abbázia 2.
A MEGÉRKEZÉS
♦ KOVÁCS RITA | NAPLÓ
Kristálytiszta, smaragdzöld, áttetsző.
Bár a mediterrán térség számos tengerpartján megfordultam, ilyen mesébe illő vízzel ritkán találkoztam.

Ki vagyok, amikor a százharminc éves lungomarén (a tenger mellett haladó sétányon) gyalogolok, akár ha a Margitiszigeten vagy a Balaton parton járnék?
A szárazföld belsejében vágyak, elképzelések, célok, saját magam és mások iránti elvárások gyötörnek. Mikor jelenik meg végre a könyvem, hisz erre az évre ígérték. Hányan jönnek el a bemutatókra, milyen gyorsan kezdik el vásárolni a könyvesboltokban, mikor és milyen kritikát írnak majd róla. Gondolnak-e rám a számomra fontos emberek?
Azt hiszem, a születésemkor mindenből nagyobb dózist kaptam, mint a többi ember, ezért figyelnem kell, hogy ne legyek senki terhére.
Decibelekkel csökkentem a hangerőmet, hogy ne ijesszek rá senkire. Tíz éves koromban a szolfézs tanárom döbbenten hallgatta, ahogy énekelek. “Az operaénekesek az Akadémián tanulják azt, amit te magadtól, ösztönösen tudsz. Neked énekelned kell, nem mehet kárba a tehetséged.” Nem vettem komolyan, rengeteg más dolog foglalkoztatott, és egyáltalán nem izgatott az operák világa: ahol egy kövér énekes mozdulatlanul áll a színpad közepén, lénye a hangjába sűrűsödik.
Bár nem vagyok különösebben magas, mindenem nagy: a kézfejem, a lábam, a vállam majdnem férfiméret. Sosem éreztem magamat törékeny nőnek. A mozdulataim erősek, épp ezért illik hozzám a flamenco, a szenvedélyek, a végletekig megélt érzelmek, ugyanakkor az erő és a koncentráció tánca.
Egyszer látogatóban voltam egy párnál, akiknek két erdélyi kopójuk van. Lendületes gesztusokkal magyaráztam egy sztorit, amikor a kutyák fogvicsorgatva rám támadtak: a gazdájuk szerencsére időben leszerelte őket. A barátaim nem győztek szabadkozni, hogy az állatok még sosem viselkedtek így egyetlen vendéggel sem. (Tartok a kutyáktól, messzire elkerülöm őket, sosem tudok annyira visszafogottan viselkedni, hogy ne tűnjek számukra gyanúsnak, a normától eltérőnek.)
A tengerparton megkönnyebbülök. Nem nyugtalanít semmi sem, elégedett vagyok. Nem gyötörnek, nem folytogatnak a belső hangok, hogy túl sok lennék valaki számára, vagy éppen túl kevés saját magamnak. Mert néha belülről rág, hogy a kettő nem fedi egymást: milyennek szeretnének látni mások és milyennek képzelem én szívesen magamat.
Délelőtt és délután is legyalogolok a meredek hegyről, és egy órát úszom a több méter mély vízben. Jó, hogy ilyen veszélyesnek tűnik ez a hely, egy keskeny, sziklák szegélyezte öböl, így sosincs tömeg. Ha elfáradok, csak lebegek a vízen, a rendkívül magas sótartalom a felszínen tart. Tökéletes harmónia. A fülem a vízben van, nem jut el hozzám a szárazföld zaja.
Meg tudom állni, hogy ne mozduljak, hogy ne mozduljam túl a pillanatot. A legnehezebb az életben talán az, hogy úgy várjunk ki valamit, hogy közben ne feszüljünk, ne fáradjunk bele a várakozásba. És erre a kétféle várakozásra sajnos a nyelvben sincs külön ige. Így ahhoz, ha valaki egyszerűen nem tesz semmit, vagyis kivár, mindig odaértjük azt a jelentést is, hogy van valami vagy valaki, amire vagy akire az illető konkrétan vár.
Csak a tengerparton nem várok igazán semmit, nem várok senkire. De el tudom képzelni, hogy hamarosan jó dolgok következnek, és számomra fontos emberekkel találkozom. Mégsem várom ezeket a pillanatokat. Ettől erősebb vagyok. Akinek vágyai vannak, az kiszolgáltatott.
Abbázia gondosan megtervezett, elegáns, szellős város. A túl szabályos tereket nem szeretem. Nem otthonosak, nem elég “kalandosak” számomra. Nem csalogatnak, hogy izgalmas fejezetekkel töltsem meg ott az életem. A szabályosság általában erőltetettségből, megfelelési kényszerből fakad. Ám Abbázia olyan fantasztikus természeti adottságokkal bír – különleges mikroklímájának köszönhetően enyhe az éghajlata, hatalmas, burjánzó pálmafáktól, leanderektől, babérligetektől pompázik a város – hogy tereinek, épületeinek a szabályossága nem erőltetett, inkább természetes harmoniát sugároz.
Huszadik század eleji, szecessziós villák, rendkívül elegáns, impozáns szecessziós vagy neoklasszikus szállodák sorakoznak a parton, a hegyoldalban. Magabiztos, kellően, de nem túldekorált, ízléses épületek ezek.
Ez a város tudja magáról, hogy rendkívüli, egyedülálló, megismételhetetlen és pótolhatatlan. A Monarchia gyöngyszeme volt, nagyon kevés tengerpartjainak egyike, az akkori arisztokrácia kedvenc nyaralóhelye. Sok ember számára menedékül szolgált a nemkívánt házasság, a kötelességekkel és unalommal teli élet, a légúti- és szívbetegségek, a reuma, a tél erőszakossága elől.
Alighogy megérkezem, levegőhöz jutok. Nem dugul el az orrom, és nem tör rám az idegesség, amitől rögtön köhögni kezdek, vagy fordítva, nem leszek ideges attól, hogy folyton köhécselek. Mikor este, aznap már harmadjára mászom fel a hegyre, a szálláshoz, vonszolom magam a fáradtságtól, hiszen a parti lungomarén, vagyis a sziklába épített ösvényen is kilométereket gyalogoltam már, és sokat úsztam.
Rekkenő hőség van, a levegő mozdulatlan, az izzadság filmet, védőréteget képez a bőrömön. Nem zavar, hisz sosem védhetem magamat eléggé. Ha törékeny nem is, de általában védtelen vagyok. A betegségekből és a fájdalmakból felépülök, végleges törést tehát nem szoktam szenvedni, de bárki bármikor (meg)bánthat, hiszen mindig bizalmat szavazok az embereknek, ilyen egyezséget kötöttem én az élettel. Ha nem várnám azt a sok szépet és jót, kagylóba zárt életre kényszerülnék, de a kagyló a rossztól és a jótól egyaránt távol tartana.
Abbáziában, Abbáziával egyedül vagyok. Gyönyörködöm a merészen a tenger fölé hajló, hatalmas tengeri fenyőkben. Jobban szeretem őket, mint a sűrű, kontinentális erdő mélyéről származó, nyúlánk, titkokkal teli társaikat. Lombkoronájuk tányérszerűen terül a törzs felett, mintha több embernek kínálnának védelmet, egy kisebb csoport fölé hajolnának. A tengeri fenyő nem zárkózik be, nyitott, mint általában a mediterrán emberek. Nem képez beláthatatlan erdőt, a nyílt vízzel társalog.
A tengerhez vezető lépcsőkön lefelé haladva, a százéves villákban kialakított apartmanok udvarain hatalmas, lila virágokban pompázik a murvafürt (bougainvillea), magasra nő a leander, és olyan sűrű, összefüggő, lámpaoszlopnyi magas ligetet alkot babér, hogy az első utamon észre se veszem, hisz kisebb, szellősebb bokrokhoz vagyok szokva. Másodjára már persze szedek belőle egy párat a tonhalas tésztához. Beletépek a levélbe: olyan átható az illata, mintha magát az illóolajat szagolnám meg. A babér illata szorongásoldó, önbizalomnövelő, maga az olaj vírus- és baktériumölő, minden fertőzést legyőz.
Az abbáziai lungomare tizenkét kilométer hosszú, látszólag soha nem ér véget. A világ legelegánsabb szállodáinak a teraszai alatt, vagy közvetlen a megterített éttermi asztalok előtt vezet, némelyiknek bevisz a strandjára, egyenesen a bár-, és a fagylaltos pultokhoz.
Strandpapucsban, kényelmesen sétálgatok tehát a “világban”, nem számolom a kilométereket. A kíváncsiság visz előre: otthonosan ismerős, kényelmes itt minden, ugyanakkor csalogatóan új is, aminek minden szegletét fel kell fedezni.
Úgy tűnik, egyenlő arányban beszélnek körülöttem horvátul, németül, franciául, magyarul, olaszul és még sorolhatnám. Mindenki hasonlít rám, minden nemzetiségből magamon hordozok néhány vonást, szinte minden nyelvet értek magam körül. Kényelmesen elnyújtózom az egyik olasz étterem bárjának Karib tengert idéző, magas támlájú, fehér nádfotelében.
Az életem nem mozgalmas, egy kis faluban, festői környezetben élek. Nem járok minden este társaságba. Talán egy héten egyszer meghallgatok egy koncertet, vagy egy irodalmi beszélgetést, egyszer egy hónapban megnézek egy kiállítást, amikor külföldön vagy Pesten járok. Én választottam ezt, húsz év városi, látszólag intenzív, pörgős lét után. Nem leszek gyakran szerelmes, sok évig éltem ugyanazzal az emberrel. Megdöbbenek, amikor valaki egy hosszú, komoly kapcsolat lezárása után egy-két-három hónappal újra szerelmes lesz, újra megtalálja az igazit (vagy akit annak hisz). Irigylem, és úgy érzem, igaza van. A világ tele van olyan emberekkel, akik ilyen vagy olyan okból kifolyólag közel állhatnak, közel állnak hozzánk. Nekem a szerelem ennél mindig is sokkal több (vagy sokkal kevesebb, nézőpont kérdése) volt: pár perc alatt kialakuló tömény őrület, ami tíz-tizenöt évben egyszer jön el.
De itt most a tengerparton látszólag semmi nem történik. A nyár burokkal vesz körül: a meleg biztonságot jelent, a létezés önmagában is elég. Még az se nyomaszt, ha ez most – mint minden csoda – csupán három napig tart. Az egyetlen menedékem, ha átírom a mértékegységeket.
írásaim
irodalom/
regényrészlet
Kovács Rita: ARANYMETSZÉS – VELENCEI RÉSZLET
irodalom/napló
Kovács Rita: ABBÁZIA 2. A MEGÉRKEZÉS
irodalom/novella
Kovács Rita: POROSZLÓNÁL A TENGER
Kovács Rita: JUST A PERFECT DAY IN ITALY