Vacsorára meggyet veszünk ki a fagyasztóból, a kályhán hamar kiolvad. Nézem, ahogy levet ereszt a tálban: elolvad a gyümölcs keltette illúzió, hogy nyár van. De a héjában főtt krumpli vajjal a kedvencem. Délben, az óvodában mindig krumplipürét kapunk, ez az egyetlen fogás, amit nem szeretek, mert utálom, ha az ételnek leplezni akarják a valódi ízét. De ha nem eszem meg, gyötör az éhség, inkább elképzelem, hogy egészen más, mondjuk fagyi van a tányéromon.

A konyha mögötti folyosó már a hideg birodalma, innen nyílik a másik két szoba és a fürdő. A kádba forró vizet engedünk, gyorsan beleugrunk. Tudom, hogy mindig fáztunk, mert fürdőköpenyben rohantunk vissza a szobába: mintha két méter fűtetlen folyosó egy hosszú, havas út lenne. De a hideg érzetét mégsem tudom felidézni, csak anyám emlékszik rá, hogy nem tudott rendesen átmelegedni.

Apám egyszer korábban jön haza, kivételesen jó kedve van. Benyit a szobába, órák óta mesélek a körbe ültetett babáknak egy történetet. Nem ismerem meg, leborotválta a bajszát. Furcsán beszél, mint aki valamit el akar titkolni előlem: “Csibe, nem mesélnéd el nekem is ugyanezt?” “Nem”, vágom rá rögtön, “Az úgy már nem lenne érvényes.” “Akkor mondd el azt a verset, amit a legutóbb tanultál.” – erősködik. “Őszi éjjel, izzik a galagony, izzik a galagonya ruhája…” – szavalom. Aztán előveszi az új kazettás magnót, és visszajátssza. Meglep, de nem örülök neki. Úgy érzem, rászedett. Nem értem, mire jó a rögzítés, az ismétlés.

Alig vannak fényképeink. Nem tükrözzük vissza a csíkos, fodros ruhát, a színes dzsekit, a piros csizmát, apám Trapper farmeröltönyét, a hatalmas kakast a kertben, a ribizlibokrokat és magunkat, ahogyan a nejlonharisnyán átszűrjük a ribizliszemeket. Vagy jelentéktelennek, a többiekével bármikor felcserélhetőnek tartjuk őket.

NYÁR

Egy műanyag kiskád az udvaron, a tornác előtt: itt töltöm a nyarat. Reggel beszállok a langyos vízbe, a kád szélére teszek egy műanyag kacsát, egy műanyag kanalat, egy lapátot és egy zöld, műanyag poharat. Megtöltöm vízzel a poharat. Elképzelem, hogy húslevest főzök, a napon majd úgyis felmelegszik. Aztán főtt marhát meggyes mártással. Délre kész is lesz minden, épp csak annyi időre szállok ki a kádból, hogy bevigyem a házba, és letegyem az asztalra. Megebédelek. A Nap egészen középen, fent jár az égen, kint forróság van, mégsem éget. Visszaszállok a kádba. Előttem jön-megy anyám, a nagymamám. “Folyton a napon van ez a gyerek, mégis hófehér. Én nem tudom, miből van ennek a bőre. Te meg öt perc alatt csokibarnára sülsz.” Kuncogok magamban, hogy már megint semmi sem úgy hat rám, mint másra.

Bent anyám takarítja a télen zárt szobákat: a lakk dohányzó asztalra áll, hogy elérje a csillárt, közben szól a Super Hitsről a Juliet, kint is egészen hangos. Furcsán összeszorul a szívem. Egy szomorú, szerelmes történetet képzelek magam elé. Aztán meg egy olyan életet, amiben nyüzsögnek, ide-oda utaznak az emberek, éjszakába nyúló bálokba járnak és egymásra nevetnek, megfogják egymás kezét. Egyszerre tűnik mindez izgalmasnak, kívánatosnak és fájdalmasnak, csalódásokkal telinek.

Apám valamelyik tónál horgászik.

Sötétedésig ülök a kádban. Néha mozdulatlanul. Gondolatban az óceánparton járok, vagy a meredek hegyoldalon, a hóban menetelek, mint a Deltában, de legtöbbször csak nézem a sima víz tükrét, élvezem simogatását.

Egy év múlva jövök rá, hogy a Super Hitsek zeneszámai mellett két név áll: az egyik az eredeti, külföldi dalszerző, a másik pedig az a magyar előadó, aki a lemezen valójában elénekli a számot.

Úgy érzem, becsaptak. A fülbemászó dallam, amit egy nyáron át élveztem az udvaron, hamis szólamokból állt, színlelt érzésekkel próbált rám hatni. Szeretném megtalálni, meghallgatni az eredetit, de nem tudom, hol kereshetném. Lassan belenyugszom, hogy minden “valódi” mellett létezik annak az utánzata is.

“Juliet, oh Juliet, this kind of lovin’ you don’t forget.”

Aztán mégse hagy nyugodni a gondolat, hogy mi a fenének ez a cirkusz, inkább adtak volna ki egy eredeti válogatást. De akkor már nem tudok beszállni egész nyárra a műanyag kiskádba.