Én vagyok, aki nem maradtam életben a SZU-ban 1917 után, máig sem, és elég sok kalamajka után Európa más részén gázkamrában is megfulladtam. Azután erről sokáig nem akartam tudni. Meg el is égettek elevenen, máglyán az inkvizíció, vagy náci pogromban. A Duna, ’44, Újvidék, s annyi más hely és idő… A magukat magyarnak hirdetők számára ezek felejtésbe fojtandó epizódjai a magyarok szenvedéseinek. Majd ők megmondják, hogy mitől vagyis ki mindenkitől szenvednek ők, vagyis azok a magyarok, akiket ők magyaroknak neveznek, magyaroknak elfogadnak. Kisajátították a nemzet fogalmát, az abba tartozók meghatározásának módját, az állampolgárság jogát nem tekintik a magyarság elmaradhatatlan feltételének. Elloptak, amit csak lehet tőlünk magyaroktól, annak érdekében, hogy megragadják az úgynevezett hatalmat, vagyis mások szabadságát az országhatáron belül elvitathassák, még csak nem is az utolsó ítéletig, abban sem hisznek addig, amíg nem találkoznak akkora ellenerővel a megtámadottakban, amely nagyobb az övékénél, és a világon mindenütt így van ez, ahol a másik oldal azt állítja az egyik oldalról, hogy az nem érdemel velük azonos jogokat és életet.

Magyar Péter politikai programját azért tartom elfogadhatónak, sőt becsülhetőnek és tisztának, mert ő és azok, akik, mögötte állnak, minden magyart magyarnak tekintenek, akár zsidómagyar, akár szlovákmagyar és így tovább, már mondtam. Nincs más feltétele ennek, mint legalább annyira becsülni a magyarságunkat, amennyire a többnyire a messzi múltba vesző eredetünket vérségileg.

Ez a véleménye annak a magyarság kérdéséről, aki sem egyháznak, sem zsinagógának nem tagja, de hű akar lenni a földhöz, amelyen született, és amelynek a kultúráját a magáénak tudja, de magáénak tudja azt a kultúrát is, amelyből származása szerint vétetett és azon a módon is magyar, hogy ahhoz is hű mindhalálig, mint Móricz Zsigmond tanította nekem kisfiú koromban, a Légy jó mindhalálig című remekművében.