Karibi part, esős évszakban

2019. november 15-én többnapos edinburghi és amszterdami megállókkal Panamavárosba repültem. Előtte többször jártam már a kontinensen, a latin részéből főként Közép-Amerikát ismertem, Kubába is elkeveredtem, hogy technológiai elmaradottságon, borzalmas gasztronómián, valóra nem vált lehetőségeken szörnyülködjem: mi lehetett volna, ha nincs a Castro vezette „forradalom és szabadságharc”, akármi, amiért a régi világnak pusztulnia, a nagy Meyer Lanskynak meg menekülnie kellett Havannából, hiába volt az övé a fél város. A nagyság tovatűnt, némi romantika szerencsére maradt, lepusztultság és dekadencia csúcsra járatva, meg persze Che Guevara mindenhol.

Ínyenceknek a látványosa Simón Bolivarra maszkírozott Hugo Chávez emlékkiállítás: a „kubai nép nagy barátja” nem sokkal azelőtt halt meg, hogy a szigetországba mentem. Elfojtások és remények volt az egész sziget, a turista-lehúzó, idióta konvertibilis pesóval, mára viszont úgy hírlik, csak éhezés és nyomor maradt. Kuba Latin-Amerika egyik totális zsákutcája, a másik Allende Chiléje volt, a harmadik Chávez és Maduro Venezuelája.

Első évad

Panamavárosból csendes-óceáni idillbe, Santa Catalinába csöppentem, egy másként lelassult időbe, kozmikus naplementékbe még akkor is, amikor csak pislákolt a messzi csillag. 2019 decemberét írtunk, az Amerikák gasztofővárosa Lima és az élő inka múlt, Cuzco, újév és koronavírus következett, bár akkor még nem tudtam, mennyire más lesz néhány hónap múlva a világ… Öt hétig jártam az Andokot: Machu Picchu, Sacsayhuamán és a Szent völgy, a kokacserje esete a történelemmel. Titicaca-tó, inkák előtti kultúrák. A Hold és a Nap szigeteivel a festői bolíviai oldal veri a peruit. A tűző napsütésben harmincnak érzed a tizenöt fokot. Még régebbi prekolumbiánus kultúrák következtek, majd egyre magasabbra, hidegebbe vezetett az út, oda, ahol – mert az Andokban nem szokás – soha nem fűtenek. Nuestra Señora de La Paz káosza, a közeli Hold völgye marsbeli mélységei, Sucre, a „csak” 2700 méter magasban fekvő koloniális főváros, Potosi még feljebb, 4200-on megdermedve. A 16. század közepén a földkerekség leggazdagabb települése volt, de az elátkozott bánya kimerült, bár a pompából ha lerobbantan is, máig megőrzött valamit az ezüstváros.

Itt ért véget a gyarmati időutazás, majd jött a csoda, mert a bolíviai altiplanonál, „Amerika Tibeténél” kevés lenyűgözőbb tájegység van a Földön. Uyuni sómezők, sósivatag, sómocsár, minden só, aztán lagúnák, pelikánok, hegyi nyulak, akik nem is nyulak, vikunyák, guánakók, hófedte csúcsok, túlvilági alakzatok között közel ötezer méterhez érve, majd leereszkedve, elbúcsúztam Bolíviától, és befutottam a chilei San Pedro de Atacamába. Megint „csak” 2700 méterre, ahol egy hétig lagúnákat, gejzíreket és a végtelen sivatagot jártam. A kedvenc tájegységem. Lenyűgöz az absztrakt geometria, a minimalizmus, mintha Malevics szuprematista remekeit nézegetném. Ausztrália Vörös Központja az Uluruval, Namíbiai-sivatag és a Deadvlei, és az Atacama a csúcs, mindegyik örökös inspirációforrás.

Santiago, Húsvét-sziget, Észak-Chile, ismét Peru, majd Ecuador. Északabbra haladva, egyre fenyegetőbbé váltak a járványhírek; a bogotái reptérre érve, 2020. március elején már lázat is mértek. Nem volt. Mehettem tovább, fel a karibi partokra, előbb a Gábriel Garcia Márquez világát idéző gyarmati mesevárosba, a „Kolumbia folyója”, a Magdalena melletti megállt-az-idő Mompoxba, majd a tengerparti Cartagena de Indiasba.

Jártam ott korábban, szerelem volt az első látásra, ezúttal egy hetet fiesztáztam végig, miközben napról napra szűkültek a körök, aztán jött a karantén, kijárási tilalom, kilencvenkilenc nap egyedül egy hosztelben. Családtag lettem. Azóta járok vissza, most is innen írok.

2020. június 18-án érkeztem Budapestre, két macskám, az akkor tizenkilenc éves fekete Benzli bácsi és kilencéves vörös Leo kitörő örömmel fogadott. Néha úgy érezzük, hogy itt és most álljon meg az idő – akkor is átfutott rajtam. Azóta mindketten eltávoztak…

Második évad

2021. augusztus 30-án ismét nekiindultam. Lecsengőben volt már a Covid-19, működtek az oltások, kettő Pfizer volt bennem, aztán Limában beadattam magamnak a harmadikat. Rettegtünk a karanténos idők visszatértétől. Chilébe például paksaméta papír, reptéri teszt, teszteredményig szálláson ücsörgés, utána napi online bejelentkezés, formanyomtatvány-kitöltés volt az illetékes egészségügyi szervnél.

Szerencsére más államok sokkal lazábban viszonyultak 2021 őszén a járványhoz: Kolumbiában vagy Peruban sokkal szabadabban lehetett jönni-menni. Előbbit három hónap alatt keresztül-kasul be is jártam, aztán Panama és Costa Rica karibi részei és a vulkánok következtek. Majd lquitos és a kolumbiai utána a perui Amazónia. Limai gasztrotúra – mi mást tenne az ember Limában? –, óceáni paradicsom: Paracas és a Ballestas szigetek kormoránokkal, Humboldt-pingvinekkel, fókákkal, onnan Huacachina, Dél-Amerika egyetlen oázisa, a perui fővárostól mintegy két-háromszáz kilométerre, karácsonyra meg vissza Limába.

Szilveszteri chilei intermezzot (a jellegtelen Santiagóban) követően Paraguay tikkasztó negyven-negyvenöt fokos hőségében a kevésbé megkapó, de mégiscsak félsivatagos Chaco legnagyobb településén, a mennonita közösség székhelyén, az ötezres Filadelfiában (így írják) töltöttem pár napot, ahol még a főutcát is avenida Hindenburgnak hívják. Na nem azért, mert annyira náculnának, hanem mert az agg generális elnöksége idején, még a Weimari Köztársaság évei alatt intézték el, hogy elhagyhassák a Szovjetuniót. A mennoniták kezdetben Hollandiából, Németországon át a vallásilag toleránsabb Orosz Birodalomba kerültek, de aztán jött 1917 és a bolsevik terror, és vele minden tolerancia vége. Németországban, kanadai közvetítéssel, valakik behülyítették őket, hogy a Chaco az ígéret földje. Sokan le is költöztek a messzi Paraguayba, ami minden volt, csak nem ígéret, viszont kínkeserves munkával valóban működő mezőgazdaságokat hoztak létre. A nácik csak utánuk érkeztek, meg Nietzsche árja kolóniát létrehozó sógora évtizedekkel korábban, de miután megöngyilkolta magát, a többiek felhagytak a prefasiszta elvekkel. A mennonitáknak se hozzájuk, se a második világháború után érkezettekhez nincs semmi közük.

Chaco, Asunción, Encarnación, jezsuita romok. Ott játszódott a Misszió, majd az Iguazú vízesés brazil és argentin oldalról (az argentin a látványosabb), utána Brazíliaváros és Niemeyer, kifulladásig. Manaus és még egyszer Amazónia, aztán Rio – amiből alig élveztem valamit, mert pár nap alatt akkor betegedett le és halt meg Leo. Sokkos állapotban jártam a várost. Minas Gerais állam ódon bányászvárosai (Ouro Preto, Mariana, Congonhas, Diamantina) következtek, a portugál gyarmati barokk remekei, végül Porto Alegréből átrepültem Montevideóba. Uruguay a latin-amerikai béke szigete, borsos árakkal, remek montevideói kortárs művészeti múzeumokkal, Punta del Este, Dél-Monacoja, ahol a La Plata az Atlanti-óceánba ömlik, és a múltban hol spanyol, hol portugál, ezért kaotikus városszerkezetű, cserébe tündérmese-hangulatú Colonia del Sacramento a hatalmas tölcsértorkolata miatt tengernek tűnő nagy folyó partján, Buenos Aires-szel szemben, a Santa Catalinait idéző narancsos-bíborvörös naplementével.

Buenos Aires elvarázsolt – azonnal otthon éreztem magam benne –, három kedvenc latin-amerikai városom egyikévé vált (Cartagena és Medellin a másik kettő). Patagónia és Tűzföld: jégfalak, gleccserek, kopár szigetek, kormoránok, fókák, delfinek. Ushuaia valóban a világ vége, ahonnan Buenos Aires 3200, az Antarktiszi félsziget csücske csak 1000-1200 kilométer. Dél-Amerika legdélebbi része semmihez nem hasonlítható, különös világ. Ez már nagyon nem latin életérzés. Szélfútta végtelen tájak, dühös óceánok, a nyarat záró március közepén hózáporok. Plusz négyből repültem is a harmincba, két átszállással a Kolumbiához tartozó, de a nicaraguai partokhoz közeli San Andrés szigetére, amerikaiak és kanadaiak felkapott nyaraló-telelőhelyére – a legdélibb pontoktól a legészakabbin is túlra. Ejtőztem egy nagyot, onnan a leírhatatlan éjszakai életű, escobari közelmúltját legszívesebben kiradírozó, amúgy fantasztikus hangulatú Medellin (Poblado), majd vissza oda, ahol minden elkezdődött és összegződött: Cartagenába.

2022. március végén érkeztem, rövid andoki (Bogota, Zipaquira) és sivatagi (Tatacoa) kitérőt leszámítva. Két hónapot maradtam, és ahogy a bevezetőben írtam, május végén érkeztem meg Budapestre

Indul a harmadik évad

Bő egy évvel később, szeptember 19-én ismét Dél-Amerikába repültem. Elbúcsúztam Fredótól, egy év, négyhónapos fekete cicámtól – gondos kezekben maradt a lakásomban, hetente látom chat-en, és bár van útlevele, nem mertem megkockáztatni, hogy magammal hozom kissvábhegy otthonomból egy sokkal kisebb térbe, számára teljesen idegen világba.

Fél tizenkettőkor érkeztem Amszterdamba. Schipholon éjszakáztam, reggel 9.50-kor indult a gépem az unalomig ismert bogotái El Dorado reptérre.

A Covid rányomta a bélyegét az utasszállító repülésre, mert amit a világjárvánnyal veszítettek a légitársaságok, azt most duplán és pofátlanul akarják mindenkin bevasalni. Míg pár éve – 2020 előtt – simán lehetett 200-220 ezerért Budapest-valamelyik nagyobb európai reptér-Bogotá jegyet kapni, most 360-ért találtam a legolcsóbbat szeptember 19-i indulással, március végi visszaúttal. Utazásaim előtt két-három hónappal szoktam a jegyeket megvenni. Általában nem igaz, hogy ha fél évvel, egy évvel előre beszerzed a jegyet, akkor sokkal olcsóbb. Annyi bátorság pedig nincs bennem, hogy az utolsó pillanatig várjak, hátha valami last minute-ba botlom. Így marad a sokévnyi tapasztalat, az ugyan nem arany, de mindenképp középút. A légitársaságok sajnos másban is szigorítottak: a Covid előtt csak a fapadosoknál kellett csomagdíjat fizetni, most viszont az utastérbe felvitt kézipoggyászokon kívül, a nagy csomagért is borsos árat perkálunk. Fél évre mégsem indulhattam neki tízkilónyi cuccal, úgyhogy ennyit a „nyomorgó”, adminisztratív-adózási okokból időnként csődöt jelentő légitársaságokról.

Most mínusz hét óra az időkülönbség, novembertől csak hat lesz, Kolumbiában nincs téli-nyári váltás, tél sincs, bár ez országrészenként változik. Az Andokban, például a 2700 méter magasan fekvő Bogotában folyamatos a november, máshol kellemesebb a klíma, a fővárosé pocsék, eleve egy varázslatos ország legvarázstalanabb helye. A valamivel ezer méter feletti Medellin az örök tavasz városa, a karibi part pedig trópusi világ, két évszakkal: szárazzal és esőssel, folyamatosan harminc fok körüli hőmérséklettel, és éjszaka sem megy soha húsz-huszonkettő alá. Most pont esős évszak van, de kiszámíthatatlan, sokszor napokig, egy hétig semmi, aztán néhány csepp, máskor meg özönvíz zúdul az ódon Cartagenára. És folyamatosan izzadunk, akkora a pára. Szeretem ezt az éghajlatot, bár az itteniek panaszkodnak: idén nagyobb a hőség, mint az elmúlt években bármikor, ami egyrészt a klímaváltozással, másrészt a 2023-ban aktuális El Niñoval, harmadrészt a kettővel együtt magyarázható.

Bogotából másfél óra Cartagena, az Amszterdam-Bogotá távot végigaludtam, volt három órám a reptéren, hogy belépjek az országba, kivegyem a csomagomat, aztán becsekkoljak megint.

Mivel közel az Egyenlítő, mindig este hat körül nyugszik a Nap, így este fél nyolckor, sötétben és szakadó trópusi esőben érkeztem a városba. Némi alkudozás után taxiba ültem, irány Getsemani, Cartagena trendi bohémnegyede, a Casa de las Americas, ahol David és felesége, Maty már várt. Úgy érzem magam náluk, mintha családtag lennék, megvan a „szobám”, balkonnal, a karantén alatt éjszakánként onnan néztem a töküres utcát, az utca macskáit, itt éltük át a bezártságot és magányt abban a városban, ami az élet szeretetéről, az örök fiesztáról, folyamatos karneválról szól, és ha jellemeznem kell, mindig Kundera regénycíme, a lét elviselhetetlen könnyedsége jut róla eszembe.

A 2020-as népszámlálás alapján 914 ezren lakják (Bogotá, Medellin, Cali és Barranquilla után Kolumbia ötödik legnépesebb városa), tengerszint feletti magassága két méter, Bolivar megye székhelye, Pedro de Heredia (1508-1554) spanyol konkvisztádor és felfedező, 1533. június elsején alapította. Az óváros szívében, a Kocsik terén (Plaza de los Coches) áll az alapító sokat látott szobra. Éjszakánként mutatványosok, az agyunkra menő mindenféle árusok, zenészek, a Kolumbiában abszolút legális kurvák és járókelők, főként amerikai turisták ácsorognak, mászkálnak körülötte. A szobortól tíz méterre mered az égbe az ikonikus Óratorony (Torre de Reloj), Cartagena abszolút tájékozódási pontja, „nulladik kilométerköve.” A főtér és a környező utcák tele vannak szórakozóhelyekkel, diszkókkal, reggaetontól, house-tól szalszáig (fővárosa Cali), karibi stílusokig, hip-hopig, folyamatos élőzenékig, nagyon komoly a felhozatal. Aki csendre vágyik, ne itt keresse.

Az UNESCO Világörökség Helyszín (óváros, San Felipe erőd, városfalak) Cartagena örök hangzavar, állandó ricsaj, folyamatos forgatag, és zene, zene, zene. Kolumbia elsőszámú turisztikai célpontja, ennek megfelelően legdrágább városa. Belefáradsz, beleszédülsz, már alig bírod, de folytatod, mert annyira magába szippant, és nem ereszt. Sokan pont az örökös partyfeelinget nem szeretik benne, számomra viszont ez a varázslat egyik legfontosabb eleme.

Budapesten otthon ülök, itt mindig rajtam a mehetnék, nem akarok kimaradni semmiből, a fieszta összes pillanatát átélném. Decemberben elutazom nyolc napra Limába – „gasztrotúrára” –, januárban tíznapos szervezett venezuelai út vár rám (Orinoco delta, Angel vízesés, némi Caracas). Februárban tíz nap El Salvador a terv, utóbbi kettőben nem jártam még, Venezuelába most sem mernék egyedül utazni, itteni venezuelai barátaim sem ajánlják. Országon belül fogok még mozogni: Santa Marta, Medellin, barranquillai karnevál, egyébként végig Cartagena, innen indulok, ide térek vissza mindig.

A

A tengerparti belváros négy részből áll: a koloniális építészeti remek óvárosból, Getsemaniból (2018-ban a Forbes beválogatta a világ tizenkét legkúlabb városnegyedébe, https://forbes.co/…/getsemani-el-barrio-de-cartagena…), a nagypolgáribb, kereskedőbb San Diegoból és az utóbbi kettő közé ékelt éktelen La Matunaból. Az óvárostól nyugatra Bocagrande üdülőnegyed Miami kicsinyített mása, és ezek mind a várfalakon belül vannak, Getsemani mögül pedig a San Felipe erőd, távolabb a dombra épült Popa monostor mered a végtelen kékség felé (a Karib-tenger nem itt, hanem például Santa Marta környékén, a Venezuelával szomszédos, sivatagos La Guajirán vagy a Cartagenától órányi hajóútra lévő Rosario szigeteknél a legszebb).

A város kitüntetett, ennek megfelelően kétes szerepet játszott a spanyol gyarmatbirodalomban: innen (is) indultak útnak a kibányászott-lopott aranyat-ezüstöt az Óvilágba szállító hajók, és ide futottak be az Afrika felől fekete rabszolgákkal érkezők. Talán a rabszolgák örököseivel is magyarázható, hogy Cartagena az abszolút multikulti Kolumbián belül a legmultikultibb helyek közé tartozik. Az országban egyébként legális a melegházasság, és a teljesen elfogadott nem bináris identitással kapcsolatban sem őrjöngenek úton-útfélen a politikusok. Kolumbia most demokratikusabb és liberálisabb, mint Magyarország, szerencsére nem fárasztják illiberális baromságokkal a népet. Latin-amerikai közhelyek ugranak be: európai szemmel kirívóak a társadalmi egyenlőtlenségek, mélyen és őszintén vallásosak az emberek, a katolicizmus emberarcú és nem képmutató. A kereszténységnek itt még van nem triviális pozitív üzenete. Sok a kéregető, a koldus. 2022-ben a kolumbiaiak 36,6 százaléka élt a szegénységi szint alatt, azaz mintegy 19 millióan havi száz dollárnál kevesebbet kerestek. 2021-hez képest mégis javult a helyzet, mert akkor 39,7 százalék számított szegénynek. Közülük 2022-ben 7,1 millió személy havi jövedelme nem érte el az ötven dollárt – ez a mutató 0,1 százalékkal emelkedett. Idei felmérés alapján a városi lakosok 30,9 százaléka nem engedheti meg magának a napi három táplálkozást. A 2022-ben 22,7 százalékhoz képest ijesztő szám egybecseng azzal, hogy a kolumbiaiak fele szegénynek tartja magát (https://colombiareports.com/poverty-in-colombia-drops…).

Tavaly óta, most regnál először baloldali kormány, az exgerilla közgazdász Gustavo Petro az elnök, előtte, Simón Bolivar (1783-1830) óta mindig, a konzervatívok és a liberálisok váltogatták vagy, ha kellett, irtották véres polgárháborúkban egymást. A drogkartellek 1980-as és 1990-es évekbeli fénykorához képest biztonságos hely, Cartagena belvárosa különösen az – a falakon kívülre, ami területileg a város kb. kilencven százaléka, ritkán járok. A legtávolabbi rész, a buszpályaudvar környéke, a leglerobbantabb, bár, hacsak nem buszozunk (mondjuk, Mompoxba), nincs is miért odamenni.