embereket. Nem csupán egy párt győzött most, hanem egy ország lett újra nevetős, kedves, táncos, kíváncsi, nyitott.

A Batthyány téren beülünk a Nagyi palacsintázójába. Harminc évvel ezelőtt is ugyanilyen volt, és akkor is pontosan ugyanazok a tételek szerepeltek az étlapon. Mikor sorra kerülök, a gyerekkorom konyhásnénijeire emlékeztető kiszolgáló rámkiált: “csíkos vagy pöttyös?” Tessék? – mondom. Végigolvastam mind a százféle palacsinta nevét, mielőtt kettő mellett letettem a voksot, de csíkos vagy pöttyös nem volt köztük – töprengek. “Most akkor a csíkosat vagy a pöttyöset szereti?” – kérdezi nevetve. És hirtelen leesik, hogy piros pöttyös ruha és csíkos blézer van rajtam. Döbbenet, hogy egy folyton pörgő hétvégi munkanap, több száz palacsintarendelés közben arra kíváncsi velem (egy számára ismeretlennel) kapcsolatban, amire magam sem tudom a választ. “Mindent” – vágom rá gyorsan. Mit is lehetne erre válaszolni. “Mindent szeretek”. És a csodás Casanova ház mellett, a Parlamenttel szemben, az egyszerű kis teraszon elfogyasztom a palacsintákat. Arra gondolok, hogy ilyen se Rómában, se Milanóban, se pedig Párizsban sincs. És hogy milyen jó, hogy pár dolog nem változik meg.

Magyarország kezd olyanná válni, ahogyan “álmomban” láttam. De mi is az álom? Az élet valóságdarabjaiból kiragadott, mozaikszerűen összerakott “egyveleg”. Igen, úgy érzem, ötven évnyi életem sok apró, szép pillanata állt össze most egy egésszé. Az értékek a helyükre kerültek. Azt kívánom, ennél csak jobb legyen, vagyis a következő éveket jellemezze az, hogy a tudás, a jószándék, az egymást segítés, a jóízlés, a tenni akarás álljon a középpontban.

(A felhigított kávén keresett pár ezer forint ne érjen többet a vendégek elégedettségénél, és annak se örüljön senki, hogy egy másik embert (magyart vagy külföldit) megvezet, lenéz, lekezel, miközben az is boldoggá tehetné, hogy egy szebb jövőt épít. És legyen lehetősége mindenkinek érvényesülnie a végzettsége szerinti területen. Legyen értéke a tudásnak, a diplomáknak, a szakértelemnek, a művéltségnek, az olvasottságnak, a nyitottságnak, a világlátottságnak, a jóízlésnek, a jóakarásnak. Horribile dictu, ne szenvedjen senki pont a fentiek miatt hátrányt (mennyi példát tudnék mondani sajnos). Ne féljenek a 2020-as évek Magyarországán egy tanult embertől, ahogy száz! évvel korábban, az 1930-as években félt a dédnagyapám iskolába adni a nagymamámat, mondván, hogy az okos, tanult lánya majd elfordul tőle.)