Cartagenai naplemente nincs Café del Mar nélkül; ismét a márquezi álomidőben járunk.

Ez lesz itt az első karácsonyom. Korábban, amikor év végén Latin-Amerikában jártam, mindkétszer limai baráti körben töltöttem az ünnepeket. De a kvázi esőtlen Lima teljesen más, semmi trópusi nincs benne. A Humboldt-áramlat hűtötte speciális, speciálisan kellemetlen, félig sivatagi, félig óceáni klíma: tíz fokkal mindig hűvösebb, ahogy az adott hosszúsági körön elvártható lenne, összevetve Bali, Darwin, Zanzibár fülledt klímájával.

Karácsony a trópusokon, gyönyörű szimuláció: az Óratorony előtti kapukat ezüst és arany fények világítják meg, előttük ünneplőfehérbe öltözött zenészek és táncosok ringatják álmatag eksztázisba a járókelőt. A Kocsik terén és a Vámtéren mesés fényszobrok szöknek az égbe, a Pegazus-szobroknál földöntúli megvilágítás vetül mitikus figurák arcára. Szürkületkor fehér díszruhás apácacsoport siet el előttem, az Afrikából hozott rabszolgákat istápoló Claver Szent Péter temploma is nyitva áll ilyenkor, majd az időtlen Getsemaniban ér véget a nap. Getsemani-körök hétvégi éjszakákon: a karibi és a latin életérzés szintézise, zajos és bódító kvintesszenciája, szünet nélküli forgatag, salsa és reggaeton, s ki tudja még hány más stílus keveréke, egysége, szétesése.

Irány Lima

Három nappal később bogotái átszállással elrepültem Limába, az Amerikák gasztronómiai fővárosába. Előző éjszaka, még Cartagenában, a Cartagena-Bogotá járaton és a bogotái reptéren, az El Doradón töltött öt óra várakozás alatt, ha már Latin-Amerika, akkor elolvastam a kontinenshez lazán kapcsolódó, darabjaiban viszont szervesen összefüggő Edith Liebermann semmi kis élete novellagyűjteményt, Vagesz (Vágvölgyi B. András) legújabb kötetét, 2022-es regényének, a Greed – A mohóság fojtogató súlya trilógiának szabad továbbgondolását, szálak elvarrását. Újabb stílusbravúr, topkategóriás szórakoztatás, archetipikus szereplőgárda, a szerzőtől megszokott, persze update-elt pop- és alter-kulturális utalások tárháza, tragikomikus magyar és világtörténelem, egyéniségpusztító hatalmi téboly, és zárásként mesterséges intelligencia által írt forgatókönyv – ez a világ már a promptmérnökök, mint kreatív géniuszok kora –: kaotikusnak is tűnhet, pedig dehogy, áll és üt minden mondat, még ha nem is értjük feltétlenül, mert mondjuk, ólengyelül íródott. A nyomasztó magyar közéleti valóságról és az azt alakító személyekről olvasva, újfent megörültem, hogy Latin-Amerikában, a sokak által kötelezően lesajnált Kolumbiában vagyok, ahol például a melegházasság és az eutanázia is legális. Mexikó, Argentína és Chile Vagesz itteni referenciapontjai (az enyémek Cartagena, Medellin és Buenos Aires), a közös nevező pedig a talán Gabonál is maradandóbbat alkotott chilei Roberto Bolaño (1953-2003), bár ilyet éppen Karibi Kolumbiában nem illik mondani –, az ő szellemét nagyon éreztem az Edith Liebermann semmi kis életében.

Az El Doradón arra is maradt időm, hogy eltöprengjek: kevés repteret ismerek ennyire a világon, Limába menet jubileumi huszadszor jártam ott – tucathely, drága, mint a többi, minden kétszer annyiba kerül, mint odakint. A jellegtelen estebéd, valamilyen csirkés cucc után mást nem is ettem. Kilenckor indult, éjfél urán érkezett az Avianca-járat Limába, fél kettőre a mirafloresi szálláson voltam: Uli’s house, remek bed and breakfast, bárkinek ajánlott. Központi fekvésű, nincs messze gyalog a Kennedy „pihenő- és kultúrpark” (a parti dombokra, függőleges dombfalakra épült Miraflores szíve jóltáplált kóbor macskáival).

Másnap, azaz már aznap lightos reggeli (sonka, cheddar, sós hegyi sajt, avokádókrém, olajbogyó, lekvárok) után – Dél-Amerika többi országával ellentétben, Peruban ehetőek a péksütemények – sétáltam egyet Mirafloresben, a főváros egyik legeurópaibb elitnegyedében. San Isidro és Barranco a másik kettő, előbbi északi, utóbbi déli szomszéd.

Fél egykor Beck András nagykövettel találkoztam, a pandémia alatt ismertük meg egymást, a bogotái magyar nagykövetségen dolgozott konzulként, sokat beszélgettünk anno. Segített, hogy kilencvenkilenc nap karantén után hazarepüljek, akkoriban csak a nagykövetségeken keresztül ment, hivatalost nem, mert csak mentőjáratokat indítottak az azóta is a covid miatti veszteségeket az utazóközönségen bevasalni igyekvő légitársaságok. Ismétlem magam: számomra ő a nagybetűs Diplomata.

Délután a Peruban idegenvezető, az ország kultúráját és gasztronómiáját kívülről-belülről ismerő, nyolc éve ott élő Soós Tamással (https://www.facebook.com/peruiutak) találkoztam, a közeli parkban meg is ittunk egy üveg száraz helyi bort. Miraflores egyrészt tele hangulatos parkokkal, másrészt, korábban csak édes és félédes (pocsék) perui borokhoz volt „szerencsém”, így meglepődtem, hogy ebben is szépen fejlődnek, már nemcsak a pisco sour a nemzeti pia-védjegy. A borok is a Limától párszáz kilométerre délre fekvő Ica megyében készülnek (ott vannak a Nazca-vonalak, a déltengeri faunájú Ballestas-szigetek és a kontinens egyetlen oázisa, Huacachina is).

Limában akkor is le lehet égni, ha nem süt a nap. Régebben Chilében és Új-Zélandón volt a meggyengült ózonréteg miatti legnagyobb UV-sugárzás a világon, pár éve a perui fővárosé a megkérdőjelezhető dicsőség. A szokásos ködös-borongós időben, a Cartagena után hűvös húsz fokban ballagtam le a Csendes-óceánig, a luxusszállodás parti sétányig, az elit látogatta, chileiek által működtetett Larcomar bevásárlóközpontig. Szokásos brand-seregszemle acélszürke háttér előtt – a távlatok is megszűnnek, messzi hullámokat észlelsz csupán, a csendet áthasító mormolást a majdnem némafilmben, nosztalgiát és múlt időt. Gondosan feldíszített óriás-karácsonyfa emlékeztet a közelgő ünnepekre, kósza árusok kínálnak édességeket, vörös és lila virágok adnak keretet a színtelenségnek.

A mozaikokkal kirakott, a barcelonai Güell-parkra emlékeztető Szerelmesek parkja a mirafloresi malecón lelke és lényege, mert az áthatolhatatlan ezüstszürke felhőpáncél ellenére is reményt kelt, vidámabb hullámhosszokra állít. Romantikába mélyedt párocskát ábrázoló szobor mellett húsvér párok élőben romantikáztak. Az óceán hozta itteni formáját, az észak-perui Máncora ereszd el a hajam bulivárosáig mindenhol hasonló – plusz idén még El Niño is van –, onnan kanyarodik el a Galápagos-szigetek felé, s hűti partjait.

Ceviche orgia

Mindenre figyeltem, csak arra nem, amire kellett volna: UV-sugarakra, rejtett napfényre – cudarul le is égett másnapra a fejem –, majd az előző nap András jóvoltából letesztelt, a közép-középdél-amerikai csendes-óceáni partok legjellegzetesebb halából, corvinaból készült tiradito (a nikei ceviche, a nikei meg a jellegzetes perui-japán fúziós konyha) és egy amazóniai halétel, valamint tipikus perui gyümölcsből (elfelejtettem a nevét) készített krémes desszert és fagyi után ezúttal az ország leghíresebb, a konkvisztádorok és az inkák előtti időkben kiötölt kajájára, cevichére vágytam, és meg is kaptam egy kellemes halétteremben – jobb haléttermek este nem árusítanak cevichét, mert addigra könnyen megromlik a lime-ban rövid ideig, a legmodernebb iskola szerint nem egész egy percig „főzött”, majdnem nyersen maradó alapanyag. Most az afrodíziákumnak elkönyvelt concha negra (fekete kagyló) változatot ettem, egyébként is az a kedvencem. Feketéllet derekasan a tányér, az adagot nem méretezték se túl, se alul, nem lehetett csalódni benne.

Levezetésként befaltam két méretesebb töltött kagylót. Aznap este bevertem még öt-öt Tokió és acevichada makit (legyen egy kis nikei is), majd három nagypohár leche de tigrét, mindegyiket halból, változatos fűszerezéssel-színezéssel. A leche de tigre, a leche de pantera vagy az unokatesó tiradito, mind a ceviche-család tagja, az első kettő a ceviche leve.

Pénteken a reggelit követő ejtőzés után megnéztem a Surquillo piacot, ott is ebédeltem: causa de atúnt, gyönyörűen kivitelezett, tonhallal töltött hideg krumplit, tengeri hínár díszítéssel, különleges narancssárga mártással leöntve, mellette a kötelező lime – a perui változat egyedi, ezért nehéz máshol hamisítatlan ceviche peruano-t készíteni. Amellett, hogy rákos, halas stb. változata van, ahány étterem, piac, annyiféleképpen készítik a causát, mégis mind hasonlít egymásra. A fő összetevőnek, a krumplinak Peru az őshazája, állítólag ötezer (szerényebb számítások szerint háromszáz) féle van belőle.

Az egyik legjellegzetesebb perui fogás után egy másikkal, tengeri gyümölcsös rizzsel (arroz con mariscos) fejeztem be az ebédet. Rizsételekből szintén gazdag a választék: a perui-kínai (chifa) gasztronómia alapja, a paella lényege, de halakon és tengeri cuccokon kívül készítik csirkével, sertéssel, zöldségekkel, az Andokban talán tengeri malaccal és lámával is. Lényeg a fűszerezés, az adja a fogásokat egymástól megkülönböztető, változatos színeket.

Lima

Érdekes város, városok együttese. A csóró és bűnügyi statisztikákban vezető, kikötőjéről és street art remekeiről híres Callao ugyanúgy a perui főváros (ott a reptér is), mint az Európát idéző, közép- és felsőosztály lakta, tehetős Miraflores, vagy a még trendibb, modern művészeti múzeumairól, kiállításairól, zenei életéről nevezetes Barranco, amelynek egyik ékessége a múzeumként és alkotóműhelyként egyaránt funkcionáló MATE. Mario Testino perui divatfotós alapította 2012-ben, kreatív iparágak és kortárs művészeti kiállítások mellett, nyolc teremben az ő hagyomány és innováció határmezsgyéjére belőhető munkáinak ad otthont. Testino készítette Diana hercegnőről az utolsó hivatalos (a Vanity Fair magazinban publikált) fényképeket, de Beyoncét, Lady Gagát, Justin Bebert, Kate Mosst és sok más celebet szintén megörökített. Hagyományos andoki, afrikai népviseletbe öltözött helyiek közé csöppent modellek, poszt-punk környezetben feltűnő előkelőségek, szokatlan szögekből és színvilágban prezentált portrék: Testino posztmodern valóságunk etnó-arcát és sokféleségét tárja elénk. A MATE a legautentikusabb limai múzeum.

A Sóhajok hídja körüli utcák és falak egyedülálló élményt nyújtanak: a murales – közterületi falfestmények – a kortárs graffitiművészet folyamatosan bővülő, átalakuló eklektikus gyűjteménye. Hosszan sétálhatunk közöttük, csúcspontként, szűk utca lépcsőin mászhatunk fel és le; jobbról és balról is élénk színekben megörökített férfiak, nők, állatok, a helyi mikrouniverzum arcai és eseményei, jelképei. Most este néztük meg, a Gato Tulipan art-diszkóba is beugrottunk, hurrá, visszatértek a nyolcvanas évek és a pretechno szinti pop – nyugtáztam, a DJ-t hallva.

Végletek: az óváros és Callao

A külvárosokkal és Callaóval együtt 11 milliós Limát az Inka Birodalmat leigázó Francisco Pizarro (1478-1541) alapította 1535. január 18-án. A „királyok városa” az 1821-es függetlenségig a perui alkirályság székhelyeként, az Amerikák, Mexikóváros melletti, legfontosabb településének számított. Stratégiailag is, mert a hódítók a közeli óceánon bármikor elmenekülhettek volna az esetleges támadások elől.

Akkor még nem nőtt egybe a közigazgatásilag ma is különálló Callaóval; onnan indultak Spanyolország felé a szállítmányok. A kapcsolat az évszázadok során egyre fontosabbá vált, a kikötő biztonságos hátteret is jelentett az Újvilág földrengések pusztította fővárosának. Lima történelmi központja természeti katasztrófák és a városvezetés döntései miatt nagyon eklektikus, nem maradt fenn olyan érintetlen formában, mint Quito, Cuzco vagy éppen Cartagena.

Az egy délután bejárható óváros – 2019 decemberében jártam be egyetlen délután alatt – szíve a Fegyverek tere, a katedrálissal, különféle palotákkal, kormányzati épületekkel. Patinás sárga vagy fehér konstrukciók, itt-ott árkádok, az üres középpontban pálmafák. A városalapító a katedrálisban nyugszik, a templombelső aranyos barokk ragyogás, a múzeum kivételes kincsekkel és festményekkel, a perui egyházi művészet remekeivel teli. Lima sok katolikus emlékéből mégsem a főtemplom, hanem a Szent Ferenc épületkomplexum hagyta bennem a legmélyebb – és nyomasztó – nyomot, katakombáiban művészi mintázatokba rendezett koponyákkal, embercsontokkal, legalább 25 ezer személy földi maradványával. Akármelyik templomba léptem be, mindenhol szembeötlött a túlzsúfoltság, burjánzott az újvilági spanyol barokk.

Az óvárosnál jobban megfogott a szín- és fénypompás, valóban varázslatos és mágikus Circuito Mágico del Agua, egy nagy park, számítógéppel vezérelt 13 szökőkútrendszerrel.

Szombat délután – ötfogásos perui válogatás plusz egy különleges leche de tigre ebédet követően, Tomival és feleségével, Julietával – a Pueblo Libre-be látogattunk. A koloniális idők főtere és házai, Simón Bolivar szobor és Peru archeológiai, antropológiai és történelmi múzeuma volt a program – historikus utazás az ország prekolumbiánus, gyarmati és 19. századi múltjába.

Callaóba először, 2019. decemberben, most pedig december 10-én, egy verőfényes vasárnap Tomival mentem ki. A kalóztámadások elleni védekezés miatt épített 18. századi erődöt és a hozzá tartozó múzeumot már négy éve láttam, megmosolyogtam az előtte álló, kategóriájuk többi darabjához hasonlóan jellegtelen, de patetikus katonaszobrokat, bejártam a kiállítási tereket, a hírességek portrécsarnoka ugyanazt a hangulatot árasztotta, mint az egymás között házasodó korabeli spanyol Bourbonok arcképei. Az erőd után bemerészkedtem a dzsumbujba, izgalmas graffitikkel és színes, de málladozó vakolatú házakkal teli, szegényes utcákat jártunk be. A környék inkább tűnt halottnak, mint veszélyesnek.

Tomival kiadós ebéddel kezdtük. Kóstolónak töltött kagylókat, pisco sourt tettek elénk, sült moszattal és vegyes tengeri cucc-hallevessel folytattam, majd megnéztük a többszintes Fugaz Alkotói Teret, az uncsi kortárs múzeumnál izgalmasabb, autentikusabb kortárs-gyűjteményt. A hetedik emeleti teraszról ízelítőt kaptam Callao jelenéből: a föld színéről még helyreállítottnak tűnnek az épületek, felülnézetből viszont romok, lepusztulás, rozsdás fémkacatok, a bomlás mindenféle termékei láthatók. Callao Valparaiso és Havanna, az előbbi nagyszerűsége, az utóbbi súlyos dekadenciája nélküli, furcsa keveréke. Ennek ellenére izgalmas, kreativitásra inspiráló hely.