Fotó: Kovács Rita

A teraszok mérete, a Balatonra való kilátás szöge, és a ház előtti utcán található bokor különböztette meg őket. A legtöbb nyaralót kerítés sem vette körül, így gond nélkül körbe lehetett járni a házat, beülni akár a kerti bútorokba, vagy megszaglászni az udvaron található növényeket. A hegyen senki sem félt a lopástól. A házak felett viszont, ahol a kocsival is bejárható út véget ért, a turistaösvények egész kusza rendszere alakult ki. Előbb-utóbb mindenki felért a hegy tetejére, de talán nem úgy és nem azon a csapáson, ahol gondolta volna.

Érkezésem másnapján is többször megjártam a nyaralóm közelében lévő utakat. Az eső nem esett. De délig nem lehetett kiszámítani, hogy alakul az időjárás, a Nap időnként, egy-két percre előbukkant, ám nagyrészt felhős maradt az ég. Csak ebédre mentem vissza a házba, előtte és utána gyalogoltam. Az elhagyatott Emmausi templom udvara mellett mentem be az erdőbe, és onnan fel a hegy tetejéig.

Nem sokkal sötétedés előtt, a Tapolca felől vezető oldalon jöttem vissza. A hegy egy szőlőbirtok mellett hozott le a csúcsról. Két házzal az enyém előtt, az eddig üresen álló tömzsi, vakítóan fehérre festett ház tornácán három férfi ült. Hangosan beszélgettek, az előző estihez hasonló foszlányokat az utcán is jól ki lehetett venni. A tornác korlátján egy hordozható rádió szólt.

Az egyikük egy nagy, ötliteres kannával a kezében elindult a kapu felé. Mire kiért az útra, én már a szomszéd háznál jártam. Hallottam, ahogy dúdol mögöttem, a hangok tiszták voltak, szabályosak és ismerősek. Ahogy a saját nyaralóm előtt megálltam, és a zsebemben a kulcs után kutattam, ő is ott volt mögöttem. „Jó helyen laksz, itt a kút mellett.” Jókedvűen lengette a kezében a kannát, mintha egy kicsit szórakozott lenne, de a hangfekvése határozottságra utalt. Cinkosan összenevettünk, mint akik nem először találkoznak. Mindketten meglepődtünk a másik jelenlétén, mégis nevetséges volt, ahogy próbáltuk a találkozást bagatellizálni. „Igen, döntő szempont volt, mikor megvettem a nyaralót. Igaz, hogy nem túl sokszor jöttem le idén, de titeket most látlak először. Mikor vettétek meg a házat?” „Nem, nem mi. Egy építész barátom, aki nem nagyon használja, mert túl sokat dolgozik. Hétvégére ideadta a kulcsot. Ha van kedvetek – fel sem tételezte, hogy egyedül lennék itt – este átugorhattok hozzánk.” A választ meg sem várva, a kúthoz indult, hogy megtöltse a kannát. Az udvarról láttam, hogy a kút alatt hagyott kannába csorog a víz, ő meg, az egész jelenetnek hátat fordítva, először a felfelé vezető út melletti házak irányába, majd a Balaton felé néz. A kanna pillanatok alatt megtelt. A tartályból a lefolyóba csurgó víz zaja fordította vissza a figyelmét.

Megvártam, hogy a házamhoz megint közelebb érjen. „Én most kivételesen egyedül jöttem le a hévégére, de ha így is jó, akkor benézek hozzátok egy óra múlva.” Elmosolyodott, és egy pillanatra megállt a kapu előtt. „Rendben, várunk.”

Az udvaron – a füvön és az egyetlen, kicsit kusza formájú fán kívül – nem volt más növény. A házat viszont tökéletes precizitással meszelték le, a tornác oszlopai úgy fehérlettek, mint egy világítótorony. A három férfi beszélgetése – bár nem voltak nagy zajjal – visszhangzott, mintha rajtuk kívül senki nem lett volna a hegyen. A kicsit kopottas, kerek faasztal (talán többször kint felejtették az esőben) tele volt egymásba pakolt, üres mélytányérokkal, teljesen különböző villákkal. A tornác tövében, a kövön, egy bogrács hevert, az alján vörös lében úszott még a maradék étel. A ház bejárata feletti, egyetlen, erős, lámpabura nélküli izzó világította be a tornácot, a maradék fényből az udvar körvonalait is ki lehetett venni. Az asztal közepén, a két, félig üres borosüveg között egy fehér, törött szélű kistányéron gyertya égett, amit vastag, száradt faggyúréteg tartott.

Az üveg vörösbort, amit a nyaralómban találtam, a magas, sötét hajú férfi kezébe nyomtam. Ebben a megvilágításban egy kicsit ráncosabbnak tűnt az arca, mint két órával ezelőtt, nappali fényben. Most legalább negyven évesnek tűnt. Hirtelen mozdulattal – mintha valamit, ami épp zuhanni készül, el kellene kapnia – felállt az asztaltól, elvette tőlem a bort, és megszorította a kezem. Tibor és Ádám nagyon régi barátai, gimnáziumi osztálytársak voltak. A házból kihozott nekem is egy poharat. „Elnézést, itt csak ilyen vizespoharak vannak.” Majd letette elém üresen. Amikor töltöttem magamnak, kicsit zavarba jött. Pár másodpercre maga elé bámult, majd hozzám fordult. „Szerintem érdekes lehet, ha elmondod, mivel foglalkozol.” A másik két férfi először figyelte, hogy alakul a helyzet, majd ott folytatták a vitájukat, ahol érkezésemkor minden bizonnyal abbahagyták. Az asztal másik oldalán, kettőnktől picit távolabb ültek. „Ékszerész vagyok, most júniustól végre egy elég nívós műhelyben dolgozom, az Ékszertalánynál.” Bálint, így hívták a magas férfit, elnevette magát. Nem lepődtem meg, hozzá voltam a szokva, hogy az emberek nagyon keveset tudnak a szakmámról, félig művésznek, félig munkásnak képzelnek, amolyan drótokat hajlítgató, ezzel-azzal bíbelődő, kapcsokat javítgató, kicsit a múltból is ittragadt, finom de biztos kezű, fehérkesztyűs bolondnak. Különösen a pasik érezték magukat a bemutatkozáskor rögtön fölényben, kevéssel tartották többre a szakmát, mint egy bolti eladóét. Szigorúan nézhettem rá, mert szabadkozni kezdett. „Nem rajtad nevettem. Csak pont a héten fotóztam egy idős, ékszerész férfit, a műhelyében. Rettenetesen komoly embernek tűnt. Sokáig voltam nála, mert minden eszközről rengeteget mesélt, és minden fotót meg kellett neki mutatnom, külön kielemezte őket.” „Ezek szerint fotós vagy.” „Ja, ebből az következne, de nem, nem vagyok fotós. Hobbiból fotózok, ha megkeresnek egy-két érdekes munkával. Grafikus vagyok, szabadúszó. Honlapokat, céges dizájnokat tervezek. Csak néha nekem is elegem lesz a monitorból, olyankor segít a fényképezőgép, vagy az elvonulás.”

Mintha kezdtem volna untatni, a barátai felé fordult. Percekig hallgatta az önmaga körül forgó, kicsit már kapatos eszmefejtésüket, majd, mint egy döntőbíró vagy tapasztalt, klasszikus módszerekkel dolgozó tanár, lassan, hosszú mondatokat fogalmazott meg. Egyik fiú sem nézett rám, olyan volt, mintha ott se lennék. Mivel az előzményeket nem ismertem, nem volt világos, hova akarnak kilyukadni. Bálintnak minden mozdulata kimért, tekintélyt parancsoló volt. Mély, öblös hangon beszélt, a mondandója ritmusa egyenletes, a hangszintje végig ugyanaz maradt, témától és attól függetlenül, hogy hozzám, vagy a többiekhez szólt. A személyiségében valami megnyugtatót, szinte már altató hatásút találtam, minden gesztusa arról győzte meg a vele kommunikáló embert, hogy sosem fog semmi váratlant vagy kiszámíthatatlant tenni, tökéletesen a logika fonalát követik a cselekedetei. Épp ezért kaptam fel a fejem egy-egy szóhasználatán vagy mondatán, ami viszont sehogy sem illett a szövegkörnyezetbe vagy az általa közvetített racionális gondolatmenetbe. Ez az egyenletes viselkedés egyfelől elringatott, elaltatott az emberben minden gyanakvást, amitől persze közelebb, vagy talán egész közel is kerülhettél volna hozzá, másfelől viszont, szinte mindenkivel, még a legjobb barátaival is, tartotta a pár lépés távolságot, és semmi sem utalt rá, hogy ez csak kezdeti óvatosság lenne.

Egy vagy talán két órán keresztül figyeltem és hallgattam őket. Időnként töltöttem magamnak bort, felálltam és végigsétáltam a tornácon, mintha szünetre lenne szükségem, bementem az épületbe egy tányérért vagy törlőrongyért. Bálint szinte mindig követett a szemével, de közben nem szakította félbe a gondolatmenetét. „Lehet, hogy baromi jó rajzokat készítesz, de ha örökké csak a megrendelésekre koncentrálsz, és a kliens fejével próbálsz gondolkodni, előbb-utóbb teljesen kifogysz az ötletekből, és a pénz körül kezd forogni az életed. Azt mondod, nem kéne ilyen alulfizetős munkákat vállalnom?” Tibor szakította félbe: ”Az a gáz ezzel, hogy hiába tartod inspirálónak a Dália honlapjának elkészítését, de ha nekik megcsinálod olcsón a munkát, mondván, hogy kultúra, meg hogy nincs pénzük, akkor a jólmenő, osztrák építkezési vállalat is kérhet a melóért kevesebbet, mert az árak kitudódnak.” „Szerintem ezt a két területet teljesen szét kell választani. Semmi köze a gazdag osztráknak a Dáliához, meg tudja fizetni, amit kérek tőle.” „Már, ha más nem vállalja el olcsóbban.” – folytatta Tibor. „Van egy bizonyos szint, aminek meg kell kérni az árát. És azt egy nívós grafikus ugyanúgy el fogja kérni.” „Akkor miért buktad be a legutóbbi megrendelést?” – szólalt most meg Ádám is. Bálint nem válaszolt. „Elnézést, ha ilyen problémákkal untatunk” – fordult most hozzám. „Nem untattatok, a kérdés nekem is aktuális, vagyis, talán hamarosan még aktuálisabb lesz. Viszont most megyek, elég késő van, köszönöm az estét.” Semmi szükség nem volt rá, de a széket betoltam az asztalhoz. Bálint ülve maradt, mint aki a folytatást várja, majd ugyanolyan, hozzá nem illő, hirtelen mozdulattal, mint ahogy a bort elvette tőlem, felpattant, hogy kikísérjen. A telket az úttól sövény választotta el. Bár csak két lépés lett volna, hogy a nyaralómig kísérjen, a sövény innenső oldalán megállt. „Nagyon örülök, hogy megismertelek. Ha gondolod, itt megtalálsz minket a hétvégén. Persze, ha nincs jobb dolgod, ha nem untattunk az anyagiasságunkkal.” Nem válaszoltam. Zavarba jöttem, mert nem illett sem a helyhez, sem a társasághoz ez a túlzott udvariasság. Szerencsére nem kellett messzire mennem egyedül, mert a hegyen, kivéve holdtöltekor, rettenetesen sötét van.”