Először is fontosnak tartom leszögezni, hogy érdemes megkülönböztetni a Balaton-felvidéki építészet karakterét a vízparti területek építészeti karakterétől. Természetesen ez 150-200 évvel ezelőtt még nem így volt, hiszen akkor egységes tájhasználat jellemezte ezt a vidéket: a szőlőművelés, a legeltetés és az ehhez tartozó kereskedelem volt a jellemző az itt élő emberek tevékenységére és foglalkozására. A XIX. század vége felé, tehát az 1800-as évek legvégén elindult a vízparti területeknek az átalakulása. Megjelent tulajdonképpen az idegenforgalom, a turizmus, a vendéglátás, egyáltalán a nyaraló réteg, hiszen ebben az időben indult meg a vasútfejlesztés az északi parton. Óhatatlan, hogy a Balaton ilyen módon felértékelődött, megjelent a polgári réteg építészeti kultúrája, a villák, nyaralók, nyári-lakok építészeti karaktere.

A XIX. század végén, amikor ezek a ma már gyönyörű szép fachwerkes, faragott faverandás, tornácos épületek megjelentek a tájban, tulajdonképpen ugyanolyan idegen hatást mutató épületek voltak, mint amilyenek a két világháború között megjelent korai modern építészeti példák vagy a ’60-as évek fejlesztései, sőt akár napjaink kortárs építészeti példái. Ezek mindig egy picit a külső behatás, a külső nyaraló, vendéglátó forgalomnak az építészetét hozták magukkal.

Azt szoktam mondani, hogy a vízpart az a világon mindenütt a „beach hangulat”-ról, a vendéglátásról és a turizmusról szól, és ha itt sikerül ezt a fajta mértéktartó, ugyanakkor értéket, minőséget teremtő építészeti beavatkozást megtartani, akkor ez együtt tud a tájjal, a természettel, azokkal az értékekkel élni, amit tulajdonképpen a vízpart környezeti értékeit mindig is jelentette és jelenti.

Ma az a benyomásom, hogy ez az egyensúlyi állapot megbillent, és egyre több olyan fejlesztés indul el és valósul meg, amik már veszélyeztetik a természeti értékek fennmaradását, a táj és a vendéglátó szolgáltatások harmonikus együttélését.

Ahogy mondtad te is, az egyensúly megbillenni látszik. Konténerház épül Mindszentkállán, lakópark Balatonszepezden és gombaszerűen terjednek a mobilházak és a könnyűszerkezetes „lapraszerelt” nyaralók, miközben óriási zöldterületek és egész erdősávok, partszakaszok tűnnek el a föld színéről. Hogyan lehetséges szerinted, hogy ezek a gigaberuházások meg tudnak valósulni, miközben a táj és a helyiek úgy látszik, hogy egyre többször „vereséget szenvednek”?

– Alapvetően az a meglátásom, hogy hiányzik a szakmai kontroll. Egész egyszerűen most a politika eluralja vagy áthatja ezeket a fajta fejlesztéseket, ami meg nyilván alapvetően egy ingatlanfejlesztési hozzáállás, és ebből adódik, hogy ezek a beruházások, ezek a minél nagyobb haszon és a minél több eladható négyzetméter irányába hatnak. Ezt feltétlenül meg kellene vizsgálni, és ehhez egy nagyon szigorú, erős szakmai kontrollt, főépítészi rendszert, tervtanácsi rendszert, egyáltalán a szabályozásnak a szigorítását kéne párosítani. Nyilván nem lehet mindent megszüntetni, de egy értelmes fejlesztésben kellene gondolkodni. Nem új beruházásokat kellene elsősorban erőltetni, hanem meg kéne nézni azokat a már meglévő kapacitásokat, meglévő ingatlanokat, amik lehet, hogy sok esetben üresen, kihasználatlanul állnak, és inkább azoknak a fejlesztését, azoknak a korszerűsítését kéne elsősorban támogatni.

Sajnos nem ez az irány. Sok esetben szimpla jogszabályi elven működik ma az építési kontroll. Van egy település, amelyiknek van egy szabályozási terve, és ez a szabályozási terv paraméterekben, színterületi mutatókban, beépítési százalékban, tehát tulajdonképpen megfoghatatlan számokban határozza meg a teleknek a beépítési lehetőségét. Pusztán a telket és annak a beépíthetőségét tekinti értéknek, és nem számol azokkal az egyéb értékekkel, amik már kialakultak. „Ez a telek értékesebb annál, minthogy egy 150 éves gyönyörű fachwerkes épület álljon rajta” – gondolkodik a befektető, és minden érdeke azt kívánja, hogy gyönyörű szép épületeket egyszerűen hagyjon pusztulni, és utána, mint üres telekkel, egy fejlesztési területtel foglakozik a továbbiakban.

A többi esetben meg egyszerűen rosszul értelmezett jogszabályi előírásokról van szó, ahol szintén ügyvédekkel, jogászokkal felvértezett, ellenérdekelt szereplők vitatkoznak, és próbálják a kiskapukat kijátszani, és próbálják ezeket a saját érdekeiknek megfelelő módon megvalósítani.

Említetted, hogy sokkal szigorúbb szabályozásra lenne szükség. A közelmúltban az infostart.hu írt arról, hogy az Építési és Közlekedési Minisztérium építészeti államtitkára, Lánszki Regő a külön balatoni főépítészi tisztségről és vízparti szabályozási tervről számolt be.

– Én ezt egy nagyon lényeges előrelépésnek érzem. Már régóta váratott magára, hogy a területet egy önálló intézmény vagy hivatal felügyelje. Nagyon fontosnak tartom, hogy ez a főépítészi hivatal, vagy ez a balatoni tervtanácsi rendszer, minél előbb felálljon és elkezdje a munkáját. Amiben én még szívesen gondolkodnék, az az, hogy differenciáltabban kezelném ezt a területet. Komoly distancia van a vízparti területek, és a Balaton-felvidéki területek között, de nemcsak ilyen értelemben értem a különbséget, hanem bizonyos területeken belül is sokkal finomabban, érzékenyebben differenciálnám az egyes területhasználatot.

Bizonyos területek esetében a telkek, ingatlanok beépítési paramétereit és az ottani előírásokat egész egyszerűen nem előre határoznám meg, hanem egy tervpályázat alapján vizsgálnám meg és tennék javaslatot a beépítésre. Tehát, ha megjelenik egy konkrét befektető, akkor kezdenék el gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen itt erre a területre milyen fejlesztés lenne a legideálisabb. Ma az a probléma, hogy az önkormányzat csinál egy szabályozást, amikor még híre-hamva sincs ingatlanfejlesztőnek, azt sem tudjuk még, hogy egyes telkeket, ingatlanokat ki fogja megvásárolni, ki fog ott egyáltalán építkezni, egyáltalán mit szeretne ott igazándiból építeni, az milyen környezeti hatásokkal bír, de már előre meghatározzuk, hogy ide ilyen magas, ilyen széles, ilyen szigorú szabványoknak megfelelő épület építhető. És ez szerintem hibás, legalább is bizonyos esetekben. Mert ez részben megköti a tervezők vagy az építtetők kezét és mozgásterét, amivel ő lehet, hogy a konkrét ingatlanfejlesztés esetében egy kicsit szabadabban – és most fogalmazzunk egyszerűen – lehet, hogy egy szebb, egy jobb beépítést is ki tudna javasolni. De lehet, hogy az az évekkel ezelőtt született előírás meg pont nem enged olyan fajta építészeti elgondolást vagy beépítést.

Ezért én azt mondanám, hogy lehetnének olyan területek, amik ilyen módon nincsenek előre szigorúan szabályozva. Ezekre a területekre, ha egy ingatlanfejlesztő megjelenik, akkor először egy tervezési programot kellene véleményeztetni az önkormányzattal és a hatóságokkal. Ez egy társadalmi egyeztetést jelent. Tehát egyáltalán a település akarja-e, hogy ott szálloda legyen? Akarja-e, hogy ott egy kulturális centrum legyen? Akarja-e, hogy ott egy vendéglátó szolgáltatás, vagy bármilyen kereskedelmi célú beruházás legyen? Ha nincs ellenükre, akkor a befektetőnek egy tervpályázatot kellene kiírni, és ezzel a tervpályázattal kéne meghatározni a javasolt beépítést, beépítés mértékét, beépítésnek a módját. És akkor a legjobbat ki lehetne választani, és ezt a legjobbat tekintenénk beépítési előírásnak.

Ez nem jelentene egy újabb veszélyforrást abból a szempontból, hogy talán még nagyobb tere lenne az irreális különbségeknek és a különböző visszaéléseknek?

– Azért gondolom, hogy nem, mert ebben nagyon erős lenne a településnek, az önkormányzatnak a kontrollja. Pont ez biztosítana bizonyos korlátokat és visszafogást. Most az a baj, hogy van egy képviselőtestület, aki elfogad egy szabályozási tervet, és ahogy az előbb is említettem, sokszor nincsenek tisztában vele, hogy az a színterület mutató milyen tömeget, építészeti volument, beépítési sűrűséget jelent. Sokszor csak rábólintanak. És itt megjelenik a befektetői érdek, ők meg nyomják fel ezeket a paramétereket. Az önkormányzat nem látja maga előtt a majdani épületnek a méreteit, a tömegét, ő csak számokat lát egy táblázatban, amit nem tud vizualizálni, nem tudja konkrétan elképzelni, és ilyen módon mindig egy picit megy minden fölfelé. Az önkormányzat azt mondja, hogy „jó, hát most 1,2 helyett 1,3, hát énnekem nem fáj”, pláne, ha még a befektető felajánl valami településfejlesztési hozzájárulást is. Így tornásszák fel ezeket a paramétereket, kvázi látatlanul, és akkor szembesülnek döbbenten a tényekkel amikor egyszer csak az orruk elé tesznek egy makettet – jobb esetben – vagy egy tervet, és látják, hogy „Úristen, hát itt a szabályok igazándiból ezt megengedik”. Az ingatlanfejlesztő meg naná, hogy kihasználja a maximumot.

Szóval – hangsúlyozom, egy-két telekről beszélek – ahol várható egy ilyen nagyarányú ingatlanfejlesztés, ott megfordítanám a dolgot, és azt mondanám, hogy hozzon nekem ide egy konkrét beépítési javaslatot, és ezt igenis egy komoly társadalmi kontrollal kell előzetesen véleményeztetni. Mert ha már maguk előtt van az épületnek a látványa, a tömege, akkor nyugodtan mondhatják, hogy „ja, hát akkor egy picit tessék szíves lenni „timsózni”, hogy kisebb legyen”.

És ugyanez vonatkozhatna a nyaralókra vagy a magáncélú épületekre is?

– A nyaralóknál, főleg a külterületeken én a telekméretekkel szabályoznék. Ez a nagyon elaprózódott, sűrű beépítés nem indokolt, vagy célszerű. Az a baj, hogy a szőlőhegyek kezdenek átalakulni, kezdenek átépülni. És nem az a baj, hogy apró pici házak jelennek meg. Engem az se zavar, ha valamelyik esetleg lapostetős lenne, tehát nem építészeti jellegű a problémám, hanem az, hogy ezek nagyon sűrűvé váltak. Régen nagy összefüggő szőlőtáblák voltak, egy-két présházzal. Mára ezek besűrűsödtek, ami annak a következménye, hogy a telekméretek nagyon lecsökkentek, és sok apró, pici parcella alakult ki. Én ezt a sűrűsödést vizsgálnám felül, egy sokkal szigorúbb szabályozást javasolnék.

A Lánszki Regő által ismertetett tervek között szerepel a térség településfejlesztési terve és a vízparti szabályozásról szóló terv is, amelyben „megtiltják, hogy a jelenleg állami vagy önkormányzati kézben lévő strandokat más övezetbe sorolják, így kizárólag vagy strandövezetben maradhatnak, vagy pedig zöldterületre lehet majd átminősíteni.” – Ez azt jelenti, hogy megnyugodhatunk, nem fogják teljesen elzárni az emberektől a vízpartot vagy azért lehetnek ebben buktatók?

– Azt gondolom, hogy ez is jó irány. Láttunk már olyan vízparti fejlesztést, ami pontosan abból adódott, hogy ezeket a szabad strandokat, vízparti területeket először kempinggé minősítették át, aztán átminősítették üdülőövezetté, a végeredmény pedig az lett, hogy egy ingatlanfejlesztő kezébe került az egész terület, és megszűnt egy strand, megszűnt egy zöld terület, miközben mindenki „csak jót akart”. Itt a strand funkció az egyedüli olyan funkció, ami tényleg közhasználat céljára teszi alkalmassá a területet. Bár lenne minél több szabad strand és szabad vízparti terület, de még mindig a strand az, amelyik tényleg azt a funkciót látja el, amire ez a vízpart igazándiból alkalmas és szükséges. Ne próbálkozzunk itt különböző vegyes övezetekkel vagy egyéb megengedő funkciókkal!

A strand övezetet is nagyon szigorúan korlátoznám, hogy ne jelenjenek meg olyan vendéglátóhelyek, olyan öltözők, olyan csúszdák, meg olyan különböző építmények, amik ezt a vízparti területet tönkreteszik. Inkább ki kéne jelölni olyan, kvázi központokat, ahol lehet egy nagyobb szolgáltatást nyújtó strand, ahol tényleg van egy gigacsúszda, meg egy nem tudom milyen vendéglátó központ, hogy aki szereti, ezt a nagy nyüzsgő vízparti feelinget, az akkor találja meg ott, viszont sokkal, de sokkal több csendesebb, kisebb, nyilvánvalóan kevesebb szolgáltatást nyújtó, de ugyanakkor sokkal természetközelibb vízparti területet kellene megtartani és kialakítani.

Amik egyébként legyenek ingyenesek vagy olcsóbbak.

– Igen, legyenek olcsóbbak. Ezért mondtam a szabadstrand területeket, ami kifejezetten erre való. Most nem biztos, hogy az önkormányzatok ezt meg tudják maguknak engedni, de bízunk benne, hogy lesz ennél azért egy kicsit jobb gazdasági helyzet, amikor ezt mindenki megérti, és magáénak érzi.

Balaton-felvidék. A népi építészetnek milyen megoldásai azok, amik most aktuálissá válhatnak, és mik azok a dolgok, amiket át tudunk, át kell emelni a paraszti kultúrából?

– A Balaton-felvidék más, mint a vízparti területek, mert a Balaton-felvidék az elmúlt évtizedekben, nyilván sokszor a szegénység okán, de meg tudta őrizni azt a helyi jellegzetes tradicionális karakterét, ami még a hagyományos tájhasználatból, a hagyományos mezőgazdasági tevékenységből adódott. Itt még azért jellemző – és hála Istennek! – újból megjelent az állattartás, a legeltetés, a hagyományos mezőgazdasági tevékenység, a gyógynövény kultúra és ez még ezeket a kis településeket is egy olyan egységgé tudja varázsolni, ami őrzi a hagyományos értékeket.

Viszont abszolút tisztában kell lenni azzal, hogy ma már, a XXI. század első harmadában mások a komfortigények, mások a használati módok, mint ami 100-150 évvel ezelőtt volt. Tehát minekünk nem az a célunk, hogy agyaggal döngölt földes padlójú helyiségekben éljenek az emberek, hanem meg kell nekik okosan, ügyesen, és szelíden mutatni, hogy mik azok az építészeti sajátosságok, amik ennek a tájnak az egységes karakterét jelentik: a földszintes épületek, az egy traktusos, tehát körülbelül 6-7 méter széles, általában az utcára néző oromfalu épületek. Nagyon szép törtfehér homlokzattal, hosszú nyeregtetővel. Ezek mai építészeti eszközökkel is ugyanilyen tájba illő, tájba simuló épületek tudnak lenni. Hogyha a léptéke, az egésznek a karaktere megegyezik az eredeti tradicionális épületek léptékével, karakterével, akkor az nyugodtan tovább fejlesztheti a 100-150 éves díszítő formákat, és akkor kialakul egy nagyon szerves, egységes fejlődése az itteni építészetnek a XXI. század irányába mutató mai példákkal.

Miket tanulhatunk a hagyományos anyaghasználat, téralakítás és az energiahatékonyság terén a paraszti építészettől?

– Rengeteg ilyen gyakorlati lehetőség van. Például, ha az épületek a falazata az egy tömör falazat, akár terméskő (mint ahogy a régi épületeket itt a Balaton-felvidéken építették) vagy pedig préselt földtégla (ami nem egy égetett kerámia, pláne nem ez a lukacsos, könnyű habosított tégla anyag), annak nagyon jó a hőtároló képessége. Ebben a nagy hőségben ezek a tömör, vastag falak sugározzák az eltárolt hideget, kiegyenlítik a hőmérséklet különbséget, mert lassan melegszenek át, és nagyon kellemes, abszolút természetes hőérzetet tudnak biztosítani.

Aztán gondoljunk csak a tornác esetére. A tornác egy abszolút mai, korszerű, energiatudatos eszköz. Ugyanis a tornác nyáron, amikor meredek a nap beesési szöge, leárnyékolja a mögötte található, mélyebben helyezkedő belső homlokzatot. A belső homlokzaton lévő nyílások ilyen módon nem kapnak direkt napsugárzást, hő terhelést, leárnyékolják, hűtik a mögötte lévő helyiséget, és ilyen módon nem melegszenek fel annyira. Télen, amikor alacsony a Napnak a beesési szöge, akkor viszont be tudják sütni a mögötte lévő belső homlokzatot, és át tudják melegíteni a belső teret. De mondhatnám akár a nádtetőt is, ami szintén egy viszonylag jó hőszigetelő tulajdonságú anyag. Illetve legyünk őszinték, a tetőtérnek is szükséges az újraértelmezése.

A tetőtér az egy könnyűszerkezetes épületrész, az soha nem lesz hűvös, akármilyen hőszigetelő anyagot használunk. Teljesen fölösleges nyáron hőszigetelni a tetőteret, mert egész egyszerűen itt hiányzik az a hőterhelést kiegyenlítő vastag, tömör falazat, amiről az előbb beszéltem, és ami a földszinten viszont hál’ Istennek megvan. Jobb lenne hogyha nem tetőtér-beépítésben gondolkodnánk, hanem tényleg a földszinti helyiségeket próbálnánk úgy kihasználni, hogy azok minél praktikusabbak és jobban használhatóak legyenek, és nem mennénk föl nyáron ebben a melegben a tetőtérbe. Ezeket a megoldásokat kéne nekünk egy kicsit újra tanulnunk, ezeket kellene egy kicsit újra hasznosítanunk, mert ezeket régen tudták, és ma is abszolút megfelelnek a legkorszerűbb, legtudatosabb építészeti elveknek.