Olvasási idő 19 perc

poroszlónál a tenger

1989-et írunk. Azt álmodom, hogy a világot elönti a tenger. De ez egyáltalán nem félelmetes, inkább természetes, magától értetődő jelenség. Mintha mindig is így kellett volna lennie. A házunk előtti nagy placcon kezdek úszni, ott, ahová évente kétszer felállítottak egy hatalmas cirkuszi sátrat, és ahová némelyik vasárnap már letelepedett egy ruhás piac is: sötét, műszálas melegítőket és gombos otthonkákat, frottír zokni csomagokat, trikókat árultak. Sose vettem itt semmit, érdektelen, unalmas helynek tartottam. Sokkal jobban szerettem, amikor időnként becsöngetett hozzánk a cigányasszony, mert ő a cipzáras, műbőr táskájában mindig olyan portékát hozott, amire vágytam, amit sehol sem lehetett kapni.

Már a kapuban meglobogtatta a fekete bőrdzsekit, amit hiába kerestem a szomszéd város áruházában. Nem volt nagy tapasztalatunk benne, hogy néz ki, és milyen a tapintása, az illata a bőrnek, ezért bizonyítékot szerettünk volna a valódiságára. Hosszas párbeszéd kezdődött a szüleim és a cigányasszony között bent, a konyhából kialakított, fehér csempés nappaliban, aminek falait a csempe fölött az én Modern Talking és Samantha Fox, Madonna posztereim díszítették. Figyeltem és hallgattam. Büszke voltam a szüleimre, akik megértették, hogy milyen óriási jelentősége van, ha az ember bőrdzsekit viselhet, ugyanakkor nem veszítik el a józan eszüket sem, bizonyítékot szeretnének a bőr valódiságára, mert az árat az anyaghoz kell mérni.

(fotó: BIA)

Nem emlékszem már, apámnak vagy anyámnak jutott eszébe, hogy a dzseki belső zsebét egy kis részen fel kell bontani, mert ott majd látni fogjuk az anyag hátoldaláról, hogy valóban bőr-e. Pedig ritkán foglalkoztak valamivel ilyen odaadóan, együtt. Különös volt, hogy a bőrdzseki vásárlást ilyen fontos, közös feladatnak tartják.

Azt hiszem, nekem nem volt fontos a valódisága, én egy ilyen vagány darabra vágytam, miután farmerdzsekit sosem sikerült szereznem, csak egy szedett-vedett, farmernadrágokból varrott, szánalmas, patchworkos darabom volt, amit az egyik barátnőm varrónő anyja készített akkoriban minden, magára valamit is adni akaró lánynak.

Az anyag hátoldala felfedte a valóságot. Műbőrdzseki volt. Az árán így már nem kellett vitatkozni, megvették nekem.

Álmomban tehát itt, a házunk előtt kezdődött az óriás tenger, ahol a cigányasszony is be szokott csöngetni. A térről tovább úsztam az egyik kis utcába, ahová a frissen fejt tejet jártunk venni. Egyedül voltam, senki nem tartott velem. Biztos voltam benne, hogy ez most már mindig így lesz: az óriás vízben – ami az egész földet ellepi – kell majd elevickélnem – de túlélem.

Pedig a tengerhez nem sok közöm volt akkoriban. Talán csak annyi, hogy a házunkat, ami egy tanári szolgálati lakás volt, a hetvenes években – ki tudja, milyen megfontolásból, hisz bőven lett volna hely máshol is a faluban, egy lecsapolt mocsárra építették, ami az építés idején az utca legvége volt. A házunk helyiségei, a fürdőszoba, az előszoba vagy a konyha, befelé lejtettek. A fal és a padló között helyenként apró rések keletkeztek, néha egy-egy béka is – melyek ezrével laktak a ház alatti üregekben – fel tudott onnan kapaszkodni. Az udvarba – a Tisza-tó egy kilométerre volt tőlünk légvonalban – siklók kúsztak be néha, és hozták rám a frászt, miközben a botok között kifeszített gumik között játszottam ugróiskolát.

1986-ban, odaköltözésünk első évében, ha a kertünkben nem is, de a házunk mögött, ezen a mocsaras részen még volt víz. Különös, kiszáradásra ítélt lápi világ. Itt kézzel fogható, de biztonságos, belátható volt a tél, találtam deret és jeget. Minden délután és hétvégén itt bóklásztam, mászkáltam egyedül, nyugodtan elmerülhettem a gondolataimban. Senki és semmiföldje volt, üresjárat, de mindennel kitölthető. Olyan volt, mintha unatkoztam volna itt a hosszú, téli napokon. Azt hiszem, magányos és szomorú is voltam, mégis szükségem volt erre a helyre. Testvéreim nem voltak, a barátnőkkel pedig bent, a szobában játszottunk, az kézzel fogható, mulatságos, tartalmas játék volt. Én viszont szerettem a semmit is, a csendet, a magamba bambulást, akárcsak apám a horgászást.

De ez a kis víz is kiszáradt, később már csak a ház alatti békák ijesztgettek azzal, hogy mocsáron lakunk.

1989-ben tizenhárom éves voltam. Előtte nem voltam se szép, se csúnya. Se sovány, se pedig kövér. Senki sem beszélt arról, hogy milyen is vagyok, csak a nagymamám énekelte néha, vakítóan kék szemeit tágra nyitva, hogy “Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme fekete.” Akkor most ki a szép. Időnként azt mondogatta mosolyogva. “Őzike szemeid vannak.” Az őzeket szeretem, gondoltam, ez biztosan jót jelent. Szavaltam, énekeltem, zongoráztam, és amikor a szomszédok, szüleim barátai átjöttek névnapot, szilvesztert, születésnapot ünnepelni, a felnőtteket szórakoztattam, imádtam a társaságot.

Rettenetes, amikor az ember először meglátja magát a tükörben, amikor fontossá válik, hogy nézünk ki. A bőröm pattanásos volt, a hajam vékonyszálú. Máig ismerős, otthonos érzés, hogy túl fiatal vagyok, sosem lesz belőlem érett nő, nekik sokkal nagyobb melleik vannak.

A kertben vettem fel először női, pánt nélküli bikinit, és próbáltam felmérni saját magamat. Abban a kertben, ahol apám kaszával vágta a füvet, ahol egy kerítéssel elzárt részen egy disznóól állt, és ahol nyulakat, kacsákat, tyúkokat tartottunk. A veteményesben gyökérzöldségeket, a kerítéshez közel pedig hatalmas málnabokrokat.

1989-ben nem ismertük a kerti bútor fogalmát. Viszonylag nagy teraszunkon csak a macskáknak raktunk ki dobozokat – oda fialtak, majd ott szoptatták az anyamacskák felváltva a két almot. Néha egy-két lomot is kipakoltunk, vagy a terasz korlátjának dőltünk, hogy szétnézzünk az udvaron. A lépcsőn ücsörögtünk. Az volt az igazán vagány dolog, hisz folyton úton voltunk a ház és a kert, a kint és a bent között. Pihentünk, mégis ugrásra készen álltunk, hogy megitassuk a kutyát, vagy megpucoljuk a tyúkot.

Az utcákat délután több száz tehén lepte el, akkor terelték haza őket.

Én ilyenkor a biciklin ültem. A hosszú falun, keresztül-kasul, a falu végébe, a libahóstya mellett lakó barátnőmékhez, de leginkább csak úgy, kilométereken keresztül, körbe-körbe a gáton vágtattam. A víz látványa megnyugtatott. Elképzelni se tudtam, milyen világ következik hamarosan, de tudtam, hogy minden megváltozik. Tudtam, hogy innen hamarosan elköltözünk, mert nem vagyunk alföldi emberek, inkább városi értelmiségiek, hogy apámmal, ki tudja mi lesz, mert a szüleim akkor már válófélben voltak. Hogy a legszörnyebb életkorban vagyok, mert akibe most beleszeretek, azzal egész biztosan halálra van ítélve a kapcsolatunk, hiszen tizenhárom éves vagyok, bár pontosan úgy érzek és gondolkodom, mintha felnőtt lennék. Túl fiatal vagyok, a szerelemből csak a szenvedés és a sóvárgás, az emlékezés maradhat.

Mérhetetlen soknak, tengernyinek tűnik az idő, amikor az ember készül valamire.

Aki pedig folyton zenét hallgat, az szép dolgok eljövetelét várja.

1989-ben, kazettás magnón, lemezjátszón, walkmenen és a rádióban, mindenhol zenét hallgattam. Anyámmal rongyokat húztunk magunkra, hogy kikormozzuk a kályhacsöveket, és I like Chopint hallgattam. Amikor feldúlt lélekkel a gáton vágtattam, néha megálltam, eldobtam a biciklit, és levágódtam a tó mellé, hogy a Forever youngot visszatekerjem. Az Alphaville kazettát az első csókunk után kaptam a szerelmemtől.

Minden slágert ismertem. Amikor ezekre a számokra visszagondolok, olyan, mintha mindig verőfényes napsütésben hallgattam volna őket.

Talán azon a nyáron készültem nyolcadik osztályba, amikor a parton kialakítottak egy strandot. A tóhoz addig csak a halászok és a horgászok jártak zsákmányért. Még a természetbúvárok érdeklődését sem keltette fel a különös élővilággal bíró madárparadicsom. Biológia órán, háromszáz méterre a tótól, a verőfényes teremben, távoli világok különös lényei néztek vissza ránk a tankönyv lapjairól. Nem értek el hozzánk, nem szólítottak meg minket.

Én szinte minden nap a tó körül bolyongtam, de ott is csak a saját világom keringett a fejemben, az ijesztően sík, látszólag egyhangú tájjal nem tudtam mit kezdeni.

Most végre kifeküdhettünk a homokos partra. Különös, nyugati fényűzésnek tűnt. A Burdából öltöző és pesti múzeumokba járó, rendkívül olvasott magyar tanárom is ott feküdt mellettünk, emlékszem, épp Lederer Emma Egyetemes művelődéstörténetét olvasta.

És a strand vizét is könnyebb volt most már megközelíteni. Apámmal nagyon ritkán jártunk el együtt valahová, inkább csak otthon, a húsleves felett találkoztunk, de ott is ritkán, mert mindig egy könyvet tartott a kezében, úgy kanalazta az ételt. Most néztem, hogy bukik a víz alá mellúszás közben profi úszó módjára, akárcsak fiatalkorában a városi uszodában, és egy pillanatra, vagy annak a nyárnak egy pár napjáig úgy éreztem, a helyünkön vagyunk.

Meglepődtem, hogy így is lehet úszni: tudatosan, pontosan, tökéletes mozdulatokkal. (Apám a zaklatottsága, sebzettsége ellenére nagyon precíz ember volt). Megfigyeltem és megjegyeztem, hogyan csinálja.

Pár nappal, vagy talán pár hónappal később az egész falut, aztán a világot is elborította a tenger.

Úgy tűnt, mintha pontosan értettem vagy éreztem volna, mi történik, hisz a magyartanárom a kezembe adta az 1984-et és az Állatfarmot. Az első október 23-i ünnepségen fennhangon, mély átéléssel szavaltam az Egy mondat a zsarnokságról-t, mintha a szöveg a saját fájdalmaimból, a saját tapasztalatomból, a saját emlékeimből épült volna fel. Emékszem, másnap az iskolában a tanárok viszont furcsán viselkedtek. Különösen, talán szemrehányón néztek rám, és bizonytalannak, hallgatagnak, visszahúzódónak tűntek.

Micsoda katyvasz van az ember fejében. A saját fájdalmait összemossa a világ vagy mások fájdalmaival. Az én tengerem is elért mindenhová. Pedig milyen jó lett volna apránként felfedezni a tó világát, beszélgetni egy idős nénivel arról, hogy milyen gyümölcsöt szüreteltek a tó helyén álló hatalmas paradicsomban, vagy hogy mit énekeltek, mire táncoltak, hogyan házasodtak itt régen.

De csak sok évvel később, a valódi tenger partján kezdtem kagylókat gyűjteni. És még sokkal később, harminc év elteltével néztem meg végre a Tisza-tavon, életemben először a tiszavirágzást.