Egy kőbányai buszmegállóban találkoztunk. Ott várt nevetve, egy régi, kiszuperált kocsira, talán egy Ladára könyökölve, mintha ő lenne a kerület királya. Abban a pillanatban kedveltem meg igazán ezért az öniróniáért. Mert az volt a legvonzóbb és a legkedvesebb benne, hogy nem akart sem nagyobbnak, sem alfábbnak, sem macsóbbnak, sem szigorúbbnak látszani.
Minden férfi többnek, erősebbnek, okosabbnak, vagányabbnak akar tűnni, mint amilyen, vagy mint amit magáról gondol. Azok közül, akiket idáig ismertem, Zsolt volt az egyetlen, aki annyira intelligens – vagy nem is tudom, annyira empatikus – volt, hogy nem tett felesleges köröket. Nem kellette a farktollait, nem akart fölém kerülni, de nem is akarta bebiztosítani magát érzelmileg azzal, hogy azt mutatja, ő egyedül érzi igazán jól magát. Sorolhatnám a példákat, hogy ki mit ad elő ilyenkor.
Felmentünk a hetedik emeleti lakásába. Otthonosan éreztem magamat a kiszáradt citromfa, a lejárt előadások díszletei, kellékei között (díszlettervező is volt). Kinyitotta a fehérbort, ami a konyhaszekrényen állt, bevitte a szobába – nem volt beágyazva – leültünk a földre. Apám haláláról, a nagymamámról, az első és legutolsó nagy szerelmemről meséltem neki. Csillogott a szeme. Kotorászni kezdett egy nagy dobozban, és kivett belőle egy magányos, fából faragott sakk figurát, egy királynőt, talán ő készítette, de az is lehet, hogy egy különleges, régi készlet egyetlen megmaradt darabja volt, és a kezembe nyomta.
Az általánosban egyszer az egyik osztálytársam azt mondta rám, hogy malacarcú. Úgy gondoltam, igaza van. Finomak, szabályosak a vonásaim, de nincs semmi hangsúlyos az arcomon, mintha hiányoznának a színek, vagy befejezetlenül maradt volna a kép. De most sokkal jobb volt arra gondolni, hogy romantikus, ábrándozó, arisztokrata arcom van, a mosolyom egy másik világba repít, a szám szeglete sohasem görbül szemrehányásra. Hosszú, vékony nyakam van, arányos, szép, izmos testalkatom, és minden mozdulatomban – akkor is, ha nem kecses, vagy szabályos – van valami vibrálóan erotikus. Én mindezt nem láttam a tükörben. Zsoltnál kezdtem azt hinni, hogy “femme fatale “ vagyok. Fogalmam sincs, hogy ez tényleg így van-e, semmilyen objektív bizonyítékom nincs rá, hogy szép vagy csinos vagyok. Sőt. Ha a saját fotóimat hasonlítanám össze más lányokéval, biztos hamar kiderülne, hogy ilyen szempontból teljesen átlagos vagyok. De Zsoltnál valami elszállt ha egy szingli férfi a társaságomban nem udvarolt, vagy legalábbis nem bókolt nekem (akár hallgatagon, úgy, hogy csak érezzem, csodál) kellemetlenül éreztem magam. Feszengeni kezdtem, hogy biztos túl bő ruha van rajtam, felszedtem pár kilót, vagy a mellettem ülő nő sokkal vonzóbb, sziporkázóbb. És magamba fordultam. De ilyen szerencsére ritkán fordult elő.
A délutánokat, sokszor az estéket is hónapokig Zsoltnál töltöttem. Minden alkalommal más filmet vagy színdarabot néztünk meg. Magától értetődött, hogy csodál, és mindig ráér, hogy találkozzon velem. De az is természetes volt, hogy nem közeledik, nem akar kikezdeni velem, mert én nem vonzódtam hozzá.
Tényleg nem tudom, mivel tört meg a jég. Egyszer csak beleszerettem. Pedig semmi sem változott, ő továbbra sem közeledett felém, és nekem se tetszett jobban, mint előtte. De, jobban mondva, egy valami mégiscsak történhetett: már nem tudtam volna lemondani arról a csodálatról, amit tőle kaptam. Igen, talán az történt, hogy ami hónapokig spontán ajándék volt az élettől – minden emlékemet, gondolatomat, tervemet meg tudtam osztani, és együtt tudtam nevetni vele – az egyszer csak nélkülözhetetlenné vált, be kellett biztosítani, be kellett fagyasztani.
Mindketten repültünk a boldogságtól. Zsolt még jobban imádott, és egy hónapon keresztül minden nap találkoztunk. Kit érdekelt, hogy én mit látok benne, hogy tetszik-e vagy nem (mondjuk gyönyörű, dús, fekete, göndör haja volt, csodálatos, zöld szemei), ha az ő szemében én egy királynő, istennő voltam. Nem vitatkoztunk semmin, nem is terveztünk, nem okoskodtunk előre, csak dédelgettük egymást.
Így telt el egy hónap. Egyszer csak azt válaszolta a telefonban, hogy most nagyon sokat dolgozik. És a válasz megismétlődött másodjára, harmadjára, negyedjére is. Aztán már fel se vette. Akkor éjjel rettenetesen feldúlva kiviharzottam hozzá taxival, hajnalig vártam, de senkit sem találtam otthon. Sokadik hívásom után biztos voltam benne, hogy elveszítettem. Sikerült egy találkozót megbeszélnem vele, mondván, legalább tisztázzuk, hogy miért kerül
Eljött értem. A közelben, egy jelentéktelen parkba mentünk. Sétálgattunk. Megkérdeztem, miért feleli mindig azt, hogy dolgozik. Azt válaszolta nyugodtan, természetesen – nem volt sem feldúlt, sem zavarban, sem megilletődve – hogy egyszerűen vége.
Öt év elteltével, egy nyári fesztiválon egy barátnőm véletlenül összefutott vele. Leültek egy kocsma pultjához, és hajnalig beszélgettek. Sokat ivott, össze volt törve. Egy hatéves, hosszú kapcsolatával szakított, mikor megismert engem, mert én voltam élete nagy szerelme. Szeretne az életben még legalább egyszer találkozni velem.
