Másnap tudtam meg, hogy a szórakozóhelyek nem a vihar, hanem a vasárnapi helyhatósági választások miatt zártak be. Ilyenkor szombat estétől hétfő reggel hatig érvényben lévő ley seca értelmében tilos az alkoholárusítás, úgy meg minek legyenek nyitva? Szomorú vasárnap jött – diszkók zárva, piát nem lehetett kapni –, mégis hogyan rúgjanak be az afroamerikai turisták?

Csoportosan jönnek, megtöltik az óváros kurvabárjait és diszkóit, nagyra nőtt, száz-százötven kilós fickók, sokan Georgiából, nyilván más államokból is, de akikkel én beszéltem, mind Atlantából és a környékéről érkezett. A legtöbb helyen hip-hop és reggaeton megy, főként az előbbi, úgyhogy otthonosan érezhetik magukat, egy-egy, bár inkább hétszázegy kósza nő, a latin-amerikai éjszaka elmaradhatatlan szereplői. Mindig akad nekik. Elképesztő a túlkínálat. Gyanítom, hogy a lányok kilencven százaléka pénz nélkül, sőt, a taxi miatt mínuszosan megy esténként haza a külvárosba a gyerekeikhez. Jó, ha heti egy vendég összejön nekik. Fizetőképes kuncsaft alig. Ezért vetik rá magukat az amerikaiakra. Kolumbiaiaknak és a többi latinamerikai zömének nincs pénze, aki pedig nem afroamerikai, a szemükben az is mind gringó, tehát gazdag, le lehet húzni. A történelmi múlt is feljogosít rá, mert ezek gyarmatosítottak mindent, és ma is ők irányítják a világot – sugallja a szegényebb rétegek kollektív tudatalattija. Imádom Kolumbiát, szeretem Latin-Amerikát, ezt a nemcsak a kurvákra jellemző mentalitást viszont nem fogadom el, és a kolonializmus miatt sincs bűntudatom. Eleve nevetséges, álszent – és észak-amerikai, európai tapsikolói részéről nagyon woke –, amikor 2023 nyugati emberein szisztematikusan a 19. századot kérik számon, lásd a még a woke-ék által is elitélt kollektív bűnösséget ( ami hacsak nem az ő érdekeiket szolgálja).

Ugyanők (woke-ék) most csont nélkül a Hamásznak szorítanak, az Izrael és a palesztin terrorszervezet közötti háborúban. Pedig a 2020-as szobordöntögetések zömével egyetértettem: minek álljanak őslakosirtó konkvisztádorok, rabszolgatartó déli tábornokok mementói amerikai köztereken? Semmi szükség rájuk, művészi értékük nulla, azaz pont ugyanannyi, mint a világ összes nagyvárosában díszelgő történelmi seggfejek lovasszobrai. Természetesen a palesztinoknak is kijárna egy (Kelet-Jeruzsálem és a terrorszervezetek irányítása nélküli) állam, de az október hetedikei pogrommal (amiből senki nem húzott akkora hasznot, mint a kortárs állami terrorizmus legemblematikusabb figurája, Vlagyimir Putyin) soha nem látott messzeségbe kerültünk tőle.

Cartagenában egyébként rossz ómen az eső. 2021 októberének egyik éjszakáján, hajnali három körül, szintén az óvárosban, ugyanarra, ahol mindenki rója a köröket, először és remélhetőleg utoljára Latin-Amerikában – trópusi vihar közben – ki akartak rabolni. A negyven centis pocsolyában sprintelve léptem meg a két pofa elől, akiknek érthető okokból nagyon nem akaródzott követniük. Hülye voltam, sötét kapualjakban kerestem menedéket, de legalább volt miből megtanulnom a leckét. Helyiek szerint Cartagena belső városrészei nem veszélyesek, szakadó esőben viszont minden megváltozik: eltűnnek a rendőrök, mert ők sem szeretnek ázni, nincsenek járókelők, taxik tíz-húszpercenként bukkannak fel, viszont mindenféle kétes figura felbukkan ilyenkor. Azóta, ha lehet, kihagyom itt a nagyon esős estéket, éjszakákat.

Világpolitika: itt is tartottak Hamász-terrort elítélő rendezvényt, izraeli zászlókkal. Kolumbia multikulti, de az arab és az iszlám világ látványosan kimaradt belőle, minimális a jelenlétük, egy kicsi mecsetet láttam a városban – Getsemaniban –, de ha nincs kiírva, hogy mesquita, fel sem tűnt volna. A tavaly megválasztott baloldali Gustavo Petro elnök, az egykori gerilla, viszont egyértelműen a palesztinok mellett és Izrael ellen állt ki. Ő is úgy tesz, mintha a Hamász nem bábként használná a polgári lakosságot, iskolákat, kórházakat, nőket, gyerekeket, hogy aztán a nemzetközi közvélemény szörnyűlködjön a gonosz zsidókon. Más kérdés, hogy Bibi Netanyahu áldatlan tevékenysége nélkül aligha lett volna október hetedike. Petróról annyit még, hogy a széljobbos másik jelölttel szemben neki kívántam a tavalyi elnökválasztást, de csak azért, hogy az uribizmus végleg méltó helyére, a történelem szemétdombjára kerüljön.

Sajnos ez a világtrend: a politikusok nagyjából az ezredforduló óta annyira lejáratták magukat, hogy nem valakinek, hanem valaki ellen kívánjuk a megválasztásukat. Joe Bidenről sem lehet semmi jót elmondani azon kívül, hogy nem Donald Trump. Manapság ennyi elég is. A társadalom krémjének, az elitnek hiszik magukat, pedig inkább a társadalom szemete ők, és a dezinformációval, álhírekkel, mélyhamisítványokkal, generatív mesterséges intelligenciával a lezüllési trend csak erősödni fog. Mindaddig így lesz, amíg az AI el nem jut arra a szintre, hogy államot vezessen, és – ellentétben a Homo sapiensszel – a gépi értelem legalább racionális.

Petro regnálásáig a térségben Kolumbia számított az Egyesült Államok legfőbb szövetségesének. Ő az első baloldali elnök, előtte liberális-konzervatív váltógazdaság működött, gyilkos polgárháborúkkal, szélbal gerillákkal és széljobb paramilitáris szervezetekkel, hihetetlen kegyetlenséggel. A társadalom a 2015-ös békekötés óta pacifikálódik: lassan-lassan, de szorul vissza az erőszak. A kontinens legtöbb országához hasonlóan, Petro Kína felé is túlzottan nyit, gazdaságilag meg főként annyit tett, hogy az ország, még a 2022 májusi árakkal összehasonlítva is, jóval drágább lett. Remélhetőleg nem fogja importálni a Kuba inspirálta venezuelai modellt, amire – legalábbis most úgy tűnik – kicsi az esély.

Santa Marta

November második hétvégéjén a szintén karibi parti, innen kétszáz kilométerre, keletre fekvő Santa Martában, Magdalena megye székhelyén jártam. Két éve is voltam arrafelé, csak a mellette lévő festői halászfalu Tagangában. Onnan kirándulgattam a Tayrona Nemzeti Parkba (az országban ez a leghíresebb), és mentem fel a közeli hegyekbe, az ékszerdoboz-szerű Mincába. A Sierra Nevada a világ legmagasabb, ötezer méter fölé is emelkedő tengerparti hegysége, és Santa Martához közelítve, egyre drámaibb a látvány. Még a Karib-tenger is a legszebb arcát mutatja arrafelé. Maga a közel félmilliós város, egyben üdülőparadicsom, nem nagy durranás, pedig ez volt a spanyolok által létrehozott első település a mai Kolumbia területén: Rodrigo de Bastidas konkvisztádor alapította 1525-ben. A fél, maximum egy óra alatt bejárható óváros nem maradt meg olyan intakt formában, mint a cartagenai, elhanyagoltabb, lepusztultabb, és a street art dicséreteként, egy-két mural kivételével, semmi nem ragad meg belőle az emlékezetben. A tengerparti sétány és a naplemente viszont világklasszis látvány, amiért már megéri Santa Martába látogatni.

A városba egyébként a 2020-ban alapított Kolumbiai Magyar Kör rendezvénye miatt mentem; ismerem őket, jófejek, a szervezet vezetőjével, Annus Beával 2021-ben interjút is készítettem (https://azonnali.hu/…/20210918_a-nagypapa-nem-volt…) az azóta megszűnt Azonnalinak. Szóltak, hogy lesz kolbászsütés, filmvetítés, egy kellemes este. A világot járva, nem keresem a magyar kapcsolatokat, ezt a szervezetet viszont kifejezetten kedvelem, több tagjukat ismerem, eddig akármikor találkoztam velük, mindig jól éreztem magam. Most is. Naplemente után siettem is a tengerparthoz közeli közösségi térbe.

A rendezvény fénypontja egy, 2014-ben bemutatott dokumentumfilm, a Parador Húngaro (Magyar megálló) vetítése volt, Patrick Alexander magyar-amerikai rendező jelenlétével. Maga a cím egy bogotái kolbászsütőre utal, „ahol különös barátság szövődik a film főszereplői, két ’furcsa magyar’ között. A nyugdíjas korú Villás György 56-os menekült a Nyírségből, aki bár soha nem tért vissza a hazájába, a Parador Húngaro tulajdonosaként végig a magyar megállóban élte az életét. A negyvenes éveiben járó Patrick Alexander amerikai katonacsalád sarja, aki egyik bázisról a másikra költözve nőtt fel szerte Amerikában és Nyugat-Németországban, majd fiatal felnőttként sajátos otthonra lelt félig megtalált, félig elképzelt magyarságában. Az eltérő életkor és kulturális háttér ellenére a kettejük története meglepően hasonló képet fest arról, ahogy a történelem által kijelölt úton, mégis saját vágyainktól és emlékeinktől vezérelve igyekszünk otthonra találni ebben a világban. A kolumbiai és magyarországi helyszíneken forgatott dokumentumfilm spontán egyszerűséggel, filmes allűrök nélkül, közvetlenül szólítja meg a nézőt, így a főszereplők olykor különlegesnek, máskor esetlegesnek tűnő sorsából is előtűnnek azok a motívumok, amelyek mindannyiunkra jellemzők” – olvassuk a Port.hu ismertetőjében.

Érdekes, mellbevágó film, mélységekkel. A téma és a problémafelvetés is távoli tőlem, teljesen másra vagyok ráállva, más az érdeklődés, a közeg, a Parador Húngaro mégis megfogott. Nemcsak igyekeztem, hanem sikerült is átéreznem belőle valamit. Utána az épület tetőteraszán, kellemes bárban, medence mellett a korábban megtöltött kolbászokat ettük meg, voltunk rá vagy ötvenen, kb. tízen beszéltünk magyarul. Aztán már kevésbé kellemes módon elkezdett szakadni az eső, menedékbe húzódva folytattuk a beszélgetést-kolbászozást, este tízig el is voltunk, majd siettem a két utcára lévő szállásra.

Másnap délelőtt mentem vissza Cartagenába, kolumbiai buszoktól szokatlanul pontosan érkeztem, pedig a semmilyen Barranquillában még át is kellett szállnom. Persze nem jeleztek előre, de ilyen máskor is megtörtént. Barranquilla Kolumbia negyedik legnagyobb városa, ott született Shakira. A Magdalena, az „ország folyója” is ott ömlik a tengerbe, ott tartják Rio után a világ második leghíresebb karneválját, egyébként meg nagy semmi. Gondolkoztam, hogy karneválra átmegyek jövőre, de inkább kihagyom, mert annyira érdektelen és lepattant a hely.

Cartagenában visszacsöppentem az ötnapos fiestas novembrinasba, a város 1811. november tizenegyedikén kikiáltott függetlenségének ünnepébe. A függetlenségnek a spanyol királyi csapatok 1815-ben véget vetettek, de 1819-ben, miután Simón Bolívar megnyerte a boyacái csatét, immáron véglegessé vált. Utcabál, spontán partik, emberkavalkád, a szokásosnál is nagyobb zaj – újra otthon éreztem magam.