Az én sorszámom az “onkológia” felirat alatt villant fel, pirosan. Először arra gondoltam, nincs jelentősége, melyik ajtón megyek be, biztos nem foglalkoztak ilyen pitiáner dolgokkal, mint hogy kigondolják, hogy a “betegség” típusától függően hívják be az embereket.

Leültem az asztal mögött található, egyetlen szabad székre. Az orvos az asztalon heverő papírokba bújt. Fiatal volt, be se tölthette még a harmincat, az is lehet, hogy ezek voltak az első napjai a munkahelyén. Szép férfi volt, nőies, lágy vonásokkal. Vékony testalkatú, fekete, göndör hajú. Amikor észrevette, hogy ott ülök előtte: unottan, szenvtelenül rám nézett, nem láttam még a munkájába ennyire belefáradt embert. Fiatal külseje érthetetlen ellentétben állt közönyös arckifejezésével.

Megszólalt, de közben a papírról csak ritkán vette le a tekintetét. “Itt van a labor eredménye. Valószínűleg műtétre van szüksége.” – hadarta. Nem értettem, miért mondja ezt, de csak nagyon rosszat jelenthetett. “Bár azt is ideírta a laboros, hogy meg kell ismételni a kenetlevételt.” – folytatta, még mindig szenvtelenül, mint aki csupán a laboros utasításait hajtja végre, neki semmi köze sincs hozzám, a rendelőhöz, de magához az élethez sem. Remegni kezdett a lábam, és próbáltam, mint mindig, a logikába, a racionalitásba kapaszkodni, mert ha egyszer valamit megértünk, akkor félig-meddig már úrrá is leszünk rajta.

“De, ha meg kell műteniük, akkor miért kell még egyszer elvégezni a kenetlevételt?” – kérdeztem az orvost. Azt, hogy milyen szakkifejezések állnak azon a papíron, és mit jelentenek pontosan, nem mertem firtatni. Mint amikor a kerti partin felpattantam Norbi mellől, aki fél évvel a szakításunk után meg akarta megmagyarázni, miért is hagyott ott.

De az orvos hajthatatlan volt. “Azért, mert a laboros azt írta ide, és nekem végre kell hajtanom a laboros utasításait.”

Remegtem. Mint akit áramütés ért, pattogott a lábam.

Pedig mindig tökéletesen tudtam leplezni az érzéseimet. Nem omlottam össze, nem mutattam ki a fájdalmamat akkor sem, amikor Norbi – miután egy éve nem jutottunk dűlőre egymással – végre elhívott magához, megszorította a kezemet és megkérdezte “Miért küzdesz ellenem?”, majd, amikor odahajoltam hozzá, azt mondta: “Egy évvel ezelőtt még megcsókoltalak volna, de most már nem. Hát, ilyenek ezek pasik…” Inkább felpattantam és elrohantam a lakásából.

De összeszorítottam a szám legutóbb is, amikor azt hittem, romantikus vacsorára hívnak, vagy legalábbis egy fontos beszélgetésre, de az aperitív után Ádám hazakísért, és csak a kapuban, amikor épp elköszöntem tőle, szólalt meg: “Akartál valamit mondani nekem?” “És te?” – néztem rá kérdőn. De Ádám – mint aki épp megfenyíti a legrosszabb tanulóját az osztályban – csak annyit felelt: “Már mindent elmondtunk egymásnak, nem?”

De most gyenge voltam, szánalmas. Látszott rajtam, hogy mennyire félek. “Miért pont én? Halálos beteg vagyok?” – kérdeztem az orvost elcsukló, gyerekes hangon. De ő hajthatatlan volt, nyugalmából nem lehetett kibillenteni. Nem próbált reményt kelteni bennem, erőt adni, de azt se árulta el, mennyire komoly a betegségem. Nem válaszolt az előtte testhez simuló ruhában ülő, harmincöt éves, okos, csinos nőnek. Olyan volt, mintha letagadta volna saját magát, mintha nem is ő ült volna ott orvosként abban a rendelőben, ahová én kerültem. Mintha egy szellemmel beszélgettem volna.

Nem tudom, miért szégyelltem magamat jobban: mert papírom volt egy valószínűleg súlyos, női betegségről, vagy mert a fájdalmam semmilyen érzést, reakciót nem váltott ki a fiatal orvosból. Olyan ember előtt rettegtem, hogy talán hamarosan meghalok, pedig még menyasszonyi ruha sem volt rajtam, aki rám se emelte a tekintetét.

Semmire nem volt jó, hogy nem uralkodtam magamon, két lábon járó, nyílt seb voltam. Ahogy az sem vezetett sehová, hogy Norbitól elrohantam, vagy hogy vidáman cseverésztem abban a társaságban, ahol Ádám hátat fordított nekem. (De az se volt jó semmire, hogy a nagymamám azt mondta a nagyapámnak: “Ha menni akarsz, menj csak nyugodtan!” És a válás után hetente esett össze az utcán, de ez már egy másik történet.)

Pedig most úgy éreztem, ha az orvos felfigyelne rám, vagy valami apró szépséget észrevenne bennem, nyert ügyem lenne. Cinkosommá tehetném, megváltoztathatná az eredményt a papíron, vagy ráébredne, hogy nem is az én leletem ez, tévedés történt. Vagy beszélgetni kezdenénk, és kiderülne, hogy ő is ugyanazokat a filmeket szereti, vagy hogy ő is aukciókra jár, sőt, a múltkori aukción mindketten ott voltunk. Még arra is fény derülhetne, hogy mindketten ugyanabból a kis, borsodi faluból származunk.

“Asszonyom, feküdjön fel a vizsgálóasztalra, leveszem a mintát.” – mondta, hisz a lényegre kellett térnünk. Levetkőztem és széttártam a lábamat. Még anyámtól tanultam, hogy a legcélszerűbb szoknyában és combfixben menni a nőgyógyászhoz, mert így nem kell a vetkőzéssel bajlódni, és nem a csupasz lábunkat akasztjuk be a hideg vasba, de rajtunk marad a cipő vagy a csizma. Még mindig remegtem. “Ez így nem lesz jó, húzza magát feljebb, és lazuljon el.” – instruált.

De én sajnos most nem tudtam elmenekülni a tengerpartra. Pedig oda még akkor is eljutottam, amikor a T.—vel való hároméves évfordulónk napján felálltam a sörözőben az asztaltól. Aznap is tizenkét órát dolgoztam, mint a nyári szezon minden napján. T. bulizni szeretett volna, hogy méltóképp megünnepeljük a megismerkedésünket, de én éjjel fél 12-kor már fáradt voltam. Faképnél hagytam. A söröző asztalától elindultam a tenger felé. Utánam jött, és hátulról belerúgott a lábamba. De nem akkora erővel, hogy ne tudtam volna a sötétben is tovább menni a parthoz.

Felöltöztem, és visszaültem az orvos asztalához. ”Hogy addig is időt nyerjünk” – folytatta, “adok beutalót a vizsgálatokhoz, hogy hat hét múlva, amikor ez a laboreredmény is megjön, már készen álljon a műtétre.” Én, a kezemben egy hatalmas paksaméta papírral, távoztam a rendelőből. Lent, azt hiszem, még kértem időpontot a vizsgálatokra, majd elhagytam az SZTK épületét. Az Örs Vezér téren, a Sugár előtt tanácstalanul leültem egy padra. Nem is annyira a haláltól, mint attól a félelemtől szédültem, hogy becsapnak.

De aztán összeszedtem a gondolataimat, és eldöntöttem, visszamegyek a dokihoz, és beszélek vele, hogy adjon időpontot a műtétre. Mire a rendelő nagy kapujához értem, már majdnem zártak. Felmentem a harmadik emeletre, és leültem a “Nőgyógyászat” felirat alá. Már egyetlen beteg sem várt előttem. Most először olvastam el az orvosok nevét: a tábla a bejárat mellett volt felfüggesztve. De az a doktor, akinél én foglaltam időpontot, nem szerepelt a listán. A váróteremben csend volt. Számok már nem villantak a kijelzőn.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és civil ruhában, táskával a kezében, kilépett rajta a fiatal, göndör hajú, közönyös orvos. Izgatottan, de határozottan odasiettem hozzá. Most vettem csak észre, milyen magas. Már épp szólni kezdtem – rettenetesen elszánt voltam, hogy műtéti időpont nélkül nem távozom – amikor fagyos, szürke tekintetét rám fordította: “Már mindent elmondtunk egymásnak, nem?” – majd, nem emlékszem, a liftben, vagy a lépcsőn, anélkül, hogy válaszolhattam, tiltakozhattam, vagy az életemért küzdhettem volna, eltűnt előlem.